Életünk egyik sokat emlegetett és sokszor bejárt helyszíne a temető. Ma, halottak napján a pilisszentkereszti temetőről, a halálról, az elmúlásról és a feltámadásról legyen szó. Életünk hasonló a törékeny cserépedényhez (vö. 2Kor 4,7). Felidézve a konyhai emlékeinket, ki ne ejtett volna már le egy törékeny edényt egy véletlen és akaratlan mozdulat következtében? Tudjuk tehát, hogy mit jelent ’véletlenül’ leejteni és összetörni egy cserépedényt. Összeragasztani szinte lehetetlen. Így van ez életünkkel is. Egy nem várt fordulat, egy előre nem remélt esemény – akár saját magunk által okozott legyen az – és véget ér „e földi pálya”. Törékenységünket egyedül a mély sír menti meg? Van-e élet a halál után? Meghalunk, hűtenek vagy hamvasztanak, elhelyeznek az „örök nyugalomra”, talán száz évig végeleges helyünkre, és utána? A természet állandó körforgásába kerülünk-e, vagy pedig a mennyei Atya végtelenül irgalmas kezébe?
A temető kapuján belépve régi sírköveket látunk, amelyek a hangulatkeltésen túl mély üzenetet hordoznak. Éltek előttünk hívő emberek, hívő rokonaink, akik ránk hagytak egy átimádkozott templomot, melynek kövei „beszélnek” hozzánk most is. Ez az, amit ők ránk hagytak: a kövek. Fejfájuk, jóllehet már olvashatatlan, mégis üzen: kiabál, hogy „ember, emlékezz!” Nemcsak arra, hogy „porból lettél”, hanem arra, hogy „Isten a szeretet”. Hogyan juthat eszünkbe egy temetőben sétálva az, hogy Isten a szeretet? A magyarázat egyszerű: et resurrexit tertia die. Ha csak ennyi lenne felírva minden egyes sírkőre, és a nevünk, korunk, évszámok, idézetek, díszek nem lennének; ha csupán a szenvedő és meghalt Krisztust ábrázoló kereszt és az említett mondat állna minden síron, talán akkor felfognánk valamit elődeink üzenetéből. Ők velünk vannak nemcsak a szentmisén (amikor az egész megdicsőült Egyház együtt van a földivel), hanem életünk minden percében. Ők Istenben szemlélik életünket, nem pedig „ítélkezve”, ahogyan mi gondolnánk. Egy száz évvel ezelőtt elhunyt nagymama, dédnagymama, aki életében még esetleg a nélkülözést is megélte, kitartóan imádkozta a rózsafüzért, és buzgó áhítattal vett részt a szentmisén. A regényekben megírt kép a „régiekről” nem romantika csupán, bár eszközül természetesen használtak leíró elemeket, képeket. Egy kopott, fából készüt rózsafüzér a XIX. század végéről, egy aranykeretes Jézus-kép, egy rongyos, sárgás-barna imakönyv, egy ezerszer megcsókolt Szűzanya kép... Ezek a hit jelei! Mit mondhatna az a rózsafüzér nekünk, amelyet nagymamáink kezébe tettek „haláluk órájában”, és a megfáradt testtel együtt a „kezdetkor teremtett” földbe tért vissza?
Továbbmegyünk, és elérkezünk a kereszthez. Istenem, mennyi kereszt! Életünk, mindennapi munkánk, szenvedéseink... de itt állnak úton-útfélen a keresztek! Micsoda értékek, és fel sem fogjuk! Magyarországon vannak olyan útszakaszok települések között, ahol négy-öt kereszttel is találkozunk. De jó lenne még több kereszt! A falu minden határában? Igen, hogy az ember számára a mérce, a határ, a keret, a JEL a kereszt legyen. Nem más, nem a falu neve pirossal áthúzva, nem a „Welcome”, vagy az „Aufwiedersehen”, vagy az „Európai falu” című tábla. A kereszt, csak a kereszt. Az a kőkereszt, amelyhez évente kétszer legalább elzarándoklunk, mert Krisztushoz való tartozásunkat akarjuk kifejezni.
