Sétáltam árván, búsan egymagam És néztem a rózsák hogy nyílanak. Virág virághoz hajlik, hajladoz, s érintkezik a sok virág ajak. S amint susognak, leheletüket Mindenfelé érzem a szigeten Oh édes élet! boldog szerelem!
Egy kékruhás, kenderhaju leány Jött a mamával a vén fák alatt, Sárga cipő volt formás lábain, S én sohse láttam karcsubb derekat; Két csillag kéklett arcának havában, A mama pulykásan jött s szigorun. A kavics zörrent. Én csak álldogáltam. A lány rámnézett mélán, szomorun.
Továbbra is kiemelten hívjuk fel az Olvasók figyelmét a zenei blogunkra! Ezen bemutatjuk (a Virtuózok hivatalos facebook oldalának segítségével) a Virtuózok zsűrijét és műsorvezetőit. Rendszeresen teszünk fel zenei különlegességeket.
Hétfőtől pedig új rovat indul "zeneszó" címmel. Az ihletet szintén a Virtuózok műsor oldala adta, ahol több idézetet közölnek a zenével kapcsolatban. Mi, részben átvéve onnan, részben saját szerkesztésben közlünk majd idézeteket minden héten. Az SzTK blog "esztékávé"-jához hasonlóan hétfőnként jelennek majd meg.
Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. szeptember 21. vasárnapi evangéliumához (Mt 20, 1-16).
Munkanélküli. Ez a rémkép bukkan ismét csak elő. Ausztriában még nem olyan rossz a helyzet, mint Spanyolországban. Emberek munka nélkül: róluk szól a mai evangélium. Azokról az emberekről, akiket nem használnak, akiket senki nem alkalmaz, akik számára nincs munka. "Senki sem fogadott fel bennünket". Kora reggeltől várakoztak. Most délután öt óra van. Mindjárt este lesz, és napszám nélkül kell, hogy ezek haza menjenek. Mily szerencse, ha valakinek munkája van! Mily keserű dolog, ha állandóan meg át kell élni, hogy: téged senki sem használ.
De mit akar Jézus ezzel a történettel mondani? Igen, ez egy olyan "hasonlat", amin keresztül valami fontos dologra akar rámutatni. A "mennyek országáról" beszél, Isten országáról, vagyis arról, hogy Isten miként szokta azt igazgatni illetve "kormányozni". Jézus példázataiban mindig Isten tettéről van szó, ami gyakran más, mint nekünk embereké.
Más annak a módja, ahogy munkásokat bérel fel az ő szőlőjébe. Nem elégszik meg azzal, hogy kora reggel munkásokat alkalmazzon egész napra. Egész nap egyfolytában kimegy a piactérre, és ott látja, hogy "más valakik ácsorognak munka nélkül". És munkát ajánl nekik még késő délután is. Jézus ezzel azt akarja mondani: az Isten nem fárad el, hogy utánunk, emberek után menjen. Egyeseket már életüknek korai szakaszában meghív. Mások csak később találnak rá a hitre, ismét mások a nap végén, úgy szólván életük utolsó órájában. Jézus egy türelmes Istent mutat meg nekünk, aki mindenki után utána megy, senkit sem hagy egyszerűen ácsorogni, senkit nem kerül el a tekintete vagy senkiről sem feledkezik meg.
Más a módja annak is, ahogy a fizetséget adja. Azokkal kezdi, akiket utolsókként fogadott fel, és azt a teljes napi bért adja meg nekik, amiben a reggel felfogadottakkal megegyezett. Érthető módon ezek azt remélték, hogy egy dénárnál többet fognak kapni, annál, amit reggel megígértek nekik. Spontán úgy érezzük, hogy ez nem tisztességes. Egyesek nehéz 12 órás munkanapot tudhatnak maguk mögött. Mások csupán egyetlen órát dolgoztak. Minden ugyanazt a fizetséget kapják.
"Talán rossz szemmel nézed, hogy másokhoz jó vagyok?" Éppen ez Jézus történetének lényege. Ez az a kérdés, amit Jézus e példázattal nekünk szegez. Először is egészen egyszerűen emberi: Tekints irigységedre! Kitől irigyelsz valamit? És miért? Nem vagy hálás azért, amid van? Irigyled a másiktól, ha jól megy neki, ha boldogul?
Ha életed korai szakaszában kaptál meghívást "az Úr szőlőjébe", ha az a szerencse ért, hogy kiskorodtól fogva otthon vagy a hitben, akkor nincs semmi ok az irigységre, hogy Isten azokhoz is jó, akiknek hosszú életük során hit nélkül kellett élniük, és "az utolsó hajrában" még eltaláltak Istenhez. Az irigység ellen csupán az Isten jósága miatti örvendezés segít.
A mai világban sokan azt
mondják, hogy fölösleges a hierarchia. Vannak olyanok is, akik a hierarchiában
a legelőkelőbb helyet szeretnék elfoglalni. Aki egy hierarchia élén áll, vagy
éppen a legalján kullog, és végzi a munkáját, ugyanazt a boldogságot fogja
élvezni a mennyek országában. Azt viszont, hogy ki üljön a mennyei Atya jobbján
és balján, csak az Isten tudja. A keresztény ember feladata ez: szentté válni,
amint a mennyei Atya is szent. És a szentté válás útjára ráléphet a főnök is,
és az alkalmazott is.
