2012. január 15., vasárnap
A hit útján Boldog II. János Pállal
Hétfőtől Boldog II. János Pál pápa gondolatai vezetnek minket. A hét különlegessége lesz, hogy a gondolatokat hét napra osztottuk el. Így vasárnap is lesz bejegyzés.
Tartson velünk!
Jézus az Egyházában jelen van - homília évközi második vasárnapon
Sokan sokféleképpen olvassák a Szentírást. Vannak, akik önmaguk igazolására használják. Vannak, akik mintegy görcsösen személyes üzenetet akarnak maguknak kicsikarni. Fel-felütve a lapokat az egyes sorokban élethelyzetükre keresnek mágikus megoldást. Mindez szélsőséges, nem katolikus hozzáállás.
A Szentírás olvasásának alapvetően kétféle megközelítése létezik. Az egyik, a hívő és egyszerre naiv olvasata. Az ilyen ember úgy olvassa a szent szöveget, hogy mindent úgy kell elfogadni, ahogy le van írva. Nem kérdez a sorok értelmére. Nem figyel az igazi üzenetre. Szószerinti értelmezést követ, azonban elvakultságában nem akarja felismerni, zsákutcába jutott.
A másik típusú olvasási mód, ha valaki hívő és tudományos szemmel olvassa. Vagyis az ilyen ember képes arra, hogy mögé kérdezzen az egyes példabeszédek értelmének. Mikor, miért és hogyan, hol történik az adott jézusi tanítás. Aki ezt az utat követi, annak számára egy sokkal mélyebb értelme tárul föl a szent szövegnek.
Ezeken kívül léteik még nem hívő naiv és nem hívő tudományos hozzáállás is, de ezeket most mellőzöm.
Ahhoz, hogy Jézus példabeszédeit megértsük, üzenete eljusson a szívünkig alapvetően szükséges a hívő hozzáállás és az egyházias lelkület. Mert mi katolikusok nem individualista módon olvassuk, hanem ahogy azt az Egyház elénk tárja, ahogyan azt a Tanítóhivatal magyarázza. Így vagyunk mintegy biztosítva arról, hogy a jó úton járunk. Hiszen erről Jézus biztosít minket, aki Péter apostolt különleges hatalommal ruházta fel és mind a mai napig a Szentlélek ihletésének, vezetésének köszönhetően egységben Krisztussal, az apostolokkal, a Szent Hagyományhoz hűen tanít minket.
Így tehát aki Péter apostol utódát, a mindenkori pápát hallgatja, magát Krisztust hallgatja: aki tanít, megszentel és az üdvösségre vezet minket. De ne szaladjunk ennyire előre.
A mai felolvasott szövegek rendkívül sokatmondóak. Ha jobban figyelünk, vagy akár otthon még egyszer elolvassuk őket, számos dologra lehetünk figyelmesek. Mindenek előtt a hit és az Úr felismerésének csodájára hív minket ma az Egyház.
Az ószövetségi olvasmányban Sámuel történetéről hallottunk. Éjjel szólította őt az Úr, azonban azt gondolta, hogy Éli pap hívja őt. E már már gyermeki történetből kiderül számunkra, hogy ha hallani akarjuk a Szót, gyermeki, őszinte és tiszta lelkületnek kell bennünk lakozni. Az Úr szavát nem lehet erőltetni, azonban, amikor szól, az ember elevenébe vág. „Mert az Ő szava minden kétélű kardnál élesebb.”
És még egy epizódra legyünk figyelmesek: az pedig Éli pap szerepe. Ő az, aki segíti Sámuelt, hogy felismerje az Úr szavát. Ez pedig nem más, mint az Egyház előképe. Ma az egyház segít és kísér minket, nyissuk meg fülünket és legyünk alkalmasak meghallani annak Szavát, aki öröktől fogva az Atya ölén van, a Bölcsességet, Jézus Krisztust. Aki megismernünk engedni méltóztatott az Atyát.
Az igazán nagy ajándék az evangéliumban vár ránk. Amíg Keresztelő János élt, végig ott volt a bizonytalanság, ki ez a Jézus? Mester, csodálatos tanító? Gyógyító? Rabbi? Egy ékes csillag az emberiség egén, aztán majd kihuny a fénye, amikor föllép egy nála hatalmasabb tanító? Azért valljuk be, mi, akik a hit útját járjuk, nem kerülhetjük meg ezeket a kérdéseket. És ne gondoljuk, azok, akik Látták Jézust, hamarabb fölismerték Őt, mint mi, vagy könnyebb helyzetben voltak. Számunkra az Eucharisztiába rejtezett, de mi is felismerhetjük Őt, jelen van.
A ma felolvasott szakasz János evangéliumából az első apostolok történetéről alapvetően más irányból írja le, mint a szinoptikusok, Máté, Márk és Lukács. Ők az apostolok kiválasztását a hegyi beszédhez kapcsolódóan írja le, Jézus az, aki odamegy, megszólítja az egyszerű halászembereket és meghívja őket. Most azonban valami egészen más van. A felismerés története. A hit hallásból ered mondanánk.
