Életünk célja a szentté válás. A Szentírás bővelkedik olyan helyekben, ahol az életszentségről van szó. Feletehetjük gondolatmenetünk elején a kérdést: 'ciki' ma szentnek lenni? Milyen a szent? Az, akit egész nap a templomban látunk meg a temetőben? Az, aki a nyakában hordja a rózsafüzért? Egyáltalán nem lehetetlen és megvetett dolog ma szentként élni, viszont mindannyian tudjuk: igen nehéz feladat. Mindenki küzd a bűnnel, és ezt még azok is elmondhatnák, akik már az Egyház kanonizált szentjeinek sorában vannak. Melyik szentéletű pap ne lett volna szerelmes? (Nem a szerelem a bűn, csak a szerelem bizony kísértéssel jár...) Melyik szentet ne kísértette volna meg a gondolat, hogy Isten távol van, vagy vezeklésének, böjtölésének értelmetlensége? Minden szent életében akadt bőven amolyan jézusi kísértés, amely a sivatagban volt. Akkor ugyanis Jézust megkísértette a Sátán. Hát hogy lehet az, hogy a SZENTET megkísérti a gonosz? Igen, mi pedig, akik zarándokúton vagyunk itt a földön, minden nap, minden órában körülvesz a Sátán, aki "keresi, kit nyeljen el." (1Pét 5,8) Fel tudjuk venni a küzdelmet a gonosszal? Igen, a Szenttel lehetséges a győzelem a gonosz uralma fölött.
A szentté válás fokozatos. Először be kell ismernünk: gyengék, törékenyek, elesettek vagyunk - "féreg vagyok, nem ember". (Zsolt 22,7) Ugyanakkor felismerés követi ezt: "Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?" (Zsolt 8,5) Gyöngeségünk tudatában felismerjük azt, aki "van" (vö Kiv 3,14), és aki felkínálja végtelen irgalmát a bűnösnek. Mert Istennek az öröme a bűnös megtérésében van. (vö. Ez 18,23)
A Szent felismerése után következik annak megismerése. Jézus egyszer ezt mondta: "Aki engem látott, az Atyát is látta." (Jn 14,9) Jézus életén keresztül ismerjük meg a Szentet, akihez hasonlóvá kell válnunk. Amikor eleget akarunk tenni egy meghívásnak, az alkalomhoz illően öltözünk fel. Isten meghívására pedig úgy tudunk válaszolni, ha magunkra öltjük Krisztust (vö. Róm 13,14), az "új embert" (Ef 4,24), "aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig." (Kol 3,10)
A megismerés Krisztus útja. Hogyan ismerhetem meg azt, aki kétezer évvel ezelőtt mutatta meg magát? Az Eucharisztiában, mert a kenyér és a bor színe alatt velünk maradt, a "szeretet szentségében" (XVI. Benedek pápa). Aki felismeri és megismeri az Eucharisztiában köztünk lévő Jézust, az már megtette a szentté válás első és egyben legnehezebb, de legszebb lépését. Ez a lépés pedig leborulásba torkollik. A Szent előtt nem tehet mást az ember, minthogy leborul, és kéri annak végtelen szeretetét. Rábízza magát az ember Teremtőjére, és hagyja, hogy átformálja Szent Lelke által. "A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is." (1Kor 2,10)
Mindenszentek ünnepén minden szentet ünneplünk. A megdicsőült Egyház tagjait, akik örökké Isten színelátásában örvendeznek. Részesei a mennyei liturgiának, melynek előképében, a földi liturgiában szentté tudtak formálódni. A liturgia, melyben Istennel találkozunk az ő dicsőítése és a mi megszentelődésünk által, képes átültetni minket egész szellemünkkel és lényünkkel az Örökkévaló világába. Istennél lenni annyit jelent, mint szentnek lenni. Szentként élni csak kísértések között tudunk, ahol fennáll a botlás veszélye, hiszen az ember elég makacs teremtés. Viszont amikor jutalmunkat megkapva elnyerjük az örök életet, akkor már nincs kísértés, nincs 'életveszély', mert Isten lesz "minden mindenben". (vö. 1Kor 15,28)
Jézus értünk szenteli magát, hogy "szentek legyünk az igazságban" (vö. Jn 17,19). Ezeket a szavakat pedig az utolsó vacsorán mondta el, amikor megalapította az Eucharisztiát. Ha ő értünk szenteli magát, mennyivel inkább kell nekünk is érte, Isten országáért szentelni magunkat!
Szent Pál apostol egyik legszebb mondata ez: "Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha szent a gyökér, szentek az ágak is." (Róm 11,16) Valóban, ha ragaszkodunk a gyökereinkhez, úgy tudunk szentté válni.