A temetőben sok a kereszt, a fejfa, de van különálló kereszt is. Az elsővel a ravatalozó mellett találkozunk. Sokan még ismerhettük a tíz évvel ezelőtt elhunyt Margit nénit, aki a kereszt mellett álló fákat ültette. A két zöldellő fa talán a két lator? Talán a remény kifejezése, hogy az utolsó percben is kívánhatjuk magunknak Jézus megmentő irgalmát? „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”
A temető több részre oszlik. Régi és új rész, papi sírok, gyermeksírok. Talán az utóbbihoz megyünk legkevésbé? Nincs nagyobb fájdalom egy csecsemő vagy gyermek elvesztése fölött. Ha azt hinnénk, hogy „nem halt meg, csak alszik”(Mk 5,39), magunkat ámítanánk. Viszont ha ezt mondjuk: „et resurrexit tertia die”, akkor a valóságot mondjuk. Aki feltámadt, az meg is halt előbb. A gyermeksírokból is akad bőven nálunk. Az anyakönyvekben kutatva a következő halálozási okokat találjuk gyermekeknél:
1927-ben egy egyéves gyermek fogzás közben halt meg. Az anyakövbe írt pontos ok: „rángó görcsök fogzás közben”. Szintén ebben az évben egy másfél éves gyermek vízbefulladt. 1942-ben volt torokgyík, gyermek aszály (mai nevén a gyermek TBC-s megbetegedése). A XIX. század végén találunk hasmenéses csecsemőhalált. Érdekes az 1869-es év. Ekkor volt egy hároméves, aki orbánc miatt halt meg és egy félnapos, aki „idétlen” volt. Az immaturitas, vagyis az idétlen koraszülöttet jelent. 1918-1927 között találunk csupán néhány hónaposakat, akik köhögésben haltak meg. 1971-ben volt „önvégzés” is, egy 25 éves fiatal esetében.
A mai orvostudomány bármily fejlett is, mégsem tud megakadályozni bizonyos esetekben csecsemőhalált. Róluk ki emlékezik meg? Nagyon ritkán veszünk részt olyan szentmisén, ahol elhunyt gyermekért imádkozunk. Igaz, ők nem követhettek el bűnt; de mi van azzal, akit meg sem keresztelt édesanyja? Az áteredő bűn állapotában hunyt el csecsemőként. Velük mi lesz? Hagyta Isten, hogy megszülessenek, és a keresztség szentsége nélkül kimúljanak? Isten végtelen kegyelme folytán lehetséges, hogy üdvözüljenek.
A papi sírok is megérdemelnek néhány sort. Láttunk már különféle papi sorsokat, hallottunk is róluk. Nem feltétlenül a rossz példákra vagy a negatív, félresiklott pályákra kell gondolni mindjárt – viszont azokra is. Egy pap, ha úgy tetszik magányban öregszik meg. Életében megünneplik az újmiséjét, a plébánosi kinevezését, az időközben kapott „rangjait”, megemlékeznek róla születésnapján, névnapján, megünneplik ezüst-, arany-, gyémánt- stb. miséjét, díszesen vagy kevésbé díszesen eltemetik. Néhány buzgó idős hívő kijár a sírjához egy ideig, majd ők is néhány sorral odébb kezdik el várni a feltámadást... És mi marad? Egy idő után mindegyikük sírját benövi a gaz, a kanonokok esetében fakuló szalagok és leégett mécsesek jelzik: valaki járt itt régen, valaki imádkozott már értük. Feladatunk segíteni innen az elhunyt papokat! Szükséges az ő lelkükért is felajánlani szentmisét – hívek is befizethetnek ilyet – és imádkozni értük. Egy-egy nehéz napot felajánlani értük, hogy a tisztító helyről megszabadulva eljuthassanak annak a Krisztusnak a dicsőségébe, akit életükben oly sokszor jelenítettek meg az oltáron. Ők is „alter Christus” voltak, Krisztus képe voltak. Akinek pedig gyarlósága is volt – mert melyikőnknek nincs? – azért nem fáradhatunk el imádkozni. A papság „mindörökké” papság, annál is, akit felfüggesztettek. Krisztus második eljövetele ne okozzon számunkra félelmet, hanem az összes lélekkel együtt buzgón várjuk őt! Készüljünk fel rá – már most!