Keresztelő János két tanítványa, hallott Jézusról, az egyikük András volt. Az első kérdésük a hit keskeny és bátortalan ösvényén: mester, hol laksz? Vagyis a vágy, akiről a próféták beszéltek, Ő e az, akire vártunk? Hol laksz - hangzik a kérdés. Jézus, aki egylényegű az Atyával.
És mit tesznek? Péterhez futnak. A hit sziklájához! Péterhez pedig Jézustól elhangzik az ígéret, te leszel a szikla!
Szent Péter, aki a második levelében ezt írja: „Mert nem tudálékosan kiagyalt meséket követve adtuk tudtotokra a mi Urunk Jézus krisztus hatalmát és megjelenését, hanem, mint, akik szemtanúi voltunk az Ő nagyságának.”
Mi, akik itt állunk előttetek, nem dajkamesét, esti ringatót énekelünk, hanem Jézus Krisztust hirdetjük, aki él, aki Úr mindenek felett, aki uralkodik.
Mester hol laksz? Mi is szeretnénk látni Téged, szeretnénk megismerni, nálad maradni örökre. A ma élő keresztények sürgető vágya ez. Hogy hol lakik Krisztus? Ott, akiknek kezébe adja nap, mint nap önmagát. Az Egyházban. Az Egyházban Jézus jelen van, közöttünk lakik. A parányi kenyér színében, halkan, szelíden, csendben. Ha keressük, megtaláljuk, ha szólunk hozzá válaszol, ha hódolunk előtte, kinyilvánul az Ő dicsősége.
Testvérek! Ez a mi nagy hitünk, erre akar minket Jézus elvezetni, ismerjük föl Őt. S erről biztosít minket Péter utóda, a Pápa Úr, Krisztustól kapott hatalmánál fogva.
Kövessük a Szentatyát a hit útján, eredjünk Péter nyomába, tegyük meg vele együtt bátortalannak tűnő lépéseinket vele együtt a hit útján. Ahol Péter, ott az Egyház. Ott van Krisztus, látható jelek által. Valóságosan a szentségekben. Hogy aztán életünk végén beteljesedjék az ígéret, számunkra is kinyilvánuljon Isten dicsősége. Ámen
2012. január 14., szombat
Zenei sarok - Alexandre Guilmant: Szimfónia orgonára és zenekarra No.1.
Alexandre Guilmant (1837-1911) francia zeneszerző és orgonaművész. Boulogne-sur-Mer-ben született, ahol apja, Jean-Baptiste Guilmant (1794-1890) orgonista volt. Korán kezdett orgonálni tanulni, és mielőtt még tizenhat éves lett volna, megkapta a Saint Joseph-templom orgonista állását. 1857-ben a Saint Nicholas-templom karvezetője és a helyi iskola szolfézs tanára lett. 1860-ban Nicolas Lemmens is felfigyelt tehetségére, és egy ideig tanította. 1871-ben Párizsba költözött, ahol 1901-ig a Trinité-templomban orgonált, majd a Schola Cantorum-ban (amit Bordes és D'Indy közreműködésével alapított) és a Conservatoire-on orgonát tanított. Művei elsősorban annak köszönhetik széles körű népszerűségüket, hogy maga a zeneszerző mutatta be őket. Meudon-ban halt meg.
A videón a Művészetek Palotájában készült felvételt láthatják. Deák László orgonál, Medveczky Ádám vezényel.
A Művészetek Palotájában lévő orgona 92 regiszteres, 5 manuálja van, és összesen 6804 sípja. Baróti István orgonaművész tervezte. 2006-ban avatták fel ünnepélyes keretek között.
A műre visszatérve, Guilmant azon francia orgonisták közé tartozott, akik a hangszert sok esetben társították a szimfónikus műfajhoz. Apja korán odaültette az orgonához, és ő már 12 éves korában tudta helyettesíteni apját a kántorkodásban. Az orgona, mely a Trinité-templomban található, ún. Cavaillé-Coll orgona. (A híres orgonaépítőről készült film is.) Ezt Olivier Messiaen idejében átépítették, aki Guilmant elődje volt.
Az említett Cavaillé-Coll orgona monumentalitást fejezett ki. Az orgonák bővültek, nemcsak liturgikus célt szolgálva, hanem alkalmassá válva a zenekarral való együttműködésre is. A szimfóniát hallgatva elmondható, hogy "az orgona a pápa, a zenekar a császár". Ez már Berlioznál megfigyelhető. A romantikus orgonák építésének és alakulásának eredménye az a mondás lett, amit ma már jól ismerünk: az orgona a hangszerek királya. A zeneszerzők között, mint például Widor, Franck, Vierne, kialakult két tábor: az egyik azt hangsúlyozta, hogy az orgona egyfajta "one-man orchestra", vagyis önmagában is zenekar. A másik tábor értelemszerűen a zenekarral való közös előadást is támogatta.
