XVI. Benedek a római
egyházmegye klérusához: Zsinat-történet élőben. Liturgia, Írás, világ. „Mi
vagyunk az Egyház”. Az „ujságírók virtuális zsinata” és a zsinati lelkület.
Armin Schwibach gondolatai (forrás: kath.net)
Amint ez megfelel a hagyományoknak, XVI. Benedek pápa
a böjti idő elején fogadta püspöksége papságát. Kb. 500 püspök, pap és diakónus
jött össze a pápa lemondása előtt két héttel a VI. Pál audiencia-teremben, hogy
utoljára meghallgassák püspöküket. Ha az elmúlt években azt kívánták, hogy a
pápa papjainak tartson a böjti időre egy „lectio divina”-t a böjti időre
történő ráhangolódás céljából, akkor a hit évében ezért a találkozásért már
hetekkel ezelőtt imádkoztak, hogy beszéljenek a II: Vatikáni Zsinatról. Mint
ennek utolsó élő résztvevője, XVI. Benedek ebbe szívesen beleegyezett.
Zsinattörténet élőben. XVI. Benedek egy jó órát beszélt
szabadon, úgy, hogy ez nyomdakész beszéd volt, ezt is ki kell emelni. A
világos, nyitott szemek egy távoli pontra szegeződtek, úgy, hogy érezni
lehetett azt, hogy nem csak egy történetet beszél el, hanem egyidejűleg elmerül
a történelem konkrét atmoszférájába, egy eddig „normális” február 14-én, amely
napon más emberek valamilyen okból a Valentin-napot ünnepelik. Azonban Rómában
ezekben a napokban semmi sem „normális”. Mindenek előtt akkor, amikor az ember
olyan pápa előtt áll, aki ereje megfogyatkozása miatt bejelentette lemondását,
miközben úgy beszél és hat, mint akinek még élete fele hátra van.
Közel kíván maradni, közel a papsághoz, imádságban
összekötve „akkor is, ha a világ előtt rejtve leszek”. A Nervi aulába való
belépésekor nagy taps fogadta, miközben sokak szemében könny csillogott: a
gyász könnye, a fájdalom könnye, mintha nem csak egy pápa elvesztésén, hanem „a
világ papja” elvesztésén bánkódnának. A pápa ebben a gyengédségben, ebben az
Istenhez való törekvésében sokaknak, mindenekelőtt a fiatal papoknak világító
példaképpé vált, igazi atyává, akinek szava Isten elé jut, és különösen a
szolgálat nehézségei között jelentett
támaszt és segítséget.
A zsinatról – ahogyan ez lezajlott, ami ez volt és mi
következett utána – ezekről akart a papság hallani. A meglepetés természetesen
nem maradt el. Végül XVI. Benedek elmondta saját véleményét a zsinat utáni idő
egyik szempontjáról, az eljövendő „zsinati lelkületről” és ennek okairól. De
vegyünk mindent sorjában.
XVI. Benedek megemlékezésében foglalkozott a zsinat éveivel,
amikor ő mint fiatal teológus a kölni bíboros, Josef Frings szolgálatában jött
Rómába. Hogy milyen hangulatot talált itt, milyen várakozásokat a nemzetek
különbözőségében is, ahol először vált láthatóvá, hogy a nézetek milyen
sokasága lehet jelen egy Egyházban. Egy anekdótával vidította fel hallgatóit,
és elmesélte, hogy már 1961-ben ő írta meg Frings bíboros előadását, amit
azután XIII. János pápának adott elő. Frings akkor attól félt, hogy megvonják
tőle a címét. Ehelyett a pápa gratulált neki jól sikerült fogalmazványához.
Az egykori zsinati teológus azután beszámolt nagy
várakozásáról az egyháztörténelem legnagyobb összejövetelének résztvevőivel
szemben – olyan várakozásokról, amelyek bizonytalanságba ütköztek arra
vonatkozólag, hogy mit is kellene most tenni, és ezt hogyan lehetne
megvalósítani, minden öröm és lelkesedés ellenére. A francia, német, belga és
holland püspökségek - az un. rajnai
szövetség - rendelkezett a legvilágosabb
szándékokkal: „és a zsinat első szakasza alatt ők mutatták az utat. Azonban
hamar kiszélesedett az aktivitás, és egyre többen vettek részt „a zsinat
kreativitásában”.
Ezután XVI. Benedek megvilágította ennek az egyházi
gyűlésnek a szerkezetét, a dokumentumokban lefektetett tématerületekből
kiindulva: liturgia, az Egyház, a kinyilatkoztatás, a világ, és ebben: a
vallásszabadság, és a más vallásokhoz való viszony, mint az Egyház és a világ
kapcsolatának szempontja.
