A SZENT KERESZT OLTALMÁBA AJÁNLOTT BLOG. XVI. BENEDEK PÁPA ÉS ACKERMANN KÁLMÁN ATYA TISZTELETÉRE AJÁNLOTT BLOG.

2012. május 24., csütörtök

Szükséges-e a liturgia a normális katolikus élethez? – Hit és liturgia „aut” hit vagy liturgia

Összetett címmel találja szemben magát az olvasó, hiszen most általánosságban kellene írni a hit és a liturgia viszonyáról. A legegyszerűbb az lenne, ha gondosan elolvasnánk Joseph Ratzinger A liturgia szelleme című kiváló művét. Ennél többet már talán nem is lehetne írni, sőt, liturgiatörténészek sem tudnak mit hozzátenni – holott Ratzinger bíboros nem volt liturgika professzor. Megfontolandó ebben a kérdésben Alcuin Reid gondolata: „Joseph Ratzinger elsősorban és mindenek fölött homo liturgicus, liturgikus ember volt. Megtette azt a mélyreható felfedezést – és innen nincs visszaút –, hogy a szent liturgiában az ember az Egyházban lévő kegyelem életadó vérével, forrásával találkozik – azzal, amit a II. Vatikáni Zsinat később így jellemzett: culmen et fons, vagyis az Egyház egész életének forrása és csúcspontja.”
Önmagában a tények is ösztönözhetnek minket arra, hogy a címben feltett kérdésre megadjuk mi magunk a választ. Azok a tények, hogy a II. Vatikáni Zsinat első dokumentuma a szent liturgiával foglalkozik, hogy számos pápa és teológus a közelmúltban a hit kérdését a liturgia kérdésévé is tette, illetve az a tény, hogy XVI. Benedek pápa „bedobta” a közgondolkodásba a liturgia és a hit összefüggésének gondolatát. Valóban, a két fogalom összefügg, és egymásra épül.
A hit olyan dolog, ami tulajdonképpen vagy van, vagy nincs. Ha van, őrizni kell, ha pedig nincs, akkor még talán lehet, de félő, hogy az emberi értelem elzárkózása miatt nem kapja meg a hit ajándékát. A hitet Isten kínálja fel az embernek, és az ajándékot vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk. A döntés a mi kezünkben van. Ugyanez áll a liturgia kérdésére is. Elfogadom, hogy az Egyház ilyen liturgiát ad elém, vagy nem. Ha elfogadom, az a hit útján fog engem segíteni. Ha ellenállok, és nem vagyok engedelmes, akkor én magam találom ki a liturgiát, és így a szent tér és szent cselekmények az önmegvalósítás és az ötletek tárházává válik. A hit kifejeződik a liturgiában, és a liturgia pedig képes nevelni a hitet. Egy leborulás, mint gesztus a liturgiában, a hitemet fejezi ki, hogy hiszek a jelen lévő Istenben. Ő nem olyan értelemben a barátom, mint a focicsapat egyik tagja vagy egy osztálytársam. Ő az a barát, aki életét adta bűnökkel teli életemért, és ez iránt érzett hódolatom és hálám jele a leborulás. Mellesleg ő az én Teremtőm. Ezt a viszonyt nem húzhatja le az ember a saját szintjére. Megalázkodva kell Isten elé járulnia, aki majd őt „felmagasztalja”. Aki ezt a logikát érti, annak nem is kell többet magyarázni a különféle gesztusokat: csók, fejhajtás, térdelés, stb.
Kanyarodjunk vissza eredeti kérdésünkhöz: „Szükséges-e a liturgia a normális katolikus élethez?” A válasz megadása nem egyszerű. Mit jelent az, hogy „normális”? Itt nem szellemi szinteket akarunk megkülönböztetni a fogalommal, hanem azt érzékeltetni, hogy egy katolikus ember életének meghatározó, alapvető részévé kell-e válnia a liturgiának? Lelki életünkben a mérce Jézus. Úgy kell viselkednünk, ahogy ő, mert hozzá tartozunk keresztségünktől fogva. Jézus liturgiához való viszonyulása mai szemmel nem mérhető, mert nekünk már van fogalmunk a liturgiáról, viszont abban a korban természetesen nem „miséztek”. Viszont kár lenne az utolsó vacsora mintájára alakítani a szentmisét, hiszen még az sem volt szentmise. Azután pedig evidens, hogy alakult, formálódott a liturgia. De nem is történeti elemzésre vállalkozunk. Szükséges-e a liturgia ünneplése a hitem számára, előrehaladok-e a hit útján, ha méltó módon ünneplem a liturgiát?