Guilmant sztárként élt a maga korában, koncertezett Angliában is, ahol több mint tízezer hallgatót vonzott maga köré.
Szimfóniájában felhasznál korál- és gregorián dallamokat, a gyors-lassú-gyors klasszikus elosztást is alkalmazza. Ezen kívül használja a barokk pontozott ritmusokat. Az első tétel impozáns beveztője valóban versenyként hat a zenekar és az orgona között. A két fő téma: az egyik táncos, élénk, a másik egy csábító, kanyargós dallam, mely hamar kiszorítja az egyházi és a barokk elemeket.
A második tétel Pastorale, Andante kvázi allegretto. Az orgona folyékonyan, ezüstösen nyílik meg, koráldallamot tükrözve. Változások bontakoznak ki, majd egy egyre inkább szélesedő patakot juttatva eszünkbe, versenybe kezd a zenekar és az orgona. A közönség a mű előadása után ezt követelte ráadásként.
A Finale újabb hármas elrendezést követ: Allegro assai - Andante Maestoso - Tempo primo. A záró rész nagyszabású felvonulással növekszik. Az ünnepi Coda tele van fanfárral, rézfúvósokkal. Egy halvány utalás (ki tudja, hogy véletlen-e?) van benne a népszerű "On Ilkla Moor Baht 'at" Yorkshire-i népdalra.
Mindenesetre a mű zárása mintegy "hab a tortán", jól sikerült és így az egészet is élvezhetővé, "emészthetővé" teszi.
2012. január 13., péntek
Blogajánló
Ajánlott linkjeink között is megtalálható a "Magasság és mélység" blog, mely Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység című könyvének internetes változata. Mindig az adott napra írt elmélkedés jelenik meg. Olvasható az archívum is. A mai bejegyzésre különösképpen is felhívjuk a figyelmet.
A II. Vatikáni Zsinat előzményei - I.
 |
| XXIII. János pápa aláírja a Humanae salutis konstitúciót (1960. december 25.) - ezzel hívta össze a zsinatot |
Már jeleztük, hogy blogunkon októberig a zsinattal kapcsolatban olvashatnak írásokat, láthatnak videókat, képeket. Az első videó tegnap este került fel. Ezzel és a mostani cikkel megkezdjük a felkészülést A hit évére. Segítség is lehet azoknak, akik nem tanultak egyháztörténelmet, vagy csak régen, illetve szeretnék alaposabban megismerni a zsinat egészét, lényegét.
A zsinat első pápája, aki összehívta a zsinatot, Boldog XXIII. János pápa volt. Angelo Roncalli néven 1958. október 28-án választották pápává. 1925 és 1952 között külföldön teljesített diplomáciai szolgálatot, nem volt ismert a neve az egyházi körökben. Megkoronázása után kifejtette, hogy jó pásztor módjára kíván szolgálni, és ezt kimutatta az elődje merev stílusával való szakításban. Megválasztása után börtönt látogatott.
Megválasztása után három hónappal bejelentette a kánonjogi kódex reformját, a római egyházmegyei szinódus összehívását és az egyetemes zsinat összehívását. (Egyetemes zsinat összehívását tervezte egyébként már XI. Piusz és XII. Piusz pápák is.)
Időzzünk még egy kicsit a pápa személyénél. Sokgyermekes parasztcsaládba született Bergamo környékén. Újmisés papként Bergamo püspöke mellett lett titkár, valamint a papnevelő intézetben tanított. Nagy érdeklődéssel viseltetett Borromei Szent Károly iránt, akinek az egyházmegyei látogatásait a milánói Ambrosiana Könyvtárban is kutatta, és ekkor ismerte fel, hogy a Trienti Egyetemes Zsinat milyen nagy hatással volt az Egyház életére.
Kapcsolatba került kutatásai idejében Achille Rattival, a későbbi XI. Piusz pápával, aki megbízta a diplomáciai munkával pápasága idején. 1925-ben Bulgáriába, Görögországba és Törökországba került, ahol nagy számban élnek keleti keresztények és mohamedánok. Ekkor döbbent rá az egység szükségességére.
A második világháborúban (1939-1945) görögökön és zsidókon segített. 1944-ben Párizsba került nunciusnak. Megtanulta a politikai és egyházi viták során, hogy tekintetbe kell venni a fennálló helyzetet, a szekularizálódott világot, ha az Egyház be akarja tölteni hivatását. Párizsban 1953-ig volt nuncius. Derék "monsignore"-nak tartották, nyílt viselkedésű, kissé maradi embernek, és mondásait szívesen mesélték.
1953-ban XII. Piusz pápa velencei pátriárkává és bíborossá nevezte ki. Ekkor Roncalli (XXIII. János) már 72 éves volt.