Rokonaink sírjai. Igen, fájdalmas és nehéz kérdés ez. Akit egy életen át ismerünk, látunk, szeretünk, segítjük őt utolsó napjaiban – most egy kőépítmény alatt fekszik, várva a feltámadást. Ha már szóltunk a gyermek sírokról, szólnunk kell a fiatalok sírjáról is. Sorolhatnánk neveket is: Attila, József, István, Mária... Halálukkor hangzik el a kisgyermekek által is oly sokszor feltett kérdés: MIÉRT? Üvölt belőlünk a fájdalom, amikor fiatalt temetünk. Nem elég a fogak összeszorítása, nem elég egy-két segítő és szorító társ ölelése, nem elég a virág, a dal, a tekintet, a könny. Itt nem elég semmi. És ebben a semmiben, ebben a mélységben ott van Krisztus. Ott van, aki talán nem szól, csak „megszán”, és látva végső elkeseredésünket, megszólal: „ne félj, csak higyj!” (Mk 5,36) Ekkor kell megtapasztalni Jézus segítő jobbját, aki nem hagy el, nem fordul el tőlünk – mi elfordulhatunk tőle, de ő soha nem fog elfordulni. Mária látta 33 éves fiát kivérezni a fán, látta ahogyan felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”(Mk 15,34 és Mt 27,46) Meg tudjuk ezt érteni akkor, amikor a világ nem érti, hogy mi az igazi boldogság, és mi a szenvedés értelme? A szenvedés egy krimi, horror, akciófilm szintjére lett lesüllyesztve. Ne hagyjuk, hogy ezek határozzanak meg minket. Minket Krisztus keresztje határozzon meg!
Néhány érdekes szimbólum is akad a sírköveken. Több régi síron is található fűzfa. Ez az élet fájának jelképe. Akad olyan kereszt, amit növénymotívum vesz körbe. Ez szintén az életre, a feltámadásra utal. Gyakori a szív is, amely Jézus szentséges Szívére utal (Mt 11,29). A különféle faragott régi gyertyatartók mellett akad angyal is, aki őrzi az elhunytak „álmát”. Van német, szlovák és orosz feliratú sírkő. Itt kell megemlítenünk az orosz katonák sírját, akik a háborúban hunytak el. Értük is imádkozzunk. (Mt 5,44)
Érdekes megfigyelni a régi és az új sírokat. Nem célunk megítélni senkit sem, csupán egy gondolkodásmódot keresünk... Régen csak a „fejfa”, a sír fejnél lévő része készült kőből, a többi lefedetlen maradt. Most inkább lefedik kővel, márványlappal. Gondolhatjuk azt, hogy most inkább jól lezárják a sírt (Jézus sírja elé követ is hengerítettek), nehogy feltámadjon a halott? Régen jobban hittek a feltámadásban (várták azt), azért le sem fedték a sírt? Vagy az jobban helyt álló elmélet, hogy nincs időnk a sírt gondozni, ’bajlódni’ a virágokkal?
Az anyakönyvekben kutatva néhány érdekességre bukkanunk. A II. világháború idején, 1945. január 11-én négyen haltak meg (+19, +13, +43, +42). Mindegyikükkel aknagránát végzett – hősi halottak. Szintén ebben az évben volt, akit agyonlőttek, kézigránát robbantotta fel, de egy 20 éves lány „szénmonoxyd mérgezés” áldozata lett.
1927-ben egy 97 éveshez ezt írták: „aggkori végkimerülés”. Érdekesség, hogy ebben az évben 25 csecsemő vagy gyermek hunyt el.
1921-ben „lövési sérülés a szíven” végzett egy 69 éves emberrel. 1920-ban a legtovább egy 96 éves férfi élt. A XIX. század második felében gyakori halálozási ok volt a phthysis. Ez elerőtlenedéssel, legyengüléssel járó állapot, többnyire TBC. 1866-ban volt kolera is. Érdekes az 1873-as év, amikor 38-an kolerában haltak meg. Az 1866., 1873., 1893. évi országos kolerajárványok közül főleg az 1866. és 1873. évi követelt többezer áldozatot. Magyarországon az utolsó nagy kolerajárvány 1872. szeptember 14-én tört ki, és két éven át tombolt.
1850-ben egy asszony „gyermekágyi tébolyban” halt meg. Ebben a században gyakori volt a gennyláz, tüdővész, veleszületett gyengeség, hideglelés, vízkór, typhus, köszvény. Még egy esetet megemlítünk külön. 1844-ben egy erdész „levágott gégével az erdőn holtan találtatott”.
Jézus feltámadása új fénybe helyezi sírjainkat. A díszes és kevésbé díszes kövek között járva elgondolzunk életünk, hitünk értelmén. Mi mással válaszolhatnánk magunknak is (filozófiák és pszichológiák kerülésével), mint Pál apostol szavaival: „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel.” (1Kor 15,12-21)
