A Lélek megnyilvánulásainak
mindig az embert és a közösséget, az Egyházat kell szolgálniuk. Ahol ez
történik, ott beszélhetünk valóban a Szentlélek igazi működéséről. Hiszen Jézus
mennybemenetele előtt megígérte a Szentlelket, a Vigasztalót, a Parakléoszt. „Ő
majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” Eljött pünkösd, a feltámadás után
ötven nappal. Az Egyházat a Szentlélek vezeti, nap, mint nap fuvallatával
ihleti. Általa tudunk imádkozni Istenhez, szavakba nem önthető sóhajtásokkal. Ő
az, aki állhatatosságot ad a hitben, Ő az, aki vigasztalja a szomorkodókat.
Tüzes lelkületűvé teszi a hithirdetőket.
Idézzük fel az ókorban élő nagy
szentnek, Szent Hiláriusznak emlékét, aki 353-ban lett Poatier püspöke.
Írásaiban és a helyi zsinatokon való fellépései révén az eretnekek legfőbb
ellenfelévé vált, akik elérték, hogy Constantius császár 356-ban Gallia
elhagyására kényszerítse.
Frígiába került, egy olyan
kisázsiai tartományba, amelyet teljességgel elborított az arianizmus. Itt írta
meg legnagyobb művét, a De Trinitate, A Szentháromságról címűt, amelyben
bemutatja személyes útját, amelyen keresztül eljutott a szentháromságos Istenbe
s Jézus Krisztus istenségébe vetett hitig. Bár maga a Szentírás is tartalmaz
olyan helyeket, ahol Jézus embersége kerül előtérbe, mégis az igaz hit
megvallja istenségét. Hiláriusz nyitott, párbeszédre kész lélekkel tanított,
igyekezvén megnyerni az igaz hitnek azokat az ariánusokat, akik nem voltak
teljesen elvakultak, s elfogadták azt, hogy a Fiú hasonló az Atyához. Innen
akarta Hiláriusz elvezetni őket addig, hogy megvallják: nem csak hasonló, de
egylényegű is vele.
A De Trinitate című művében a
következőképpen fogalmaz:
„Minden dolog a maga természete
szerint van elrendezve: egy a Hatalom, akiből ered minden; egy a Fiú, aki által
valósul meg minden; és egy az Ajándék, akiben reménységünk beteljesedik. Semmi
sem hiányzik az ekkora teljességből, minthogy benne –az Atyában, a Fiúban és a
Szentlélekben – van az Öröklét végtelensége, a látás a Képmásban és az Ajándék
boldogító birtoklása.”
Alexandriai Szent Cirill, aki
részt vett a 431-es efezusi zsinaton, a következőképpen beszél a Szentlélek
hatásáról:
„Könnyen igazolható, hogy a
Szentírás tanúságtétele alapján a Szentlélek valamiképpen mássá alakítja, és új
életre kelti azokat, akikre leszáll és bennük lakik. Könnyen kiemeli a földi
dolgok igézetéből az égiek szemlélésére, és a gyámolatlan félénk embert pedig
elszánttá, nagylelkűvé, erőssé teszi. Kétségtelenül ilyenekké lettek a
tanítványok: a Szentlélek által úgy megerősödtek, hogy üldözőik támadása sem
törte meg őket és szilárdan kitartottak a Krisztus iránt való szeretetben.”
Az, hogy hajlandóak vagyunk-e
együttműködni a Szentlélek kegyelmével, csupán csak rajtunk múlik.
Csatlakozzunk mi is XVI. Benedek
pápa imájához, melyben Szent Hiláriusz szavaival sóhajt föl a Mindenhatóhoz:
„Add, Uram, hogy mindig hűséges
maradjak ahhoz, amit újjászületésem hitvallásában megvallottam, amikor megkereszteltek
az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Add, hogy imádjalak téged, Atyánkat,
együtt Fiaddal; és hogy kiérdemeljem Szentlelkedet, aki belőled Egyszülötted
által származik.” (De Trin., XII, 57)
