Sorozatunk második részében feltettük a kérdést: Mi a valódi evangelizáció alapja? Isten gyűjti egybe a hívő közösséget, vagy a plakát és reklám, produkció?
Az Egyházban zajló eseményeket megfigyelve olykor a reménytelenség és pesszimizmus vesz erőt rajtunk. Sokszor hangzik el a kérdés papi és hitoktatói körökben egyaránt: mit kelle tennünk? Egyesek plakáttal próbálkoznak, mások a kisebbség felkarolásával, van olyan is, aki zsíroskenyérrel csalogatja a fiatalságot, de akad a próbálkozások között merészebb "produkció" is. Elevenítsük fel a közel húsz évvel ezelőtti egyházi eseményeket: II. János Pál pápa rendezte az egyházmegyék határait, és egyúttal újat is létrehozott. A kommunizmus bukása utáni új időszak megkövetelt bizonyos újításokat. Olyanokat is, amelyeket pont annak nyomása miatt nem lehetett megvalósítani. A társadalom közben változott, és hónapról-hónapra érzékelhető módon folytatódik ez a változás. Újabb igények merülnek fel közösségekben, társadalmi rétegekben. A politikai és gazdasági élet (változások) újabb gondokat és problémákat okozhatnak milliók számára (ld. válság, hitel, stb.) Mindezek olyan kérdések, amelyek melett nem mehet el az Egyház. Ugyanakkor kérdés, hogy mennyire kell saját struktúránkat a társadalom aktuális (mindig változó - tehát talán nem is annyira aktuális) igényeihez szabni. Ezek meghatározó gondolatok, mert az új evangelizáció kérdésével összefüggenek, és félreértésre adhatnak okot. Nem úgy kell evangelizálnom, ahogy a másik ember, vagy közösség szeretné, elvárja. A lehajolás, törődés, más kultúrák megismerése nem egyenlő azzal, hogy saját (jelen esetben az Egyház tanítása szerinti, Istentől kapott) hitemet megmásítom az ő kedvükért. Boldog Kalkuttai Teréz anya soha nem adta fel a szentségimádást semmilyen külső befolyás és igény hatására. Szent Ferenc nem ismert kompromisszumot a hitben, és nem kereste az emberek ízlése szerinti vallásosságot.
Az egyházmegyei határok (és Egyházunk helyzete) mára ismét új kihívásokat jelentenek. A XXI. század emberének szinte minden lehetséges, el tud jutni bárhová perceken, órákon belül, információt tud megosztani (azonnal). Feladataink nem korlátozódhatnak egy-egy csoport igényeinek kielégítésére, hanem átfogónak és valóban megújítónak kell lenniük. A reform minden nap szükséges az Egyházban. Ez viszont önmagunk állandó megújulásában kezdődik. Az Eucharisztia képes minket megújítani: napról napra törekedni kell az életszentségre, amely csakis a szentségi élet és az imádság által érhető el. Aki elhagyja a zsolozsma vagy a szentmise imádkozását, hogyan tud törődni más kultúrájú népekkel? Hogyan tudja megérteni őket? A misszió és az evangelizáció nem lexikonból tanulható, hanem Jézus Krisztustól! Jézus Krisztus szól hozzánk a Szentírásban, és táplál minket az Eucharisztiában.
Azon a szemléletmódon, hogy Jézus evangéliuma most "jobban szól" ennek vagy annak a népcsoportnak, változtatni kell. Minden néphez és nemzethez szól! "Nincs többé görög vagy zsidó...". Egyek vagyunk Krisztusban! Egy országban minden népnek szüksége van egyforma mértékben a lelkipásztorra, az iskolára és a templomra. Nem lehet csak 'ezé', vagy csak 'azé'. Kell arculat minden plébániának, közösségnek, de ezt az arculatot nem mi határozzuk meg, hanem Jézus Krisztus, aki miatt a közösség összejön.