XII. Piusz pápa halála után (érdekesség, hogy ő is sokáig nunciusként tevékenykedett) fiatal pápát várt az egész világ - akárcsak a mi időnkben... Végül a konklávé egy 77 éves embert (Ratzinger 78 éves volt megválasztásakor) választott meg pápának. Átmeneti pápa - mondták rá azonnal - aki elég különös módon választotta meg nevét. Saját elmondása szerint a 22 János pápa közül a legtöbb rövid ideig uralkodott.
Hamarosan kiderült, hogy egyénisége rendkívül karizmatikus, megnyerő. "Mosolygós jólelkűség, udvariasság, az együttérzés adománya, egy öreg paraszt bölcsessége, Isten emberének derűje..." - mondták róla. Roncalli emberi adottságait egész életének hosszú türelmével Jézus Krisztus evangéliumának és az Egyház küldetésének szolgálatába állította. "Ez energiát, kitartást, szívósságot, erőfeszítést feltételez, s nem csupán egy szerencsés temperamentum eredménye" - fogalmaz Paul Poupard bíboros. Tegyük fel a kérdést magunkban: miért akarunk fiatal pápát? Mi lenne más? És nem utolsó sorban: mennyire vagyok hívő (a Szentlélekre ráhagyatkozva), ha folyton én akarom eldönteni, hogy ki legyen pápa - és az mit csináljon a modernizmus jegyében....
Szántó Konrád ferences egyháztörténész ezt írja a pápáról: "Érthető, hogy jósága, közvetlensége és kedélyessége miatt hamarosan hihetetlenül népszerű lett." Halálakor emberek milliói siratták (1963 pünkösdjén), haláltusáját figyelemmel követték. Ez addig ismeretlen volt. Mi ezt II. János Pál halálakor tapasztaltuk meg szintén.
Nyolc enciklikát írt. Kettőre különösen felfigyeltek: a "Mater et Magistra" (Anya és Tanító, 1961. május 15.) kezdetűre, valamint a "Pacem in terris" (1963. április 11.) kezdetű enciklikára. Előbbi társadalmi kérdésekkel foglalkozik, utóbbi végrendelet, mely 'nyílt levél' az egész világegyetemhez. Ennek kapcsán egy újságíró szimfóniáról beszélt, melynek alaptémája kilencszer tér vissza: "A népek közötti béke igényli: az igazságot, mint alapot; az igazságosságot mint szabályt; a szeretetet mint előbbrevivő erőt; a szabadságot mint légkört."
Számos reformja mellett töröltette a nagypénteki szertartásból a zsidóságot vádoló szavakat.
Szerepe volt az 1962. évi őszi karibi válság lecsillapításában is, amely egyébként szovjet-amerikai háborúval fenyegetett.
Fájdalmas és hosszú rákbetegsége és haláltusája megrendítette a világot. Moszkva ortodox pátriárkája és Párizs szefárd rabbija egyaránt könyörgött érte. Poupard bíboros írja szintén: "vidáman, Isten ajándékaként élt meg minden napot, és reménykedően nyitott volt egy testvéribb világ és egy olyan Egyház iránt, amely közelebb áll az emberekhez, mert jobban áttetszik rajta Isten."
A zsinat közvetlen előkészítése 1960. nyarán kezdődött el. Tizenegy bizottságot állítottak fel, a dogmatikai bizottság vezetője Ottaviani bíboros volt. A bizottságok tagjai püspökök voltak, de konzultorok is részt vettek, neves teológusok. Az ún. peritus-ok (püspökök teológiai tanácsadói) között megtalálhatók voltak azok a teológusok is, akiket a korábbi években eltiltottak a tanítástól.
A zsinat ügyrendje a kezdet előtt két hónappal jelent meg. Ekkor már szövegtervezetek is készen voltak. A rendes üléseken a felszólalás 10 percig tarthatott, a hivatalos nyelv a latin volt, a határozatok elfogadásához kétharmados többség kellett. A tárgyalásra előkészített anyagok fő problémája a mennyiségük volt (70 körül), valamint hogy hiányzott egy egységesítő irányelv.
1962. október 11-én megnyílt a zsinat - 2540 résztvevővel. Ők a világ püspökeinek 5/6-át képviselték. Hiányoztak a legtöbb kommunista uralom alatt lévő ország püspökei, sok magyar püspök is.
2012. január 12., csütörtök
A II. Vatikáni Zsinat megnyitása
Ezzel a videóval megkezdjük felkészülésünket az ötven éves évfordulóra...
2012. január 10., kedd
Látható az Isten - Wass Albert verse
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Zenei sarok - Bizet: Gyöngyhalászok - Nadir áriája
Georges Bizet Gyöngyhalászok című operája "a régmúlt időkben Ceylon szigetén" történik. A szövegkönyv az első felvonás helyszínéül ezt írja: "Ceyloni partvidék néhány bambuszházikóval. Kaktuszok, pálmafák. A háttérben, egy tengerbe nyúló magas sziklán hindu templom romjai. Napfényes tenger." "A gyöngyhalászok kunyhóikat gondozzák, táncolnak, isznak, hindu és kínai hangszerekkel zenélnek."