„A mennyek országa
hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon
szőlőjébe.” A szőlő elsősorban Isten népe, Izrael, aki az Úr úgy ültetett el,
mint egészen nemes fajtát. Izajás próféta könyvében pedig olvassuk:
„Éjjel-nappal őrködöm felette”. (Iz 27,2k) A szőlő tehát a kiválasztottság
jelképe. Ugyancsak Izajásnál olvassuk: „Igen, a Seregek Urának szőlője
Jeruzsálem háza, és Júda népe dédelgetett ültetvény.” Eszkatológikus szempontból
pedig a szüretre kell gondolnunk, amikor az éretlen szemeket ledobják. Azonban
Isten megkönyörül a népen, és újra szőlőt ültet a hegyeken – olvassuk
Jeremiásnál. A Jelenések könyvében pedig ez áll: „Ereszd neki éles
metszőkésedet, és szüreteld le a föld szőlőfürtjeit, mert beértek a szemek.”
(Jel 14,18k) A szőlőnek tehát igenis fontos jelentése van a Szentírásban.
A példabeszéd
megértéséhez fontos tudnunk, hogy nem lustaságból ácsorogtak munkára várva a
szolgák, hanem a munkanélküliség miatt. Ezért tűnhet jogosnak későbbi
zúgolódásuk. Azonban akiket később vett fel a gazda, épp úgy dolgozni akartak,
mint az előzők. És ezt a szándékot csak egyformán lehet jutalmazni, ha valaki
igazságos. Márpedig a legfőbb tartalma az evangéliumnak az, hogy Isten igazságos.
A mai ember egy napjának
legtöbb idejét a munka teszi ki. Ebbe az otthoni munkát is bele kell vennünk. És
természetesen mindenki vágyik a megérdemelt pihenés mellett a megérdemelt
pénzre is. A bérek elosztása itt a földön nem igazságos. Hiszen látjuk, hogy
kevés munkával, megfelelő körökben hamar gazdag lesz valaki, de tisztességes,
becsületes munkával jobb esetben is csak napról-napra tud megélni valaki. Nem
egy olyan családnál jártam már, ahol valóban napról napra élnek, és mégis
boldogok, mert valami hallatlan nagy kincsük van nekik: a hitük!
A mai példabeszéd a
mennyek országáról szólt. Isten a gazda, és mi vagyunk a szőlőmunkások. Nem egy
időben lettünk keresztények, és mégis az
elvárás is és a jutalom is ugyanaz. Jutalomnak nem nevezhető egy-egy rang vagy
pozíció, de egy-egy siker sem. Bíztatásnak igen. Életünk során figyelnünk kell
az apró örömökre is, amikkel Isten megörvendeztet, utat mutat, és bíztat
minket, hogy érdemes élni, hogy érdemes törekedni a mennyország felé.
Azonban vannak elvárások
is, amiknek meg kell felelni. A keresztény élet teli van elvárásokkal. És hozzá kell tennünk:
nyűggel is. De nem árt tudnunk, hogy az ember képes úgy működni, mint egy
transzformátor. És mi hajtja ezt a transzformátort? Az imádság. Ha nem az első
helyen áll a szentmise és az imádság, keresztény életünk alapja dőlt meg. És
arra már követelhetünk akár fél dénárt is, nem lehetünk biztosak benne, hogy
megkapjuk. Nekünk édes szőlőszemeknek, és bérükkel elégedett munkásoknak kell
lennünk.
Az imádsággal tehát egy
olyan normális keresztény emberi gondolkodásunk lehet, amivel már képessé
válunk a kiegyensúlyozott, magabiztos, és odafigyelő viselkedésre. Ez pedig
elengedhetetlen annak, aki emberek között él.
Ma keresztény életünk
alapjáig kell visszamennünk. Nem azon kell ma elsősorban gondolkoznunk, hogy
elégedetlenek vagyunk-e, vagy éppen nem hívott minket senki, pedig mi dolgozni
szeretnénk. Isten meghívott minket, és mint tudjuk, nem magunk miatt, nem
érdemeink miatt. Az elégedetlenségről pedig ne is beszéljünk.
A keresztény embernek
Isten felé kell élni, de úgy, hogy belőle táplálkozik. Életünket meg kell
alapozni. A szentségi élettel, a rendszeres imádsággal, a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokkal. Isten nem nagy dolgokat vár el tőlünk, csak azt, hogy
törekedjünk felé. Törekedjünk szentté válni. De azt akarjuk és szeressük! A
szőlősgazda nem lustákat vett fel, hanem munkanélkülieket, akik dolgozni
akartak. Lelkünk
mélyére is ő lát be egyedül. Lehetünk fáradtak, kimerültek, de annak következménye
nem lehet soha sem a lustaság és a lazaság. Állandóan Isten jelenlétében kell
élnünk. Krisztus keresztáldozatának vértelen jelenbe hozatala, a szentmise ad
kegyelmet ehhez. Ott veszem magamhoz az Üdvözítőt, és onnan viszem el magammal.
De nem csak magamnak! Viszem a világba, viszem a családomba, viszem a közvetlen
környezetembe. Mindenhol velem van Isten! És ez nem rettegés, hanem a
keresztény öröm. Az nem olyan, mint amikor egy fagylaltot elnyalok. Az is öröm,
és attól is lehet szép napom. De szép életem már kevésbé. Isten jelenléte ad
örömöt számunkra. És ha őszinték vagyunk vele, irgalmaz nekünk, és bérünkkel
egy örökkévalóságon át meg leszünk elégedve.
Zenei blogunk naponta várja Önt új írással! A zenei élet aktualitásai mellett olvashat a zeneszerzők életéről, a jelentős művekről, egyházzenéről, kórusművekről, stb...