Az evangelizáció maga Jézus Krisztus. A szentségekben és az Igében. Ennek legmélyebb egysége a szentmise. Az Eucharisztia imádása, a bűnbánatban megtisztított lélek, az Egyház tanításához hű értelem, az engedelmes és alázatos akarat az, ami képes átformálni és megújítani az Egyház életét. A reform és az új evangelizáció közeli fogalmak. Ha úgy tetszik, az apostolok utáni időben is "új evangelizáció" volt. De a "legújabb" az Krisztus és az apostolok idejében volt. Annyira új volt, hogy "nem fogadták be". És akkor mi annak alapján keressük a módszereket, hogy majd befogadják?? Jézus nem "befogadható" és "elfogadható", kompromisszum útján született tanítást adott át az apostoloknak. A hit tiszta Igazságát adta át! És ezért volt annyi zsinat, amely során az Egyház hite kikristályosodott! A dogmákat kell hinnünk és tudnunk, és akkor leszünk képesek a szeretetre! A szeretet csupa üresség és értelmetlen fogalom, ha nincs benne Isten, aki a szeretet! De hinni sem tudok úgy, hogy nem ismerem a hitemet. Az első századokban a hitvallást tanították a katekumeneknek. Nem érzelgős módszereken törték a fejüket, nem divat-vallást csináltak, hanem tisztán adták át a jézusi ismereteket. Mert azt tartották az igazságnak, aki maga az Igazság! Aki ezt megmásítja, és Jézus evangéliumát olyannyira új módon akarja átadni, hogy az már nem is Jézusé, az nem katolikus. És a katolikusság bizony abban is rejlik, hogy mennyire vagyunk hűek a pápához (aki old és köt), mennyire igyekszünk megismerni a Szentírást, a Katekizmust, a szentek életét, a dogmákat, stb... Ez mind-mind szükséges értelmünk és lényünk számára, mert (bár nem láttunk, mégis) hinnünk kell. Hinnünk kell azt a Krisztust, aki Tamásnak megmutatta az oldalát. Hinnünk kell abban a Megváltóban, aki Betlehem istállójában született meg. Hinnünk kell az apostolok hitét! Micsoda kételkedések lehettek a korai Egyházban! Mégis, hagyták formáltatni magukat a Lélek által. Bíztak Jézus szavában: a Lélek, aki eszetekbe jutatt mindent. Nem ők találták ki a hitet és a módszert. A Lélek vezette őket az úton, a hit útján.
Az az evangelizáció, amelyik nem megy el a hit útján Betlehembe, a jászolhoz, és nem érkezik meg a kereszthez, az nem evangelizáció.
Minket, az "új evangelizáció" véghezvivőit az apostoli buzgalom és hit kell, hogy jellemezzen. Nem újat kell mondanunk a mai kor "új emberének", hanem tisztán átadni az apostoloktól kapott hitet. XVI. Benedek pápa célja nem egy új hit létrehozása, hanem visszatérés a "Forráshoz". Ő mintát ad az új evangelizációra: a liturgia, ahol a Szentséggel találkozunk, az is megújulásra szorul, hiszen sok kárt szenvedett az utóbbi időben - de szenvedett bizony a történelem más időszakaiban is. Fel kell mutatnia az Egyháznak a tiszta és egyedül szent Istent, aki az emberiség megmentője. Mindenféle válság és aggodalom csak akkor nyugszik meg és változik át békére, ha az ember leborul Megváltója előtt. Ez a Megváltó orvos. Most szükség van az orvosra, talán még nagyobb szükség, mint száz évvel ezelőtt.
Az "új evangelizáció" tehát elsősorban olyan belső reform, amelyet az embernek önmagán kell kezdenie. Isten felé kell fordulni, a kereszt felé, minden szempontból. "Aki rátekint, életben marad."
A következő részben azokról a szentekről is írunk, akik az Egyházban "reformerek" voltak (pl. Szent Ferenc)...