Az első felvonásban Zurgát a gyöngyhalászok királyukká választják. Nadir hosszú évek múlva hazatér a szigetre, ahonnan annak idején azért ment el, mert ő is és barátja, Zurga is Leilát szerették. Most, hogy újra találkoztak fogadalmat tesznek, hogy semmi sem szakíthatja még egyszer meg hosszú és őszinte barátságukat. Egy hajóról lefátyolozott asszony száll a partra. Az istenek szolgálatát bízzák rá: imájával és szűzi életével távol kell tartania a falutól az ártó szellemeket. Nadir felismeri az asszonyban Leilát és a nő is felismeri régi szerelmét.
Nadir áriája (románca) világhírű és közkedvelt ária. Most hallgassák meg Placido Domingo előadásában (1980). (Van, aki szerint ez a világ egyik legszebb áriája.)
A szöveg magyarul:
Felkavar hangja újra, meghat, elbűvöl engem,
őrült a vágy, amely perzselve éled bennem.
Ó jaj, bárhova nézek én, előttem áll,
hol hívogatva int, hol a távolba száll...
Nem, nem! Megöl a kín, önvádam tüze lobban,
nem tudja Zurga még, hogy álnok, hazug voltam.
Megszegtem esküszóm, mert látni vágyva őt,
folyton utána jártam,
követtem, bárhol járt,
eltakart éjsötét
s minden erőm elszállt,
mikor szép énekét
könnyű szél hozta lágyan...
E dallam csendül, érzem,
a pálmalombon át,
így búgja csöndes éjben
vadgalamb a bánatát...
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás - de szép volt!
Csillagfényes éjszakában
olykor varázsa visszatér,
félrelebben fátyla lágyan,
hogyha kél a parti szél...
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás - de szép volt!
Bűbájos látomás,
ne szállj, ne szállj tovább!
őrült a vágy, amely perzselve éled bennem.
Ó jaj, bárhova nézek én, előttem áll,
hol hívogatva int, hol a távolba száll...
Nem, nem! Megöl a kín, önvádam tüze lobban,
nem tudja Zurga még, hogy álnok, hazug voltam.
Megszegtem esküszóm, mert látni vágyva őt,
folyton utána jártam,
követtem, bárhol járt,
eltakart éjsötét
s minden erőm elszállt,
mikor szép énekét
könnyű szél hozta lágyan...
E dallam csendül, érzem,
a pálmalombon át,
így búgja csöndes éjben
vadgalamb a bánatát...
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás - de szép volt!
Csillagfényes éjszakában
olykor varázsa visszatér,
félrelebben fátyla lágyan,
hogyha kél a parti szél...
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás - de szép volt!
Bűbájos látomás,
ne szállj, ne szállj tovább!
Az operát ebben az évben itthon és a környező országokban sem játsszák. Ebben a műfajban még olvashatnak (és hallhatnak) blogunkon más művekről is.
Az egység pápája - Boldog X. Gergely emléknapja
Az Anyaszentegyház ma Boldog X. Gergely pápára emlékezik. Személyiségére és korára való emlékezésünk ma is aktuális. Nem porosodott be alakja és kora, amely Egyházunk egyik tartópillére, ha tetszik "ki nem vehető" korszaka. Minden hívő úgy van egyházának történelmével, hogy abból nem szívesen törölne ki egy napot sem. Minden nehézség és esetleg sötét folt ellenére sem tehetjük ezt meg. Ugyanakkor történelmünk tanít is, nevel minket, hogy fedezzük fel a múlt és jelen közötti hasonlóságokat és ellentéteket, próbáljunk meg felnézni a szentekre, igyekezzünk követni példájukat.
X. Gergely pápa megválasztása sokáig tartott - mármint az alkalmas jelölt megtalálása. Majdnem három évbe tellett, mire új pápát tudtak választani IV. Kelemen után. A döntést egy idő után a hatóságok és a nép megsürgették különféle fenyegetésekkel, sőt, a bíborosokat bezavarták a palotába, hogy végre hozzanak döntést.
A hatvanéves Tedaldo Visconti lett a pápa, aki párizsban tanult, és ott kapcsolatba került Aquinói Szent Tamással és Szent Bonaventurával. Jó kapcsolata volt az angol és francia királyi családdal, részt vett az 1245-ben tartott XIII. Egyetemes Zsinat szervezésében is. Megnyerő egyénisége volt, mely reményre adott okot.
Amikor megválasztották, éppen a Szentföldön tartózkodott. Fő feladatának (pápaként) a Szentföld felszabadítását tartotta, ezt az új zsinaton is első helyre tette az egyházi reform mellett.
1274. május 7-én megkezdődött a XIV. Egyetemes Zsinat Lyonban, hogy elkerüljék Anjou Károly nyomását, aki közben kettős házassági kapcsolatot hozott létre az Árpádokkal.
A zsinat nagy eseménye volt a Kelettel való egység kimondása, valamint a filioque-vita rendezése. Elkészítették a keresztes hadjárat tervét is, ami érdekében egyházi tizedet is felajánlottak.