Most a Virtuózok zsűrijét mutatjuk be sorozatban. Jelenleg Magyarországon az egyetlen honlap, amely egyenként mutatja be a zsűri tagjait.
Sorozatunk harmadik részében kicsit más vizekre evezünk, mint tettük eddig. A sorban további miseénekek következnének, de igazából ezek is beleillenek a sorba. Sajnos Egyházunkban szokássá alakult a kívánságműsor, egy temetésen például a hozzátartozók diktálnak, válogatnak, kérnek. Persze, ez nem minden helyre vonatkozik, de nagy általánosságban sajnos érvényes. A temetés sajátosságaival később foglalkozunk majd, most koncentráljunk az adott ének-repertoárra.
Már többé-kevésbé sikerül vidéken leszoktatni a "híveket" a búcsúztató énekléséről. Ezt korábban pénzért (strófánként) énekelte/költötte a kántor, beleszőve a szövegbe az elhunyt sajátosságait. Persze, ennek helyébe is kell énekelni valamit, de erre már enyhébb szövegek állnak rendelkezésre. A temetési könyv kínálta énekek is elavultak már, illetve érdekes, hogy eddig is miért lehettek benne?
A gyászmise énekeiből válogatunk most.
H 235/3.: "...mennyországba feljutást" - érthető, hogy a művészet is "fenti" helyként ábrázolja a mennyországot, de az Egyház tanítása szerint ez állapot, nem hely. Vizuálisan is más ábrázolni valamint, mint a szentmise énekeként elimádkozni.
H 236/3.: "...áraszd ki kegyelmed a kimúlt hívekre" - hát, elhunytjainkról igen ritkán mondjuk, hogy kimúltak. "Nagypapa kimúlt." Nem. Ez helytelen, stílustalan.
Érdekes, izgalamas ének a 237-es ének. Szinte minden versszaka tartogat kiváló, lelket építő gondolatot. Alapvetően a halotti mise (Requiem) szekvenciáját veszi alapul, de borzasztóan.
"Kézzel írt könyv nyílik ottan" - megint ez az itten-ottan...
"Én szegény ott mit beszéljek, pártfogómul kit reméljek, hol a szent is alig él meg." Hát, azért a szentek megdicsőült lelkek. Mi alapján állítjuk, hogy ők nem élnek meg (?) ott? Pártfogónk pedig éppen sok szent, vagy éppen a Szűzanya. De hát 1651-ben ezt biztos nem tudták. Ne feledjék, az Egyházban a II. Vatikáni zsinat hozta a teljes megvilágosodást! Azóta tudunk mindent...
"Rettenetes fejedelem, kinél ingyen a kegyelem..." - elhiszem, hogy amikor már többször fordult meg a pálinkás üveg a falusi daloskörben, ilyen versszakok költésére vetemedtek. De amikor jön egy pápa a XXI. század elején, és azt mondja (nem újdonságként), hogy "Isten a szeretet", nehéz elképzelni, vagy egyáltalán hinni egy rettenetes Istenben, aki ráadásul fejedelem... (reméljük, nem negyedes...)
"Fojtó lángok kavarognak..." - na ne.
Na, ez megéri a teljes idézést:
H 239/1.: "Én esendő árva lélek, jaj nekem, jaj hol vagyok? Elborult az ég felettem, föld alólam elfogyott. Minden, amit úgy szerettem, minden olyan messze van! Itt vagyok az Úr kezében, árván, pőrén, egymagam." - Nos, ha minden, amit szeretett, távol van, és éppen az Úr kezében van, akkor nem szerette az Urat? Illetve, kérdezi, hogy hol van, aztán meg elmondja, hol is van... Nahát!
Ugyanez, a 6. vsz.: "Most e drága, tiszta hitnek fátyolába öltözöm..." - Nem kell. Nem kell ennyire erőltetni a nem létező költői vénát. A hit fátyola. Mi az?
Aztán egy klasszikus, a "Ki ragyogni látod", H 241.
"A gyenge és erős, félékeny és a hős meghal egyaránt."
2.: "Légy gazdag vagy koldus, szolga vagy király, ifjú vagy elaggott, izmos vagy szikár, egy csapás és elejt, és rideg sírba ejt a kemény halál." Érthető, hogy ezek képek, érzékeltetni akarnak valamit, de sajnos ismét stílustalanul. Például hazánkban a királyság már nem divat, így király nem lehet senki. Izmos vagy szikár annál inkább, de vannak kövérebbek is... A halál elejt. Namost, egyszer azt énekeljük, hogy Isten hív minket "haza", máskor meg azt, hogy a rideg halál ejt el minket, mint egy vadászaton szokás a vaddisznót... Ki érti?
"Hát Istentől rendelt..." - "hát"-tal nem kezdünk mondatot.
1806-ból való a következő ének. Nyolc versszaka néhol tényleg elgondolkodtató, de azért sok giccses túlzás és megfogalmazás van benne.
H 246.: "meg nem ment a nagy királyi szék" - mármint a haláltól. Ismét a királyság. ???
"Mit használ szép, aranyszín hajad, kalárisforma gyenge ajkad, mit kristályos, fényes két szemed, ha a sírba dugják holt fejed?" - ehhez aztán tényleg nem tudok mit szólni. Valóban reménnyel teli.
