Mindjárt a cikk elején azzal kezdem, hogy egy bizonyos
teológiai főiskolán a nemrég elhunyt Dobszay László tanár úr, világhírű
zenetörténész és korunk legnagyobb hazai egyházzenésze eretneknek lett
titulálva. Kényes kérdés valóban, hiszen erről nem szoktak beszélni. Nem is
érdemes megnevezni a helyet és személyt, hiszen aki az igazságot kutatja, nem
törődik a hazug és álnok beszéddel. Ehhez csatolom azt is, hogy Magyarországon
a mai napig nincs elismerve egyházi részről a Zeneakadémia egyházzene tanszéke.
Az én szememben ez az egész história ahhoz hasonlít, mintha például egy kórház
főorvosa elhatárolódna a kardiológiától. Nem támogatná, stb. Persze minden
hasonlat sántít, így ez is.
Eme bevezető után térjünk a tárgyra. Milyen ma az egyházon
belül a zeneoktatás? És miért lényeges kérdés?
Az alaposabb és lényeglátóbb elemzés és a megértés érdekében
tágabb, általánosabb jelenségeket is figyelembe kell vennünk. A hazai
zeneoktatás (általában) igen siralmas. Egyre kevesebb lehetőségről beszélnek a
zenészek, hangszerkészítők, a zeneiskolai rendszerünk elavult. Kodály álma mára
szertefoszlani látszik, miszerint a zene „mindenkié”. Kevés és nívótlan az
általános iskolákban az énekóra, egyre kevesebb az iskolai kórus, a zenei
szakkörök szinte teljesen megszűntek, a bolognai rendszer kárai kihatottak a
felsőfokú zeneoktatásra is, kevés a munkalehetőség a zenészek számára…
Tehát egyfelől már az általános képzés során egy zene
nélküli rendszerrel találkozunk. Azután tudni kell azt is, hogy aki a szorosan
vett (általában így emlegetett) Egyház tagja, vagyis pap, (jól tudjuk: az
Egyház a megkereszteltek közössége – nem csupán a papoké) az ebből a világból,
társadalomból kerül be a képzési rendszerbe. A képzési idő alatt pedig vajmi
keveset változhat pozitív irányba, hiszen az egyházzenei képzés ezekben az
intézményekben igen halovány. Miből látjuk ezt? Kevés, vagy egyáltalán nincs a
templomainkban énekelt szentmise. Vagyis olyan, ahol a pap a szövegeit, imáit
énekelné. Ebből az is érezhető, hogy nem feltétel a pappá válás során az
énektudás. Ide kötöm még azt is, hogy a latin nyelv tudása sem feltétel. Hogyha
a II. Vatikáni zsinat (melyet egyesek mérföldkőnek tartanak) ezt mondja: „SC 101.
1. §A latin szertartás sok évszázados hagyománya szerint a klerikusoknak a
szent zsolozsmában meg kell maradniok a latin nyelvnél.” A latin maradt
továbbra is az Egyház nyelve. Valamint: „116. Az Egyház a gregorián korálist
tekinti a római liturgia saját énekének.” Ezekből az következik egy ordinárius
számára, hogy megfelelő képzést biztosít a latin és a gregorián ének területén.
Vagy, aki nem lesz képes a képzés végén latinul beszélni, olvasni, valamint a
propriumokat és ordináriumokat elénekelni, azt nem szenteli fel. Ez kicsit
olyan, mintha egy hentes nem tudná feldolgozni a sertést. Egyszóval: akkor nem
alkalmas a hentességre.
A mai zeneoktatás az Egyházon belül (tehát a papképzésben és
egyházi iskolákban) igen siralmas. Az egyházi iskolákban – még amiket nemrég
vettek át, azokban is – nincs jelen erőteljesen az egyházi énekek tanulása. A
gyerekek, fiatalok nem tudják a liturgiában használt énekeket, hiszen sem
otthon, sem az iskolában nem éneklik azokat. Például vasárnapról-vasárnapra, de
legalább a nagyobb ünnepeken. Egy újmisés pap nem képes még a saját újmiséjét
sem énekelni. Nincs stabil hangja, hanem mindent más hangon kezd, vagy annyira
csúszkál, hogy az már sértő a fül számára. Azután el sem várja a kántortól,
hogy a misekönyvnek megfelelő énekeket énekeljen, de legalább a Direktórium
szerint haladjon.
Tehát a helyzetkép nagyjából ez (minden részletre kár
kitérni…). Mindezen állapotok mellett hogyan engedhető meg az, hogy az
egyházmegyék nem fordítanak nagyobb gondot a zenei képzésre? Az az ordinárius,
aki elolvasta Szent X. Piusz pápa motu proprioját, vagy az 1967-es
rendelkezést, az talán azonnal keresné a megoldást… Ott van Budapesten az
egyházzene tanszék. Adott. Színvonalas képzés, melyet Dobszay László tanár úr
alakított ki fáradságos munkával. Miért nem lehet erre az örökségre
támaszkodni, és ebből nevelni az ifjú nemzedékeket?
Természetesen egy papnevelő intézetben is az az első, hogy
legyen focibajnokság, és a gregorián ének megtanulása háttérbe szorul. Egy pap
számára az az első, hogy a liturgiában, melynek ő a végzője, jártas legyen és
képes legyen azt végezni. Ha ez nincs meg, rúghat száz gólt is, de a lelkek
iránti felelőssége még mindig ott van.
Egyszóval: lényeges és fontos lenne megoldani az egyházzenei
oktatás kérdését. A számtalan kántorképző helyett csak egyet, amelyben
színvonalas a képzés, és püspöki felügyelet mellett adják ki az oklevelet. A
teológiákon megtanulni latinul és megtanulni a gregoriánt énekelni, ahelyett,
hogy még mindig a gitáros mise az etalon. Az egyházi iskolában az alapvető egyházi
énekeket megtanítani, esetleg zongorázni, orgonálni tanulni. Gregorián énekeket
hallgatni CD-ről, filmeket nézni a latin kultúráról, stb.
Sok lehetőség van, amivel sajnos nem élünk. Hagyjuk tovább
terjedni és épülni a nihilizmus pusztító birodalmát. Pedig nem ehhez kellene
asszisztálni. Elődeink építettek, hozzátettek a már meglévő kincsekhez. Mi
pedig gondosan bezártuk azt múzeumainkba.
Az egyházi személyektől elvárható, hogy tudjanak énekelni.
Ehhez heti több óra éneklésre van szükség. Gyakorlásra, még papként is. Egy
vasárnapi misének a könyörgéseit mondjuk elpróbálja a plébános a kántora
segítségével. Ne a büszkeség és az irigység uralkodjon, hanem az alázat és a
tenni vágyás.
K.
Z.
írásunkat folytatjuk