Még mindig ne adjunk feketén-fehéren választ, hanem vizsgáljunk meg egy jelenséget. Katolikus emberként arra vállalkoztam, hogy kiadom magam „kereső” embernek. Olyannak, aki vallástalan, hitetlen, de meg akarja ismerni a katolikus egyházat. Első lépésnek a templomot szánta. Megnézi, hogyan imádják ők Istenüket, hogyan fejezik ki hitüket? Tudom, hogy van Úrvacsora a reformátusoknál, meg más helyen gyülekezeti alkalmak, stb. De vajon a katolikus templomokban mi van? Az első templom, ahová betértem, a Duna partján van, egy nagyobb város, igen közel Szlovákiához. Gondoltam, vasárnap (a katolikusok parancsait tanulmányozva jutottam erre) teli lesz a templom, mert az Úr napját meg kell szentelni. A pap mélabúsan állt a felolvasó állványnál, ami előtt ikebana vázában kókadozott a virág. Öt ministráns lógatta a lábát a szentélyben egymás mellé helyezett puffokon, néha beszélgettek is. A pap miseruhát viselt, az oltáron két gyertya pislákolt. Volt az oltáron még más is: zsebkendő (ha jól láttam), szemüvegtok, nagy virág, misekönyv, mikrofon, és egy terítő. A mise közben többnyire ültek a hívek. A pap áldozás előtt fölment a tabernákulumhoz, kivette az Oltáriszentséget, de nem hajtott térdet. Kettes sorban előre mentek a hívek, de úgy ültek vissza a helyükre, mintha csak egy cukorkát kaptak volna.
A másik templom vidéken volt, egy faluban. A pap stólában jött ki misézni, nem énekeltük az Uram, irgalmazz-t, hanem ő mondta be, a könyörgés alatt álltunk. Az előző templomban nem. Itt nem énekelték el az olvasmány utáni válaszos zsoltárt, pedig az Adoremusban is benne van. A templomban öt hívő volt, az orgona fátyolosan, de szólt, és a végén elmondták az Úrangyala imádságot.
A harmadik templom szintén városban van, az ország keleti részén. Itt a szembetűnő az volt, hogy nem jöttem rá a miseruha színére. Mindent énekelt a pap, a ministránsok rendezettek voltak, bár nem olyan ruhájuk volt, mint máshol szokás. A ministránsok lejöttek a padok közé kezet fogni (nem tudtam, hogy miért), és a Miatyánk alatt itt mindenki fogta a másik kezét. Volt két gitáros fiatal lány, akik felajánláskor meg a dicsőségre énekeltek. De mintha más lett volna a szövege. Az orgona is szólt, volt népének is. A végén agapéra hívtak mindenkit a kertbe, de nem ment be mindenki.
A negyedik hely Budapesten volt. Kápolna, de nem olyan kicsi. (Én minden misét követtem az Adoremusból.) Bejött a pap miseruhában, térdet hajtott a tabernákulum előtt, megcsókolta az oltárt, közben énekelték az introitust. Itt már volt olvasmányközi ének is, meg Alleluja is. Tulajdonképpen minden a leírtak szerint ment. Az tűnt fel, hogy kevesen mennek áldozni, és itt nem mondták be a miseszándékot.