"Nincs e földön hosszú maradás, fogadó ez, nem örök lakás." - jó kis fogadó. De ma már öröklakás is váltható. Nem. Tehát itt már az ember nem tud mit SZÓLANI. Fogadó. Persze. Nekem szimpatikusabb az egyházi megközelítés: zarándok úton vagyunk. Nem?
És még mindig van halottas ének! Hát lássuk. (Míg húsvétra csupán 8 éneket ajánl a Hozsanna, gyászmisére kétszer annyit, 16-ot! Adventre 14-et, karácsonyra 21-et, nagyböjtre 20-at. Bár ezeknek olykor felét sem használjuk a gyakorlatban.)
"Éva ősbűnének díját lefizettem, küszködő életem halállal végeztem..." (H 248/3.) Lefizettem a küszködő életem. Lám, érdemes élni, tervezni, boldog családot alapítani, szeretni, élni, alkotni... Ebben a sorban minden rommá dől. Milyen díjat fizetünk "le"? Értelmetlen kifejezés, fogalom. Életünket meg nem végezzük a halállal, csak gondoljunk a közelgő október negyedikére, Szent Ferenc tranzitusára...
H 250/2.: "Csorog az oltárra szemünk könnyzápora." - Megint egy félresikerült kép. 1844-ben minden bizonnyal még a "tudatlan" liturgiát végezték (merthogy a megvilágosodás a II. VZS után következett...!), és ebben bizony hívő (halandó) aligha állhatott az oltár (ma: főoltár - ha létezik) környékén. Tehát a könnye nem oda 'csorgott'.
Még egy stilisztikai meglátás. A fejlécben a rajzon egy koporsó van középen, melyet hat égő gyertya vesz körül. Nem tudjuk, ez hol van: templomban-e, vagy ravatalozóban? Annyi bizonyos, hogy ezt ma így nem látni. Van olyan hely kicsiny hazánkban, ahol például csak a fizetett misén (érdekes kifejezés) ég a hat gyertyából négy! Szentek ünnepén, vagy éppen október nyolcadikán nem ég mind, nem ám! Csak a pénz ellenében. Nem számít itt a Direktórium...
A következő fejezet a Hozsannában a "Magyar-gyászmisék" című. Ennek fejlécében szintén rajz van, ahol a pap "hegedűtok" miseruhában misézik a főoltárnál, a ministráns térdel az oltár lépcsőjén. Mögöttük van a ravatal, de ott már csak két gyertya ég. A pap bal karján manipulus látható! 2003-as kiadás! Húha. Az ötven éve eltörölt manipulus látható a rajzon.
A sorozat természetesen folytatódik, legközelebb áldozási énekeinket vesszük sorra. Tartson velünk! Ajánlott a Hozsanna énekeskönyv fellapozása a cikk olvasása közben.
Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. szeptember 14. Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére (Jn 3, 13-17).
Szeptember 14-e számomra minden évben egy különleges nap. 1995. szeptember 14-én, vagyis 19 évvel ezelőtt nevezett ki II. János Pál pápa bécsi érsekké. Ez a nap azonban nem csupán személyes vonatkozásban fontos nekem. Ezen felül egészen sajátos jegyet hordoz, mert a "Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe." Az idén vasárnapra esik, és "felülírja" a rendes vasárnapot. Hivatalom átvételének napja tehát összefügg a "Szent Kereszt" témájával. Ennél fogva egészen világos ma előttem a kérdés: Miért oly fontos a mi keresztény vallásunkban a Kereszt? Miért a Kereszt A szimbóluma a kereszténységnek, mint ahogy a félhold az iszlámé?
Miért lényeges a keresztényeknek a Kereszt? Miért képezi utálat tárgyát mások előtt? Miért akarják jó néhányan, hogy ez a jel lehetőség szerint egészen eltűnjék a közéletből: az iskolákból, a kórházakból, a bíróságokról és a hegyekről? A "Szent Kereszt felmagasztalásának" mai ünnepe segíthet a Kereszt körüli viták jobb megértésében.
Az ünnep eredete a híres jeruzsálemi Szent Sír Bazilika 335-ös felszentelésének ünnepében keresendő. Nagy Konstantin császár építtette, és magában foglalja a "Koponya-helyet", vagyis a Golgotát, Jézus keresztre feszítésének színhelyét, valamint a közelben lévő Sírt, ahová Jézus holttestét tették. A felszentelés utáni napon, 335. szeptember 14-én ünnepélyesen dicsőítették ("felmagasztalták") a Kereszt fáját, mint Krisztus győzelmi Jelvényét, amelyen Jézus meghalt, aki Szent Keresztje által győzte le a halált és váltott meg minket.
Számos kisebb-nagyobb darab került be úgynevezett "ereklyeként" ebből a Fából az egész keresztény világba. Egy nagyobb darab jutott a Bécsi-erdő egyik kolostorába is, ami ezért ennek az ereklyének a nevét viseli, vagyis "Heiligenkreuz Kolostora".
De mégis, mi az ami annyira tiszteletre méltó a Keresztben, hogy saját ünnepe van? Maga Jézus ad erre választ Nikodémussal, a zsidó Főtanács egy tagjával folytatott éjszakai beszélgetése során. Jézusnak akkor oly nagy hatást kellett tennie Nikodémusra, hogy az legyőzve a tanácstag kollégáitól való minden félelmét elismerte Jézust, amikor a Főtanács gyűlölete és elutasítása a Keresztre juttatta Őt. Egy másik bátor emberrel, Arimateai Józseffel együtt gondoskodott Nikodémus Jézus holttestének a sírba helyezéséről is.
