Sajnos olyan jelenségek figyelhetők meg a papság körében, melyekre reagálni kell. Sokan már az újmisés paptársaikkal sem tartják a kapcsolatot, vagy éppen azokkal, akikkel még együtt voltak kispapok, de most "utolérték" a nagyobbakat. Azután ott vannak a nyugdíjas papok. Utódaik nem ritkán saját maguk igazolása miatt (vagy azért, hogy saját lustaságukat leplezzék) elődeiket hibáztatják. Nincsenek konkrétumok, nyilvánvaló hibák. Egyszerűen csak önmagukat akarják elfogadtatni és magasztaltatni azzal, hogy az eddigi munkát és plébániai életet teljesen kárhoztatják. Legtöbb esetben az ilyen papok semmi újat és maradandót nem alkotnak. Látszólagos és felszínes a munkájuk, amely jelentős részét az előd "mocskolása" teszi ki. Hol van itt a papi testvériség vagy az alázat erénye? Jó alkalom, hogy erről elmélkedjünk, hiszen a II. Vatikáni zsinat ötven éves évfordulójára készülünk, a Hit Évére. Az egyik zsinati dokumentum a Presbyterorum ordinis, mely dekrétum a papi szolgálatról és életről szól. Most ebből idézünk.
A papok egymás között (teljes idézés)
A szentelés által a papi rend tagjaivá lett papokat a szentségi testvériség köteléke fűzi egymáshoz; abban az egyházmegyében, melynek szolgálatára püspökük vezetése alatt szentelték őket, egy presbitériumot alkotnak. Különböző hivatalokat viselnek ugyan, de egyetlen papi szolgálatot végeznek az emberekért. Ugyanabban a közös munkában való együttműködésre irányul tehát minden pap küldetése: akár plébániai, akár plébániák fölött álló munkakörben vannak elfoglalva; akár tudományos kutatást végeznek vagy tanítanak; akár kezük munkájával osztoznak a munkások sorsában, ahol ez az illetékes egyházi hatóság jóváhagyásával előnyösnek látszik; végül akkor is, ha valamilyen más apostoli vagy az apostolkodást elősegítő munkában fáradoznak. Ugyanazt a célt szolgálják valamennyien, tudniillik Krisztus testének építését, mely különösen napjainkban sokféle munkakört és állandó alkalmazkodó készséget igényel. Ezért nagy jelentőségű, hogy mind az egyházmegyés, mind a szerzetespapok segítsék egymást, hogy mindig az igazság munkatársai legyenek. Minden egyes papot az apostoli szeretet, a szolgálat és a testvériség különleges szálai fűzik a presbitérium többi tagjához. Ezt ősidőktől fogva a liturgia is kifejezi, amikor a papszentelésen fölszólítják a papokat, hogy a szentelő püspökkel együtt tegyék ők is a kezüket az új választottra, s amikor a szentmisét egy szívvel, egy lélekkel koncelebrálva mutatják be. Minden papot paptestvéreivel a szeretet, az imádság és a sokoldalú együttműködés egyesít, és így nyilvánul meg az az egység, amellyel Krisztus övéit tökéletesen egyesíteni akarta, hogy a világ megismerje: a Fiút az Atya küldte.
Az idősebbek ezért testvérként fogadják maguk közé a fiatalabbakat, és
segítsék át őket a kezdet nehézségein, könnyítsék meg nekik a
szolgálatot, igyekezzenek megérteni gondolkodásmódjukat, még ha az
övékétől eltérő is, kezdeményezéseiket pedig jóakaróan támogassák. A
fiatalok viszont becsüljék meg az öregebbek korát és tapasztalatát;
beszéljék meg velük a lelkipásztori ügyeket, és legyenek készségesek az
együttműködésben.
A papi testvériség szelleme megkívánja, hogy a papok ne feledkezzenek
meg a vendégszeretetről, gyakorolják
a jótékonyságot, és osszák meg
egymással javaikat. Külön gondjuk
legyen beteg társaikra, az
elcsüggedtekre, a munkákkal túlterheltekre, a magukra hagyottakra, a
számkivetettekre, és azokra, akik üldözést szenvednek. Felüdülés
végett is szívesen és örömmel találkozzanak, gondolva magának az Úrnak
a szavára, amellyel kifáradt apostolait hívta: "Gyertek velem külön
valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit" (Mk 6,31).
Ezenfelül annak érdekében, hogy a papok a lelki és szellemi életben
kölcsönösen segíteni tudják egymást, jobban együtt tudjanak működni a
szolgálatban, s megszabaduljanak az egyedüllétből eredő esetleges
veszélyektől, alakítsák ki a közös élet valamilyen formáját, mely az
egyéni és a lelkipásztori igényeknek megfelelően lehet együttlakás,
ahol ez megoldható, vagy asztalközösség, vagy legalábbis gyakori és
rendszeres összejövetel. Nagyon kell becsülni és támogatni az olyan
társulatokat, melyek az illetékes egyházi hatóság által jóváhagyott
szabályzat alapján, megfelelő és bevált életmóddal és testvéri
támogatással segítik a papokat, hogy szolgálatukban szentelődjenek meg;
így e társulatok az egész papi rend szolgálatára törekszenek.
Végül a papságban való közös részesedés alapján tudatosítsák a papok,
hogy fokozottan felelősek azokért, akik valamilyen nehézséggel
küzdenek; idejében segítsenek rajtuk, ha szükséges diszkréten
figyelmeztetve őket. Azok iránt, akik valamiben hibáztak, legyenek
nagylelkűek, bánjanak velük testvéri szeretettel, kitartóan
imádkozzanak értük Istenhez, s éreztessék meg velük, hogy valóban
testvéreik és barátaik.