Habsburg Rudolffal találkozott a pápa, amiről hazaérkezve Arezzóban egy lázroham végzett vele. Ez Habsburg Rudolf császárrá koronozását is meghiúsította, a keresztes hadjáratot és a már kimondott keresztény egység megvalósítását is. 1276. január 10-én halt meg.
A keresztények egysége ma is sürgető feladat, melyet elsősorban önmagunkon kell kezdeni. Nem formális megállapodásokról van ugyanis szó, hanem az igaz hit felismeréséről. Ezt a napokban felidézett három bölcs feltétel nélkül megvalósította: "leborultak és imádták." Hitünk kifejeződik a liturgiában is, melyet XVI. Benedek pápa a híres "lex orandi" és "lex credendi" kifejezésekkel magyaráz és értelmez.
Hitünk útja rögös, olykor nehéz, "tekervényes". Amennyiben Krisztust választjuk, abszolut egyenessé válhat utunk. Kitűzve magunk elé a "Csillagot", az igazi "Világosságot", eljuthatunk arra az állapotra, hogy már mi magunk válunk a "világ világosságává".
2012. január 9., hétfő
A hit útján - Szent Josemaría Escrivá
2012. január 7., szombat
2012. január 6., péntek
Vonulnak már a Mágusok...
A három király, a napkeleti bölcsek, a mágusok... A pogány világ képviselői, akik felfedezték és megtalálták a "pólyába takart" Istent, aki karácsonykor gyermekarcot öltött. Így jött közénk, hogy alázatosan, csendben megjelent. Az első tisztelői, a pásztorok után a három bölcs volt az, aki imádta Jézus Krisztust. Ajándékuk: arany, tömjén és mirha. Ezek már előre jelzik életének eseményeit, valamint emberi és isteni tulajdonságát.
"Meglátták a kisgyermeket Máriával, az anyjával, és a földre borulva hódoltak neki." Ez a jelenet minket is arra ösztönöz, hogy Istennel, a Szenttel találkozva leboruljunk és imádjuk. A pogány ember, aki hagyta magát Isten ereje által formáltatni, nem volt képes másra, minthogy leboruljon és engedje szellemét és akaratát átadni a felismerésnek: ez Isten. Mikor hisszük el valóban, hogy az Eucharisztiában Jézus valóságosan jelen van? Nemde ez a mostani ünnep titka és üzenete? Felismerni Jézust. Felismerni a Szentírásban, életét a történelmi időben, és felismerni most az Egyházban, a szentségekben, különös módon a legszentebb Eucharisztiában.
Váljunk bölcsekké, akik vágynak megismerni és megtalálni azt a Jézust, aki közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.
2012. január 5., csütörtök
"Vágyakozik a lelkem utánad, Uram!"
Isten előtt megjelenni, hogy áldozatot mutassunk be, olyan nagy dolog, hogy az Egyház mindig is szükségesnek érezte, hogy erre imával készüljön: a nagypénteki liturgiában a régi római szokás szerinti néma földre borulás van előírva; az ilyen ünnepélyes bizánci előkészület (proszkomidia); a trienti rítusban a 42. zsoltár imádkozása, amelynek szavai a X-XII. század óta fejezik ki a hívők azon vágyát, hogy az oltárhoz járulhassanak, hogy ott találkozzanak Istennel, az öröm és az ifjúság forrásával. Mindezen rítusok egy kérdésből születnek: méltó vagyok-e én arra, hogy Isten színe előtt álljak? És egy bizonyosságból is: érzem, hogy megítél engem, és megbocsát nekem, ha megbánom bűneimet. Szent Pál arra buzdít, hogy tartson mindenki lelkiismeret-vizsgálatot, mielőtt az áldozati oltárhoz járul (vö. 1Kor 11,28). A Didachéig visszamenő hagyomány szerint az Egyház elimádkozza a Confiteort, ezt a jelenlegi formájában a XII. századból származó imát, töredelmesen megvallja bűneit, és mintegy lesütött szemmel kéri a szentek közbenjárását, különösen Máriáét. Ezen ima közben bűnösségünk jeleként le is lehet térdelni, illetve mélyen meghajolva és a mea culpa jelével kérni Isten irgalmát, előbb a pap, majd a magunk számára. A pap kéri Istentől bűneink bocsánatát és a bocsánatos bűnök alól való feloldozást saját maga és mindannyiunk számára. (Nicola Bux: Mélyülő hittel a szentmisén, Kairosz Kiadó, Bp. 2011, 115.)
2012. január 4., szerda
A liturgia Istenhez fordul
Blogunkon már felhívtuk a figyelmet Nicola Bux magyarra fordított könyvére és előadására. A könyv "Mélyülő hittel a szentmisén" címmel jelent meg Barsi Balázs ferences atya előszavával. A szerzőtől idéztünk is december közepén. Az interneten megtekinthető egy interjú Nicoa Bux atyával, melyet a televízióban már láthattak azok, akik nyomon követik a Katolikus krónikát.