Jézustól tanulta Nikodémus a Kereszt titkát. Ez a szeretet titka: "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte". Mert Isten nem megítélni, hanem megmenteni akarja a világot.
De miért a Kereszt által akar minket megmenteni Isten? Egyszerűbben nem megy? Ennyire véresnek kell ennek lennie? Mire jó ez a sok szenvedés? Miért "ismertetőjegye" a keresztényeknek a Kereszt? Miért töltötte ki dühét a Hitler Jugend 1938. október 8-án Innitzer bíborossal szemben éppen Jézus Keresztjén? Mivel a bíboros a Stephansdomban egy nappal azelőtt azt kiáltotta, hogy: "Krisztus a mi vezérünk!". 75 évvel ezelőtt Hitler, a "vezér" kirobbantotta a II. Világháborút, amely kimondhatatlanul sok szenvedést hozott a világra. Krisztus nem háborúval és fegyverekkel győzött a Kereszten, hanem a legvégsőkig elmenő szeretettel, mégpedig az ellenségszeretettel. Mert ehhez több remény fűződik egyáltalán. Ezért tiszteljük mi a Szent Keresztet.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, s egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikitó, és kellene szomorú-viola és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. És akarok még égő-pirosat, vérszínűt, mint a mérges alkonyat, és akkor írnék, mindig-mindig írnék. Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal: arany-imát írnék az én anyámnak, arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal. És el nem unnám, egyre-egyre írnék egy vén toronyba, szünes-szüntelen. Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom
Blogunk a Szent Kereszt tiszteletére lett felajánlva, így méltó, hogy néhány gondolatot "papírra" vessünk a mai napon. Az ünnep gazdagsága több sort kívánna, de most néhány gondolat mentén elmélkedjünk.
Csodálatos a "Vexilla Regis" himnusz egyik későbbi fordítása Sík Sándor által, melyet énekeltünk a mai misében is. Ennek negyedik versszaka így szól:
"Rajtad tündöklik, drága fa, királyi vérnek bíbora, ó választott, jeles faág, ki szent testét karoltad át!"
Ez a kivégző eszköz az isteni terv nyomán átlényegül. De csak az az egy, ami Krisztus testét "karolta át". És ezért lett számunkra a remény jele. Nem a kivégzésre emlékezünk, hanem arra a titokra, hogy Isten ugyanott győzte le a Sátánt, mint ahol a Sátán próbált győzni. A történelemben jelenvalóvá lett Krisztus, és az ő áldozata. Ezt megjeleníti minden szentmise. De ez véges. A történelem véget ér, és akkor lesz teljes a Jó, az Isten győzelme, mert minden rosszat és gonoszat legyőz. De addig megmarad a remény, amely képes a győzelemre - főképp a végső győzelemre.
Nem reménytelen a földi lét, bár sokszor annak tűnik. Milyen jó, hogy lépten-nyomon látjuk a keresztet! A templomon, az utcákon, az emberek nyakában, a házak falain... Emlékeztetnek arra, hogy a reményre vagyunk meghívva.
Dobszay László így fogalmaz: "A keresztáldozat lényege a minden akadályon áthatoló, ellenkezést nem tűrő odaadás, engedelmesség, mely egyszerre jóvátette az emberiség első fejének, Ádámnak lázadását, engedetlenségét, ugyanakkor tanúsította az Atya iránti maradéktalan odaadást és szeretetet; mégpedig az emberiség második Fejeként, de olyan tökéletes módon és fokban, amelyre csak Isten Fia, maga az Isten lehetett képes. Krisztus áldozatához hozzátenni semmit nem lehet, s mivel ő az emberiség fejeként mutatta be keresztáldozatát, az "érvényes" minden emberre."
Majd folytatja: "Jézus áldozatának lényege az a teljes, szentségi (vagyis egyszerre lelki és látható) önátadás volt, mely egész életét áthatotta. Ez a teljes önátadás a keresztáldozatban teljesedett be. Ezt az önátadást az Egyház liturgiája a latin devotio szóval jelöli meg.
Mi Istennek egyet áldozhatunk csak, saját magunkat, saját önátadásunkat, vagyis devotiónkat..."
"Ó Kereszt, áldunk, szent remény, a szenvedés ez ünnepén."
Igen, ez a keresztény útja: reménnyel teli szenvedés, közben teljes ünneplés. Az ember azt ünnepli, hogy ezen nyomorúság és keserűség közepette is reménykedhet az üdvösségben. Azt ünnepeljük, hogy tisztává tehetjük lelkünket arra az utolsó órára; hogy lelkünkbe fogadhatjuk Jézust a szentáldozásban; hogy a szépet látva és művelve megízlelhetjük az istenit; hogy szeretve szeretetet kaphatunk... Létünk lehetne valódi előszobája a mennynek, csak ezt fel kellene fedeznünk. A szentségi élet, a liturgia, a mindennapjaink, énekeink, főztjeink, kertünk, ruhánk, olvasásunk, írásaink, családunk, sétáink... Mind-mind előszobái lehetnek az örök élet boldogságának. És ebben a kereszt ad irányt.
A Szent Kereszt a mi irányunk. A remény a mi irányunk.