A zsinati atyák első megfontolásának középpontjában a
liturgia állt, ami a „Sacrosanctum
Concilium” c. konstitúcióban vereséget szenvedett, XVI. Benedek
világossá tette, hogy a zsinat Isten abszolút elsődlegességét kívánta
hangsúlyozni, az imádsággal, mint legfőbb szabállyal. Mindennek Istenből
kiindulva, Istenhez kell térnie. Ebből az okból a liturgia megújítása csak egy
első alkalom: olyan út, ami a „nép” és a „pap” között a liturgia segítségével
igazi aktív részvételhez vezet – ami olyan fejlődés, amit a pápa a közvetlenül
a zsinat előtti időszak liturgiai megújulásának tulajdonít. A vasárnapnak kell
az első napnak lennie, a teremtés napjának, és ezért „sajnálom, hogy ez a nap
ma hétvégét jelenti”. A zsinat a húsvéti titkot akarta a kereszténység
középpontjává emelni. Így a vasárnap „az első nap, a teremtés napja, és a
Feltámadottal történő találkozás napja, Aki megújítja a teremtést”.
A zsinat további kérdése volt a „liturgia érthetősége”. Ezt
az elvet sajnos rosszul értelmezték: „Érthetőség nem jelent banalitást”, mivel
a liturgia nagy szövegei nem könnyen érthetők. A keresztények állandó képzését
igényelné „hogy ezzel növekedjen és egyre jobban be tudjon hatolni a titkok mélységeibe,
és így ezeket meg tudja érteni.” Csak a szív és a szellem állandó képzése
teremtheti meg az érthetőséget és az aktív részvételt. Az utóbbi „több, mint
külsődleges tevékenység. A személynek, létemnek belépését jelenti az Egyház
közösségébe, és ezzel Krisztus közösségébe.”
A második téma az Egyház volt. A zsinat szándéka az volt, hogy
teljes ekkléziológiát adjon. A pápa emlékeztetett XII. Pius „Mistici corpus”
enciklikájára, és hangsúlyozta, hogy az Egyházat nem szervezetként kell
felfogni, hanem olyan szervként, amely az emberi lélekbe lép be. Romano
Guardinit idézve XVI. Benedek hangsúlyozta, hogy az Egyháznak újra kell kezdenie
az építkezést az emberi lelkekben. Ebben adja meg a pápa a „Mi vagyunk az
Egyház” szavak jelentését.
Az egyháztan egyik szempontja a kollegialitás, ami olyan
fogalom, amit kiterjesztett értelemben kell tárgyalni. A püspökök a 12 apostol
folyamatos utódai, és így kollégiumként folytatják a 12 testi életét. Ez
azonban nem „hatalmat” jelent, hanem „az Egyház testének tökéletesítését és a
tényezők kölcsönös kiegészítését.” Ezzel a pápa világossá tette a kollegialitás
vertikális dimenziójának létét a tisztán horizontális dimenzióval szemben.
„Népek Istene” és „communio”, ez két olyan fogalom, amelyek
a pápa számára összetartoznak. Az Isten népe „magában foglalja a testamentum
folytonosságát, Isten történetének folytonosságát a világgal és az emberekkel,
mindenekelőtt azonban a krisztológiai szempontot.” Ezért a zsinat elhatározta,
hogy az egyháztannak egy trinitárius konstrukciót ad: Isten népe, Krisztus
teste, a Szentlélek temploma.
További téma volt a kinyilatkoztatás, Isten szava és a
Szentírás. A pápa aláhúzta, hogy az Írásnak szüksége van az Egyház élő
tagjaira, mivel különben ez csak egy könyv lenne. Az Írásnak „szüksége van a
Szentlélek által megvilágosított szubjektív Egyházra”, amiből a hagyomány
értelme adódik. Az Írást csak az Egyház tudja helyesen értelmezni.
Ezután XVI. Benedek áttért az ökumenére és a „világra”,
mint a zsinat mérlegelésének tárgyára, és megvilágította a vallásszabadság
helyzetét, valamint a más vallásokkal való vitákat az Isten által egyedül
kinyilvánítottal szemben.
Végül a pápa értelmezte a „zsinati szellem” keletkezését. XVI.
Benedek megállapította, hogy a tulajdonképpeni zsinat mellett létezik a
„médiumok zsinatja”, ami mindent azonnal közvetít az embereknek. Ez az
„újságírók zsinatja” azonban a „hiten kívül” történik, és minden témát tisztán
politikai témává redukál. Így ez a „médiumok zsinatja” az anyagot szentségétől
megfosztva közvetíti, és egyike a zsinat utáni idők nyomorának felelőseinek.
Mégis: „Ötven évvel később látjuk, hogy ez a virtuális zsinat széttörik
és előtérbe lép az igazi zsinat.”