Nem hanyagolható el XVI. Benedek pápa azon törekvése, mely az emberiség jobbá tételére irányul. Valóban csak úgy újulhatunk meg és találhatjuk meg igazi önmagunkat, ha először Isten felé fordulunk, testünkkel és lelkünkkel. Már nincs helye azoknak a próbálkozásoknak, melyek ötletek, módszerek és divatok keresésében látták a jövőt. Az igazi szent Isten felé fordul és úgy várja üdvösségét. Nem "hátraarcot" kell hirdetnünk, hanem a forráshoz, Krisztushoz való visszatérést. Nem vethetjük el Anyaszentegyházunk közel 1970 éves történelmét, melyben emberek milliói váltak szentté. Nem dobhatjuk ki liturgiánk fejlődését azzal az érvvel, hogy a mai embernek másra van szüksége. Bizonyos teológusok (sok esetben nem katolikusok) azt vallják: a mi vallásunk (római katolikus) a szomorúak vallása, nincs benne élet és öröm. (Ebben a témában a közeljövőben olvashatnak blogunkon cikket.) Nos, akinek számára nem tisztázott a boldogság fogalma, annak ajánljuk Jézus boldogság-mondásait. Amennyiben Jézus a szenvedésből tanult engedelmességet Isten Fiaként, úgy az ember nem írhatja felül az igazi boldogság fogalmát. A liturgia nem azt a célt szolgálja, amit mondjuk egy vidéki lakodalom. Noha a vidéki lakodalom száz évvel ezelőtt szintén másmilyen volt, mint ma, mégis: nem húzhatjuk le a szentséget a mi aktuális szellemi szintünkre.
Blogunkon már számos könyvet ajánlottunk ebben a témában. A hit évére való felkészülés fontos feladata lesz blogunknak. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy új blogot. (A tavalyi év végén még nem gondoltunk új blog létrehozására.) Ez előkészületi blog lesz A hit évére. Indulásának idejét közöljük.
2012. január 3., kedd
A karácsonyi idő - liturgikus kisokos
Megtévesztő lehet egyesek számára a világi behatások túlzó jelenléte. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a világi ritmus, életvitel a római katolikus ember gondolkodásmódján is úrrá lesz nemritkán. Ezért gondoltuk úgy, hogy - nem rendszeresen - ún. "liturgikus kisokos" formájában rövid összefoglalót adunk az aktuális liturgikus időszakról.
A karácsonyi idő része a karácsonyi ünnepkörnek, amelynek első (kezdeti) szakasza az advent. December 25-től kezdődik a karácsonyi idő, és Urunk megkeresztelkedésének ünnepéig tart. Ebben az évben január 9-én ér véget. Az ezt követő rész az "évközi idő", mely a nagyböjtöt előzi meg, és pünkösd után folytatódik.
Az év elejének miséi tehát a karácsonyi idő köznapjairól vannak - kivéve a szentek emléknapjait.
Január nyolcadikán lesz Urunk megjelenése (Vízkereszt) főünnepe, majd másnap, január kilencedikén Urunk megkeresztelkedésének ünnepe.
A Direktórium így fogalmaz az ESz (Egyetemes Szabályok a liturgikus évről és naptárról) 33. pontja alapján: "A karácsonyi idő Karácsony első Ed-ével (Esti dicséretével) kezdődik és a Vízkereszt utáni vasárnapig bezárólag tart."
Elindult!
Tegnap elindult a 2012-es év első sorozata A hit útján blogunkon. Örvendetes, hogy növekszik az oldal látogatottsága. Reméljük, hogy Egyházunk népszerű szentjeinek írásai, gondolkodásmódjuk elősegítik haladásunkat a hit útján. A szentek elmélkedéseihez társuljon mindig imádságunk és törekvéseink. Az olvasott szöveget vegyük elő később is, olvasás után, elmélkedjünk rajta gyakrabban. Az előző írásokkal is meghetetjük ugyanezt.
2012. január 1., vasárnap
"Egész egyszerűen fáztam..."
XVI. Benedek pápa "sapkája" percek alatt téma lett az Egyházban, amikor egy alkalommal felvette a camauro-t. Nos, a pápa is tud fázni, az ő feje is érzékeny a téli hidegben - bármennyire furcsa. A "Világ világossága" című könyvben (már felhívtuk rá a figyelmet) a Szentatya Peter Seewald újságíró kérdésére, mely ezzel a "sapkával" foglalkozik, elmondja, hogy ő csak egyszer viselte. Fázott, a feje érzékeny, ezért hát a rendelkezésre álló "camauro" jó megoldásnak tűnt. Azóta nem teszi föl, mert szeretné elkerülni a 'fölösleges' értelmezéseket...
Vidám vasárnap
Igaz, leginkább Szilveszter napján van helye a különös vidámságnak, mégis úgy gondoltuk, hogy vizuális úton "keltjük a hangulatot" Újév napján. Olyan képeket válogattunk össze, amelyek "kellemes vidámságot" hoznak az ember szívébe... (Ma még egy humoros bejegyzéssel jövünk!)