2011. augusztus 3-án, több, mint három éve indult el az akkor egy éves blog új honlapjaként A hit útján című blog. A teológiai honlap jelenleg is pótolhatatlan, három év elteltével. Az elmúlt másfél év pedig erősebben is bizonyította, hogy a teológiai gondolkodás holtpontra ért. Benedek pápaságának végével a teológiával, liturgiával foglalkozó oldalak néhány hónapig szüneteltették munkájukat, majd újra életre keltek, hála a Szentléleknek! Hazánkban közismert az internetezők számára, hogy csekély továbbra is azon oldalak száma, melyek értelmesen foglalkoznak a teológiával, hittel. És ne legyen félreértés, itt nincs megkülönböztetés! Vagyis egyedül az Egyház hagyománya számít, az, amit az Egyház 1970 éven át hitt és ünnepelt.
Ezzel a bejegyzéssel csak egy a célunk: ünnepelni a négy évet, hogy négy éve műkődik blogunk, valamint a három éve létrehozott "A hit útján" blogunkat. Az ott megjelent írásokat ma is megtalálja! Olvasson, böngésszen, hogy szerény blogunk segítségére lehessen.
Négy évvel ezelőtt Ackermann Kálmán pilisszentkereszti plébánossal együtt blogot hoztunk létre, ami a plébánia honlapjaként működött. Egyre bővült a liturgikus ünnepek kapcsán a teológiai írásokkal, mindennapos lett az egyházzene, liturgia, művészet. Mindezek XVI. Benedek pápaságának idejére estek, amikor ez a látásmód nem számított sem ritkának, sem furcsának. De nem számított hittagadásnak sem. Megláttuk a lehetőséget, hogy az Egyház hagyománya, az Egyház mindenkori tanítása, az aktuális pápa tanítása és tevékenysége teljes összhangban van. Sajnos hanyatlás következett: sorra hagytak el minket a "nagyok". Mintha kimerülés lenne. De ezt nem hagyhatjuk. Folytatni kell lelkiismeretünk szerint mindazt, amivel akkor elindultunk. Négy éve a lelkesedés vezetett minket, és a többszöri lankadás ellenére is folytatnunk kell.
Kritikai írásunk a Hozsanna énekeskönyvvel kapcsolatban folytatódik. Időközben minőségen és hallgathatóságon aluli felvételekre bukkantunk a YouTube-on, ahol valaki énekeket ad elő orgonán és énekelve a Hozsannából... Nem alkalmas meghallgatásra, ezért hivatkozást sem teszünk közzé.
Folytassuk az "Évközi idő" énekeit, ámbár továbbra sem értjük, miért lehet a mai liturgiában a "Hiszekegyre" énekelni. Ezt a kiadó biztosan tudná...
A 221-es ének (Egybegyűltünk):
A harmadik versszakban ezt találjuk: "Szentegyházad e jó anya, az ogazság oszlopa...". Namost, ha a helyesírási hibákat nem figyeljük, akkor is fennakadunk egy dolgon. Szent Péter és Pál apostolok ünnepén azt énekeljük, hogy "két oszlopa igazságnak". Most akkor ki az oszlop?
"Jézus Krisztus szerzeménye a kenyér- s boráldozat." Mi az a "boráldozat"? Egyébként Jézus kiment valahová és szerzett egy boráldozatot? Meg egy kenyéráldozatot? Mi ez???
"Mit nevednek emlékére" - bocsánat, a szentmise nem Jézus nevének emlékére történik! Jézus Krisztus keresztáldozatának jelenbehozatala vértelen módon!!! Nem Úrvacsora ez!
"Lelkünket, hogy hófehérre mossa" - Ez egyenes út a káoszhoz. Nyilvánvaló, hogy Jézus vére mossa lelkünket tisztára, de elég rossz a versszak megfogalmazása összességében. Nemde a szentgyónásban tisztul meg a lelkünk?
222-es. Állandó nevetésre ad okot pap és kántor között, amikor éppen "beesnek" egy szentmisére. "Futva jöttem elibéd."
Istentől azt kérjük a második versszakban (feltehetően tőle), hogy permetezzen az igaznak békességet. Hát kérem, ezt most értelmezze valaki... Hogyan lehet békességet permetezni? Ja, biztosan átvitt értelem ez is.
"Átcsobogjon" - itt mindent permetezni kell, meg minden csobog? Nem a Trevi kútnál íródott ez a szöveg?
A pap feltehetően szólt Isten igazságosságáról és irgalmáról, melyben bízunk. Ezek után lehetőség van ezt énekelni: "Szent az Úr! a földtekén mennydörögve szólal" - Ezzel biztosan megnyugtattunk minden embert, aki Istent, a szeretetet szeretné követni, vele kíván egyesülni.
223-as. Kedvenc ének rövid misékhez. "Mint föld issza a csendes esőt, úgy fogadjuk az égi igét, ez ád nékünk vigaszt s új erőt." - Érdekes, itt "nékünk"-et kell énekelni, de a 142-es énekben már elhagyjuk, és nekünk lesz. De nem ez a lényeg. Ennek még éppen a zsoltár szövege is alapja lehetne, de érdekes ezt akkor énekelni, amikor kint ömlik az eső...
224-es. Felajánlási versszak:
"Bárányt és gerlicét, tiszta tömjénillatot áldoztak Istennek régi jámbor századok. Krisztus a mi áldozatunk..." Persze, lehet ez ószövetségi utalás, de azért elég primitiv. Eddig mindenki gerlicét meg tömjént áldozott, most viszont már, 1842-ben tudjuk, hogy egyedül Krisztus az áldozat...
2014. augusztus 27-én, életének 95. évében Eisenstadtban (Kismarton) elhunyt Esterházy Melinda hercegné, szül. Ottrubay Melinda Olga Mária Franciska. Annak az Esterházy családnak lett tagja, melynek a híres Esterházy Pál nádor is tagja volt, akinek egyházzenei művei közismertek. Családja körében aludt el végleg a hercegné.
