Talán az egyik legszebb ábrázolása a dicsőség Urának a szicíliai Cefalú bizánci templomában található. A Pantokrátor látható ezen a képen. Isten dicsősége Jézus arcán ragyog fel nekünk (2Kor 4,6). Nem túlzás az sem, ha Bach h-moll miséjének Kyrie és Gloria tételét hozzuk fel példának akkor, amikor arról beszélünk, hogy mi is megjelenítjük Isten dicsőségét az Egyházban. Isten irgalmához folyamodunk, hogy méltók legyünk az Ő dicséretére. (2Kor 3,18) Nem tudjuk elégszer és méltó módon énekelni: "Mert egyedül Te vagy a Szent, Te vagy az Úr, Te vagy az egyetlen Fölség, Jézus Krisztus." Ha ma erről a gondolatról elmélkedünk, könnyedén megérthetjük az evangéliumot is. Ugyanakkor a hit útján is előreléphetünk.
Elmélkedésünk első részében nézzük meg a biblikus magyarázatot.
Jézus elhagyja Tírusz vidékét, Szidonba megy, majd Galilea tengeréhez, Tízváros környékére. A leírás földrajzi pontosságát vitatják egyesek, ám a lényeg: az evangélista pusztán leírja a Galileai tengerhez közeli helyeket, hogy be tudjuk azonosítani a helyet. Ezen a részen ugyanis pogányok laktak, ezzel kifejezi azt, hogy Jézus nyitott volt a pogányokra. Tízvárosban történik a csoda. A mogilalosz (nyögve beszélő, dadogó) kifejezés jelentheti azt is, hogy nehezen, alig tud beszélni. Ma már tudjuk, hogy a némaság másodlagos betegség is lehet, mely a süketségből fakad. A hallás képességének kiesése a beszéd készségét is megrontja.
Az, hogy Jézus félrevonta a beteget, azért történt, mert a gyógymód titokban tartását akarta. A kinyilatkoztatásra utal a gyógyítás: Jézus megérinti a beteg részeket. A csodatevő bedugja ujját a süket fülekbe, mint ahogy Chijja rabbi is érinti egy beteg fogát. (Billerbeck II,15.) Ezután nyállal érinti meg a bénult nyelvet. Az ókorban a nyálnak gyógyító erőt tulajdonítottak. Az égretekintés a természetfeletti erőre utal. Az effata szó eredetileg mágikus szó, jelentés nélkül (talán nem is héber szó). Márknál megkapja jelentését: nyílj meg! A Jézussal való személyes kapcsolat kerül előtérbe.
Jézus hallgatást parancsol a gyógyultnak és a jelenlévőknek is. Az utóbbiak csak azok lehettek, akik a beteget odavitték Jézushoz. Ám a kinyilatkoztatás nem maradhat elrejtve. A végső reakció a magasztaló megállapítás, amely szerint Jézus mindent jól cselekedett, a teremtés-elbeszélés befejező versére utal: "Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott." (Ter 1,31)
A záró szakasz pedig a felolvasott első izajási olvasmányra utal. A magasztalás a csoda teológiai értelmezését adja. Jézus tevékenysége által megújul a bukott teremtés.
Ezután a biblikus alapvetés után elmélkedjünk tovább. Dániel próféta így könyörög: "Hallgasd meg végre, Istenünk, szolgád könyörgését és esdeklését, és feldúlt szentélyed fölött ragyogjon fel arcod, ó Urunk, tenmagadért. Istenünk, fordítsd felénk füled és hallgass meg minket. Nyisd ki a szemed, és lásd meg elhagyatottságunkat és a szent várost, amely a te nevedet viseli. Hiszen nem a mi igaz voltunkban, hanem a te végtelen irgalmadban bízva terjesztjük színed elé könyörgésünket. Hallgass meg, Uram! Bocsáss meg, Uram! Figyelj rám, Uram! Városod és néped a te nevedet viseli, azért cselekedj tenmagadért és ne késlekedj!" (Dán 9,17-19) "Szentélyed fölött ragyogjon fel arcod" - fogalmaz. Nemde a szentmise jut eszünkbe azonnal? Ott könyörög az Egyház elimádkozva a Kyriét és a Gloriát, hogy mutassa meg Isten magát közöttünk. Jelenjen meg újra! Ott jelenik meg ismét az áldozat által Jézus Krisztus az Eucharisztiában. Ott ragyog fel a feltámadott a dicsőségében. Feltételezhető, hogy ennek létrejöttéhez szükséges (természetesen szentségtanilag nem) a hívő nép alázata és önátadása. Szükséges, hogy leboruljunk az Isten előtt, és kiesdjük dicsőségesen ragyogó arcát.
Az Egyház mindig arra törekedett, hogy a liturgiában felragyogjon a szépség. II. János Pál pápa fogalmazza meg az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában, hogy az Egyház sosem félt pazarolni a Szentre. Az imádság már a mennyei liturgia elővételezése. És az imádság in conspectu angelorum játszódik le, vagyis az angyalok színe előtt. Az imádkozó jelen van titokzatos módon az angyalok színe előtt, és ennél fogva a szent liturgia is. Az Egyház és a pap nem használhatja fel a liturgiát saját céljaira. Nem formálhatja át azt saját kénye-kedve szerint. Isten előtt állunk, őt szolgáljuk a rítuson keresztül. Csak az végezheti a liturgiát, aki alázatos és végtelenül nyitott az istenire. Vagy majd, ha Isten színe elé állunk, elkezdjük talán magyarázni életünket? Keressük majd a kiskapukat? Az Isten ítélőszéke előtti megjelenéskor már nincs lehetőség a módosításra, most kell kiesdenünk a szükséges kegyelmeket.
Nagy Szent Gergely pápa magyarázza Szent Benedek látomását, amikor ő az egész világot egy fénysugár által elragadtatva látja, hogy minden, ami a földön van, a mennyek országának örököse.
Az Isten dicsősége az Eucharisztiában van jelen. Ki az, akinek füle nem nyitott az Isten Igéjére? Ki az, akinek szája hamisságot beszél?
A vasárnapi evangélium a Szentháromság felismerése is. "Jézus föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: "Effata, azaz nyílj meg!" A liturgia itt és most Krisztusra és Istenre tekint. A liturgia nem puszta visszhangja a történelemben elhangzott szavaknak. Az Úr dicsősége itt és most jelen van. "Effata" - megnyílik az ég, és mi részesülünk Krisztus Testének és Vérének misztériumában.
"Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket." (ApCsel 2,4) Mi a szent liturgia, ha nem a Lélek Egyházban való kinyílvánulása? (A dogmatikában a múlt századig a Fiú és a Lélek kapcsolatának megvilágítására használták ezt a szakaszt. Az ujj által szimbolizált Lélek a teremtmény belsejébe ható erőként fejti ki hatását.) Az Ige dicsősége küld minket az oltár dicsőségéhez. Senki se tartsa magát vissza, senki ne legyen süket és néma. Inkább "tegyük félre mostan minden földi gondot; mert a mindenek királyát fogadjuk." (Bizánci liturgia)
