Dies Domini

Már kezd megszokottá válni (talán már sokak számára az is) a vasárnapi templomba járás. Ki erre, ki arra: mindenki akkor, amikor ideje engedi. Egy emlékezés alapján állítható, hogy régen is megvolt (100 éve) a társadalmi rendje a misére-járásnak. Azonban a parancs így szól: "Az Úr napját szenteld meg!" Ez nem jelenti közvetlenül azt, hogy "menj el misére". Ezt sokan így is értik, és egyszerűen nem mennek el vasárnap szentmisére. Azt is jó tisztázni, hogy az egyházi fogalmak szerint nem "misehallgatásról" beszélünk (bár régen ez volt a divatos kifejezés), hanem a legjobb a "részvétel" szóval kifejezni: a keresztény ember a szentmisén részt vesz. Befogadja Isten Igéjét az igeliturgián keresztül, felajánlja életáldozatát Istennek a kenyérrel és borral, valamint egyesül lelkében a legszentebb Úrral.
II. János Pál pápa, az előző pápánk 1998. május 31-én kiadott egy "Dies Domini" kezdetű apostoli levelet, mely a vasárnap megszenteléséről szól. Jó támpont a parancs megértéséhez: "Az Úr napját szenteld meg!"
Most nem az egészet közöljük, hanem néhány "fontosabb" részletet:
"AZ ÚR NAPJA - ahogy a vasárnapot az apostoli időtő kezdve nevezték - az Egyház története folyamán mindig kiváltságos figyelmet élvezett, mert szoros összefüggésben áll a keresztény misztérium lényegi magvával.
Méltán alkalmazzuk a vasárnapra a zsoltáros örömteli kiáltását: "Ezt a napot az Úristen adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta!" (Zsolt 118 [117],24). Ezen örömre felhívás, mely a húsvéti liturgiának része lett, kifejezi az ámulatot, mely eltöltötte az asszonyokat, akik ott voltak Krisztus megfeszítésénél, és "a szombatok első napján, jókor reggel" (Mk 16,2) a sírhoz siettek és azt üresen találták. Meghívás a két emmauszi tanítvány örömének átélésére, akik úgy érezték, hogy "lángol a szívük", miközben a Feltámadott csatlakozott hozzájuk útjukon, magyarázta nekik az Írásokat és feltárta magát "a kenyértörésben" (vö. Lk 24,32.35). Annak az eleinte bizonytalankodó, azután túláradó örömnek a visszhangja, amit az apostolok éltek át ugyanazon nap estéjén, amikor a föltámadott Jézus meglátogatta és megajándékozta őket békéjével és Szent Lelkével (vö. Jn 20,19--23)."
A boldogemlékű Szentatya a teremtéssel is összefüggésbe hozza a vasárnapot, mint a pihenés napját. A sabbatot, mint a Teremtő nyugalmának napját. A Ter 2,3-ban azt olvassuk, hogy Isten megáldotta és megszentelte ezt a napot. Ezután kifejti, hogy a második teremtésre való emlékezés is a vasárnap, hiszen Krisztus feltámadásának ünneplése minden egyes vasárnap. A fejezetcímek között szerepelnek: A nyolcadik nap, az örökkévalóság előképe; A Szentlélek ajándékának napja; A hit napja; Mással nem helyettesíthető nap.
"Épp a vasárnapi szentmisén élik át a keresztények újra különös intenzitással az apostolok húsvét esti élményét, amikor a Föltámadott megjelent közöttük (vö. Jn 20,19). A tanítványok kis csoportjában, ami az Egyház zsengéje volt, bizonyos módon jelen volt Isten mindenkori népe. Tanuságtételük révén árad a hívôk minden nemzedékére Krisztusnak a béke messiási ajándékával bôvelkedô üdvössége. E békét Ő a vére árán szerezte és a Szentlélekkel együtt ajándékozza: "Békeség nektek!" Abban, hogy Krisztus "nyolc nap mulva" (Jn 20,26) tér vissza hozzájuk újra, gyökerében már látható a keresztény közösség szokása, hogy minden nyolcadik napon, az Úr napján, vagyis vasárnap összejönnek, hogy megvallják föltámadásába vetett hitüket és összegyűjtsék az általa igért boldogság gyümölcseit: "Boldogok, aki nem láttak, mégis hisznek" (Jn 20,29). A Föltámadott megjelenései és a Eucharisztia közötti szoros összefüggésre utal Lukács evangéliuma az emmauszi tanítványok történetével. Maga Krisztus csatlakozott hozzájuk, bevezette ôket az Írások megértésébe s végül asztalhoz ült velük. Akkor ismerték föl, amikor " kezébe vette kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta" (24,30). Jézus gesztusa az elbeszélésben ugyanaz, mint a utolsó vacsorán, s ez világosan utal a "kenyértörésre", ahogyan az elsô keresztény nemzedék az Eucharisztiát nevezte."
A pápa külön fejezetet szentel az "ember napjának", hiszen a vasárnap az öröm, a pihenés és a szolidaritás napja. A pihenés napjáról ezt írja:

"A vasárnapi munkaszünet révén a mindennapi gondok és teendôk elnyerhetik igazi természetüket: az anyagi dolgok, melyekért naponta veszôdünk, helyet adnak a lélek értékeinek; az emberek, akikel együtt élünk, a nyugodtabb találkozásban és dialógusban visszanyerik igazi arcukat. A természet szépségeit, melyeket sokszor elcsúfít az ember ellen forduló helytelen használat, újra föl lehet fedezni és élvezni lehet. A vasárnap - mint az Isten és ember közötti, az egymás közti és az önmagunkkal való béke napja - így olyan alkalommá válik, amikor az ember felhívást kap arra, hogy új szemmel nézze a természet csodáit, engedje, hogy átölelje az a titokzatos és csodálatos harmónia, mely Szent Ambrus szavával élve " a szeretet és összhang sérthetetlen törvényeként" "az egység és a béke kötelékében" összefogja a kozmosz alkotóelemeit. Ilyenkor az ember jobban tudatára ébred, hogy az Apostol szava szerint "Istennek minden teremtménye jó, és semmi sem megvetendő, amit hálaadásal veszünk magunkhoz, mert Isten tanítása és az imádság megszenteli" (1Tim 4,4-5). (...) A pihenésnek, hogy ne váljék üressé vagy unalom forrásává, lelki gazdagodást, nagyobb szabadságot, elmélyült szemlélôdést és testvéri közösséget kell tartalmazia, ezért a híveknek a társadalom által fölkinált kultúrális események és szórakozások közül ki kell választaniuk azokat, melyek joban megfelelnek az evangéliumi törvény szerinti életnek. Ebből a szempontból a vasárnapi és ünnepnapi pihenés "prófétai" jelleget ölt, mert nemcsak Isten föltétlen elsôbbségét hiredeti, hanem az emberi személy méltóságának elsôbbségét is a társadalmi és gazdasági élettel szemben, s bizonyos módon elôvetelezi az "új eget és az új földet", ahol a szükségletek rabszolgaságától való szabadulás teljes és végleges lesz. Röviden összefoglalva az Úr napja így a lehető leghitelesebb módon az ember napjává is válik."
A vasárnap megszentelése nem csupán keresztény kötelesség, hanem a lelki fejlődés útja, saját lelkünk üdvösségtörténetének fontos állomása.
(A pápai levél teljes terjedelmében itt olvasható.)