Ma délután temették el a requiemet követően Eisenstadtban. A szentmisén részt vett Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát úr is. Az ordinárium Michael Haydn: c-moll Requiem-je volt.
1920. május 24-én született Dr. Ottrubay Dezső és Schmidt Róza lányaként Budapesten, a Szent János Kórházban. Fiatalon a budapesti Opera balett-sztárja lett. 1946-ban, amikor V. Esterházy Pál herceggel házasságot kötött, felhagyott balett-karrierjével.
Férjét a Mindszenty-perben elítélték, melynek következtében teljes vagyonelkobzás sújtotta őket, férjétt pedig fogság. Nevéhez fűződik a magyar történelmi örökség részét képező kismartoni Esterházy-kastély és Fraknó várának állapotmegőrzése, valamint közhasznú és szociális támogatások biztosítása. Tevékenységét számtalan kitüntetéssel jutalmazták. Saját elhatározásából 2002-ben, 82 évesen visszavonult a nyilvánosságtól. Ezt követően is támogatta a kultúrát, valamint régi álmát megvalósítva 2005-ben létrehozta az Esterházy Melinda hercegné, Zürich alapítványt. Ennek célja a fiatal tehetségek támogatása a balett, zene és színház területén, Közép-Európában. Temetési miséjén ugyanazt a misét adták elő, mint Habsburg Ottó temetésekor:
Az Egyház ma ünnepli Szűz Mária születését. "Mária az alázatos názáreti Szűz, akiben új kezdet valósul meg, akiben az emberlét újrakezdődik." (XVI. Benedek pápa: A názáreti Jézus III.)
Ez az ünnep elsősorban arra a hittitokra irányítja figyelmünket, hogy Jézus Krisztus Szűztől született, fizikailag, hús-vér ember lett az Isten, aki egy názáreti Szűz méhében öltött testet a Szentlélek által. Isten ilyen módon az ember-létet új rangra, igazi méltóságára emelte. Az ember törékenysége az alázatban magasztosul fel. Isten-képiségünk nem véletlen, és nem az evolúció egy terméke vagyunk, hanem a legfölségesebb Isten teremtményei, melyben Isten képes arra, hogy megdicsőüljön. (Amint minden művében.)
Mária új kezdet, hiszen a régi szövetség helyébe új lép. József nemzetsége (mely a családfán követhető) visszanyúlik Ábrahámig. Mária és József jegyessége által viszont Mária lesz az új kezdete nemcsak a családfának, hanem az új szövetségnek is. Mintha Mária "igen"-je lenne az alapja ennek az új, jézusi szövetségnek. Az Isten és az ember új szövetsége, melynek célja az üdvösség, és az Istennel leélt földi élet, Máriával kezdődik.
Őt pedig éppen ennek az isteni tervnek okán Isten minden bűntől megőrizte, már anyja (a hagyomány szerint Szent Anna) méhében. Ezért fontos ünnepelnünk születését, hiszen ez által Isten üdvözítő tervét ünnepeljük.
Mária a mi közbenjárónk a mennyben, aki szüntelenül arra hívja figyelmünket, hogy imádkozzunk, és kövessük Jézus tanítását. Hozzá intézett kéréseink mellett fontosak imáink, és a Krisztus-követés. Mária alázatával Istenre irányítja a figyelmet, az egyedül fontosra és szükségesre. Legyen ez a példa számunkra, hogy az alázatunkban mások Istenre találjanak rá.
A Szentírásban találjuk: "Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít
egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e
gondosan, míg meg nem találja?" (Lk 15,8)
A mi esetünkben
asszonyról van ugyan szó, de nem volt drachmája...
Megtörtént eset. Tegnap
(szombaton) esküvő volt egy magyarországi templomban. Az ifjú pár helyi szokás
szerint külön vonult be. A menyasszony elé a koszorús lányok virágszirmokat
szórtak (élő virágét). A templom rendje viszont nem ismer ilyet, vagyis nem is
történhetett volna meg ilyen. De hát, megtörtént. A szirmok immár a templom
közepén nyugvó futószőnyegen hevertek.
A templom sekrestyése
egy idős hölgy. Az eseményeket megelégelve, a házasságkötés szertartásának
kellős közepén cirokseprűjével elindult...
Könyörtelen volt a
virágszirmokhoz, egyiknek sem kegyelmezett. Mindnek lapátra kellett kerülnie.
Lám, így lett az illatos rózsabimbóból esküvői áldozat.
Ugyanis a sekrestyés
hölgy a szentlecke felolvasása alatt elindult, és cirokseprűvel felsöpörte az
öt perce leszórt szirmokat. Az evangélium idejére ugyan megállt, de utána
folytatta. Ez így tartott a beszéd végéig. Minden szirom eltűnt. Az örömapa a
szertartás végére ideg-apa lett, gyanítom, csak a lakodalom
helyszínéig...
Schubert Ave Maria-ja is felcsendült ekkor, de a
násznép számára valószínűleg csak egy dolog lesz emlékezetes: a cirok.
03:38-tól látható a számunkra érdekes rész.
Ps.: A szemmel látható megjelenési hibákra egy órán keresztül kerestük a megoldást. Nem jártunk sikerrel. Ilyen ez a blogger. Reméljük, így is el tudják olvasni.
