Az Apostolok
Cselekedeteiből hallott részletben ezt halljuk: ,,Engedjétek, hogy kimentsünk
benneteket ebből a romlott nemzedékből! Erre azok, akik hajlottak szavára,
megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.”
Tegyük fel, hogy ma egy
más vallású vagy egyáltalán nem hívő közösséghez szólunk így. Alighanem elég
gyatra sikerrel járnánk. Sőt, talán nem is mernénk próbálkozni sem. De emberi
szavainknak nem is lenne hitele mindaddig, amíg a hitről és a keresztségről nem
úgy gondolkodunk, mint Jézus és az apostolok.
Péter most mutatkozik
először emberhalásznak. Ő már a hit által a hajóban van, Szűz Máriával és a
többi apostollal együtt. A világ a tenger, amelyből ki kell halászni a
lelkeket, hogy megmeneküljenek. Minden embernek feladata ez a szolgálat, ez a
krisztusi munka. Nem csak a nem hívőknek kell továbbadnunk Krisztus üzenetét, hanem
saját környezetünkben is van tennivalónk. Saját közösségeinkben kell elsősorban
olyan tanúságtétellel fellépnünk, amely hatására egyre jobban követik
Krisztust. Péter bátorsága példaértékű számunkra, hogy bátran, akár alkalmas,
akár alkalmatlan, kiálljunk a krisztusi hit mellett, azt továbbadjuk, és legalább
a szándékunk meglegyen a missziós küldetésre.
Krisztus feltámadásában
vált nyilvánvalóvá, hogy az embernek van jövője, van örökkévalósága. Nem volt,
és nem is lesz olyan vallás, amely testestül-lelkestül megmentené az embert. A
Krisztusban való hit az, amely elvezethet az örök életre.
Az evangéliumnak akkor
lesz igazán ereje, amely képes világnézeteket átfogni, ha merünk hitünk szerint
gondolkozni, élni és érezni. Ha csak az evangélium szavait ismételgetjük napról
napra; ha csak kötelességeink elvégzésének tekintjük a hittanórákat; ha a
szentmise pusztán életünk egy nyugodt fél órája, mely ugyan rituális cselekmény,
akkor keresztény életünk nem hogy takaréklángon, hanem régen kialudt tűzhöz
hasonlít. A mi életünk egy állandóan lángoló tűzhöz kell, hogy hasonlítson. Küldetésünk
minden emberhez szól. De a küldetés akkor lesz hiteles és ezáltal gyümölcsöző,
ha egész lényünkkel Krisztushoz fordulunk, és őt magát akarjuk teljes valónkkal
érteni és követni.
Azok a hívők, papok,
szentek voltak legnagyobb hatással kortársaikra, akik a hit szemével bele
mertek tekinteni az örök kárhozat tényébe, és aztán feltekintettek az
üdvözültek sokaságára. Akik átélték azt, hogy harmadik út nincs, és az örök
kárhozat sem ijesztgetés, hanem valós lehetősége annak az embernek, aki
gyökeresen és véglegesen Isten ellen fordul.
Péter nem azért
fáradozott hirtelen, már Pünkösd napján a pogányok megkeresztelésén, hogy azok
azonnal belépjenek a halál utáni boldogságba, hanem hogy még itt a földi
életükben lépjenek be Isten országába, és itt, a világban fáradozzanak a világ
üdvösségéért.
Jézus azért jött, hogy
életünk legyen, mégpedig bőségben legyen – halljuk az evangéliumban. Vagyis
azért, hogy már itt a földön bővelkedjünk a mennyei életben. Mert lehet ugyan
élni ebben a világban Isten nélkül, biológiai és pszichológiai szempontból, de
ez a fajta élet csak a halálig tart. A túlvilágra másfajta élet kell, vagyis
isteni élet: ez a bőségben levő élet.
A földi életünk,
apostolkodásunk, missziós tevékenységünk csak akkor lehet tehát üdvösségre
vezető, ha életünk Istenben bőséges. Így alkalmasak leszünk arra, hogy már itt
a földön megteremtsük az üdvösségre vezető út lehetőségét környezetünk, de
minden ember számára is. Ha pedig életünk valóban bőségben van, valóban
hasonlóak tudunk lenni Péterhez, aki a hit és a Lélek bőségében nem tudta
visszatartani missziós szándékát és aktív keresztény életét.
Imádkozzunk a Szentlélek
megerősítő és megtartó erejéért, hogy minden körülmények között, vállalva a
vértanúságot is, megtérve az igazi keresztény életre, elvezessünk minden embert
az üdvösségre! Amen.