Őszentsége XVI. Benedek pápa üzenete a béke világnapjára
A FIATALOK NEVELÉSE AZ IGAZSÁGOSSÁGRA ÉS A BÉKÉRE
1. Az új év kezdete, amely Isten ajándéka az emberiség számára, arra indít, hogy nagy bizalommal és szeretettel forduljak mindenki felé különleges jókívánságommal az előttünk álló időszakra vonatkozóan, hogy azt valóban az igazságosság és a béke jellemezze.
Milyen alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk. A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat, az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze és ne hagyja, hogy kedvét szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot; ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők. Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán lássuk a nappal fényét.
Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve azzal a hajnal várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra, ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: „A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére”, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak.
Üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.
Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.
Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni, valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.
Fontos, hogy ezek a vágyak és az eszményi lendület megfelelő figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében. Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket, hogy keressék az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a világra és szemeik legyenek képesek meglátni az „új dolgokat” (Iz 42,9; 48,6)!
A nevelésügy felelősei
Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”[1] Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.
Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.
Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.
Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.
Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politika, mint a közjó szolgálatának képét.
Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.
A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!
Nevelés az igazságra és a szabadságra
3. Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius desiderat anima quam veritatem? − Mit kíván erősebben az ember, mint az igazságot?”[2] Egy társadalom emberi arca nagyban függ attól, hogy a nevelés mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek az életben tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását jelenti, beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is, tekintettel személyes végcéljára, valamint annak a társadalomnak a javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot csodálva a zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve szomjazza a végtelent, az igazságot (de nem egy részleges igazságot, hanem olyat, amely képes megmagyarázni az élet értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet oda, hogy felfedezzük minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát és sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy megtanuljuk felismerni az emberben a Teremtő képmását: így tudunk majd valódi mély tiszteletet érezni minden egyes emberi lény iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad elfelednünk, hogy „az ember valódi fejlődése a személy teljességére vonatkozik a maga egységében és minden dimenziójában”,[3] ideértve a transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük el, hogy nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése érdekében, legyen az bár gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy közösségi cél.
Személyes szabadságának értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát. Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik Istentől.
A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés művének a társadalmunkban és kultúránkban erőteljesen jelen lévő relativizmus, amely semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül előbb utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt feladatok fontosságában”.[4]
Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával, valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki, és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét.[5] Ezért a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.
A szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az igazságosság és a béke előmozdításában, amely megkívánja, hogy tiszteljük önmagunkat és a másik embert is, még ha távol esik is saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom nélküli szavakká szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő párbeszédre való képesség, a megbocsátás, amelyet annyiszor szeretnénk elnyerni ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a készség az áldozatok felvállalására.
Nevelés az igazságosságra
4. Világunkban, amelyben a személy értékét, méltóságát és jogait, minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére komoly veszély fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül emelik a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos, hogy ne engedjük megfosztani az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg eredendően, mi az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak a teljes emberkép teszi lehetővé, hogy ne szűkítsük le az igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre, hanem ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára nyíljunk meg.[6]
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.”[7]
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6). Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és szomjaznak, hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.
Nevelés a békére
5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”.[8] A béke az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.
Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre, és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok megoldását célzó megfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a Hegyibeszédben (Mt 5,9).
A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben kell haladni az árral.
Emeljük fel tekintetünket Istenhez
6. Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk, hajlamosak vagyunk feltenni a kérdést, amit a zsoltáros így fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?” (Zsolt 121,1).
Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak a biztosítéka, ami valóban jó és igaz… ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk, aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”.[9] A szeretet örül az igazságnak, ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért, a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1 Kor 13, 1-13).
Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot és az áldozatot és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást, alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli időszakát!
Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke.
Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok, akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk, hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket, hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.
Vatikánvárosban, 2011. december 8-án
Benedictus PP XVI
[1] XVI. Benedek, Beszéd Lazio tartomány, Róma városa és a római provincia vezetőihez (2011. január 14.): L’Osservatore Romano, 2011. január 15., 7.
[2] Kommentár Szent János Evangéliumához, 26,5.
[3] XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 11: AAS 101 (2009), 648; vö. VI. Pál, Populorum progressio enciklika (1967 március 26), 14: AAS 59 (1967), 264.
[4] XVI. Benedek, Beszéd a Lateráni Szent János bazilikában tartott egyházmegyei egyházi konferenia megnyitásán (2005. június 6.: AAS 97 (2005), 816.
[6] Vö. XVI. Benedek, Beszéd a Bindestagban (Berlin, 2011. szeptember 22.): L’Osservatore Romano, 2011. szeptember 24, 6-7.o.
[8] A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2304.
[9] XVI. Benedek, Virrasztás a fiatalokkal (Köln, 2005. augusztus 20.): AAS 97 (2005), 885-886.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