Milyen sokszor vagyunk
így mi magunk is, mint ahogy az evangéliumban hallottuk: „Ha vétkezik ellened
testvéred…”. Mennyi ilyen alkalmat tudnánk felsorolni! Szinte már edzettek is
vagyunk, hogy azonnal meglássuk, ha valaki vétkezik ellenünk. De vajon hányszor
vesszük észre azt, ha valakit mi sértünk meg, vagy valaki ellen mi vétkezünk?
De legfőképpen Isten ellen.
Ha a mai nap olvasmányait is figyelmesen
hallgattuk (otthon még egyszer el lehet olvasni), rájövünk, hogy az igazi
közösségi élet alapja a szeretet. Annak a megfeddése, aki vétkezett ellenünk,
jogos. Jogunkban áll felhívni a figyelmét arra, hogy rosszat tett. Velem
történt meg hasonló eset ezzel kapcsolatban. A szemináriumban a fölöttem lakó
szívesen dohányzott az ablakban. Én nem egyszer, hanem többször is csak neki
szóltam, figyelmeztettem, hogy ez engem nagyon zavar, hagyja abba. Amikor ez
nem történt meg, akkor már másokat is belevontam a történetbe. Szóval jogunkban
áll megtenni ezt. De miért? Azért, hogy piszkáljunk valakit közösen? Nem.
Azért, mert ha igazán megbánja tettét, hallgat ránk. De ha nem, akkor
valószínűleg nem illik a közösségbe, nem lehet jó tagja a közösségnek, mert nem
tartja tiszteletben mások véleményét. És itt jön elő a szeretet. Ha szeretem a
másikat, képes vagyok arra, hogy saját önző tulajdonságaimat mérsékeljem. Nem
jelenti azt a dohányzó személy esetében, hogy valaki a leszokásra
kényszerítette, hanem csupán arra kérte, hogy ne az ő arcába fújja a füstöt. De
ezt nem csak a dohányzásra mondhatjuk, hanem sok egyéb dologra is.
Az összes szabály és
törvény alapja a szeretet. Ha nincs meg bennünk a szeretet, akkor fölösleges is
az összes szabály és törvény. Egy zebránál nem csupán azért figyelek sofőrként,
mert tábla jelzi azt, és kötelező figyelni. Hanem mert figyelmes vagyok a másik
iránt. Szeretem azt a másik embert, holott nem is ismerem. Ha a másik tehát
megfedd, és nincs bennem szeretet, akkor nem veszem véleményét figyelembe, és ő
jogosan hurcol el a közösség többi tagja elé is. Ha azonban hallgatok rá, mert
van bennem szeretet, akkor képes vagyok egy jó közösségnek jó tagjává válni.
Jézus, amikor az
evangéliumban beszél az apostoloknak, hatalmat ad az oldás-kötésre. Ez a
hatalom megegyezik azzal, amit Péternek is adott, azonban nem jár vele együtt a
kulcsok hatalma. Tehát az csak Péteré, vagyis a mennyország kulcsai nála
vannak. Az oldás-kötés hatalma nem azt jelenti, hogy bármire vonatkozik. Isten
az, aki old és köt, akinél tulajdonképpen végbemegy az oldás és kötés. Először
nekünk kell ezt megtennünk, vagyis a papoknak és a püspököknek, és akkor
Istennél is meg lesz kötve. Vagyis passzív szerkezetben van írva a mondat. Meg
lesz kötve. Isten köti meg és ő oldja fel.
És végül megtudjuk Jézus
buzdításából, hogy mi az igazi keresztény közösség, és mit ad meg annak.
Először is mindent megad nekik, ha az egyetértésben kérik, vagyis az előzőeknek
megfelelnek, és nincs vita köztük. Máshol a Szentírásban azt olvassuk: Ha
vétkeztél testvéred ellen, előbb kérj bocsánatot tőle, és úgy vidd az oltárra
az adományt. Tehát a keresztény közösség egyik legalapvetőbb tulajdonsága, hogy
annak tagjai egyetértésben élnek. Miben? A hitben. Abban, hogy valóban Krisztus
az, aki üdvözíteni képes minket, az ő végtelen irgalma az, ami lehetővé teszi
mindennapi újrakezdésünket és feltápászkodásunkat a bűnből. És ezután már
mellékes az, hogy ezt hányan teszik meg. Divat ma méregetni mindent
statisztikákkal. Mire jó ez? Arra, hogy van, aki még jobban elkeseredik, hogy
idén már megint ötvennel többen haltak meg, és csak tíz gyerek született!
Egyszer elhíresztelte a média, hogy a magyarok már nincsenek tíz millióan. A
múlt héten kiderült egy statisztikából, hogy még tíz millió fölött vagyunk. Ha
valaki magyar, akkor is magyar, ha csak öten lesznek. És ha valaki keresztény,
az akkor is elmegy a templomba, ha csak egy kilencven éves néni fog mellette
ülni. És ő is ki tudja meddig? Nem a számok a lényegesek! Nem azért leszek én
sem pap, hogy utána villoghassak azzal, hogy én többet kereszteltem, mint más.
Senkit nem érdekel a statisztika, a Jóistent meg végképp nem.
Merjük vállalni a
keresztény közösségi élet áldozatait. Merjük vállalni egymást. Merjük vállalni
azt, hogy nem az számít, hogy hányan ülünk itt, hanem az, hogy ki miatt ülünk
itt. Merjük vállalni Krisztust életünkben, minden helyzetben, hogy amikor majd
neki kell minket felismerni, és vállalni, befogadjon örök országába. Amen.