Az ötödik hely szintén a fővárosban volt, de forgalmasabb helyen. Itt a szentmise előtt is énekeltek, és volt gregorián ének is. A ministránsok a pappal együtt a bejárattól vonultak be, és keresztet is vittek. Ami feltűnő volt: az oltáron itt több gyertya volt, és a pap a kereszt felé fordulva misézett. Nem ültünk olyan sokszor, mint más helyen, és térdelve áldoztak a hívek. A legnagyobb különbség az volt az előzőekhez képest, hogy itt latinul imádkozott a pap. Az olvasmányt és az evangéliumot magyarul énekelték el, és magyarul prédikált a pap. A hirdetés itt a prédikáció után volt, nem pedig a mise végén. És tömjént is használtak.
Nos, kedves olvasó! Íme egy kis körkép, amely nem annyira szűk, de nem is olyan tág. Elsősorban ahhoz, hogy megállapítsam: nem láttam két egyforma misét. Ha konklúziót kell most levonnom, akkor azt mondom, hogy az utóbbi vezetett el a „kereső” állapotból egy másikba. Óvatosan merem ezt leírni, mert azt a bizonyos pálcát nem akarom végleg kettétörni… Itt tapasztaltam meg leginkább azt, hogy nem az ember, hanem az Isten van a középpontban. És egy Istent kereső ember számára mi más kell, hogy a középpontban legyen?
Hit és liturgia „aut” hit vagy liturgia? Amennyiben a „vagy” szócska áll a kettő között, már is eldönthetjük, hogy a ma hangzatos szlogen ízét érezzük benne: „Isten igen, Egyház nem”. A hitembe ugyanis ne szóljon bele senki, a liturgia meg csupán külsőség, az ember fabrikálta ügyeskedés, magamutogatás.
Viszont ha az „és” szócska áll a kettő között, akkor már mélyebben tudunk róla gondolkozni. Engedem-e, hogy a hitemben meghatározó legyen a liturgia? Ha egy pap számára meghatározó a liturgia, akkor a hívei számára is az lesz. De ha egy pap számára nem meghatározó, és nem ad a liturgikus előírásokra és a Misekönyv Általános Rendelkezéseire, akkor a betérő hívő – vagy éppen kereső – el is tántorodhat a hit útjáról. Ha a vezető pap nem hiszi el, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben, és nem hajt előtte térdet, vagy nem csókolja meg az evangéliumos könyvet az evangélium felolvasása után, vagy a sekrestyében öltözés közben nem csókolja meg a stólát, akkor az egyszerű hívő miért hinne?
Hit és liturgia. Nem rítusok és formák között akarunk dönteni most. Viszont a laxizmus ellentéte nem a konzervatív szemléletmód, hanem a helyes magatartás a liturgiával szemben. A lazaság ellentéte ugyan a merevség, de nem ezt kívánjuk meg. Ha csak az éppen előírt dolgokat vennénk figyelembe, máris találnék két olyan templomot, ahol ugyanúgy miséznek. És akkor a keresőből hívő lehetne.
A hit és a liturgia kapcsolata kifejezésre jut Joseph Ratzinger 2004-ben írt gondolataiban is:
„Egyes katolikus liturgisták javaslata, hogy a liturgikus reformot végső soron a modern idők „antropológiai fordulatához” kell igazítanunk, és „emberközpontú” stílusban kell újraszerkesztenünk. Ha a liturgia elsődlegesen úgy jelenik meg, mint a mi aktivitásunkat szolgáló műhely, akkor azt felejtjük el, ami a legfontosabb: Istent. Mert a liturgia nem rólunk szól, hanem Istenről. Elfeledkezni Istenről korunk legfenyegetőbb kísértése. Ez ellen magának a liturgiának kell felállítania Isten jelenlétének jelét. De mi történik itt, ha az Istenről való elfeledkezés befészkelődik magába a liturgiába, és ha a liturgiában csak magunkra gondolunk? Minden liturgikus reformban, minden egyes liturgikus mozzanatban a legelső és legfontosabb, amit szem előtt kell tartani: Isten elsőbbsége.”
„Mi alapján kell döntenie egy hívőnek, hogy a zsinat utáni, vagy a zsinat előtti liturgiában vesz részt?” – tettük fel a kérdést a cikk ajánlójában. Válaszunk: hite alapján. 
Sz. Zs.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...