Évközi 23. vasárnap
Mt 18,15-20
Kedves Testvérek!
Milyen sokszor vagyunk
így mi magunk is, mint ahogy az evangéliumban hallottuk: „Ha vétkezik ellened
testvéred…”. Mennyi ilyen alkalmat tudnánk felsorolni! Szinte már edzettek is
vagyunk, hogy azonnal meglássuk, ha valaki vétkezik ellenünk. De vajon hányszor
vesszük észre azt, ha valakit mi sértünk meg, vagy valaki ellen mi vétkezünk?
De legfőképpen Isten ellen.
Ha a mai nap olvasmányait is figyelmesen
hallgattuk (otthon még egyszer el lehet olvasni), rájövünk, hogy az igazi
közösségi élet alapja a szeretet. Annak a megfeddése, aki vétkezett ellenünk,
jogos. Jogunkban áll felhívni a figyelmét arra, hogy rosszat tett. Velem
történt meg hasonló eset ezzel kapcsolatban. A szemináriumban a fölöttem lakó
szívesen dohányzott az ablakban. Én nem egyszer, hanem többször is csak neki
szóltam, figyelmeztettem, hogy ez engem nagyon zavar, hagyja abba. Amikor ez
nem történt meg, akkor már másokat is belevontam a történetbe. Szóval jogunkban
áll megtenni ezt. De miért? Azért, hogy piszkáljunk valakit közösen? Nem.
Azért, mert ha igazán megbánja tettét, hallgat ránk. De ha nem, akkor
valószínűleg nem illik a közösségbe, nem lehet jó tagja a közösségnek, mert nem
tartja tiszteletben mások véleményét. És itt jön elő a szeretet. Ha szeretem a
másikat, képes vagyok arra, hogy saját önző tulajdonságaimat mérsékeljem. Nem
jelenti azt a dohányzó személy esetében, hogy valaki a leszokásra
kényszerítette, hanem csupán arra kérte, hogy ne az ő arcába fújja a füstöt. De
ezt nem csak a dohányzásra mondhatjuk, hanem sok egyéb dologra is.
Az összes szabály és
törvény alapja a szeretet. Ha nincs meg bennünk a szeretet, akkor fölösleges is
az összes szabály és törvény. Egy zebránál nem csupán azért figyelek sofőrként,
mert tábla jelzi azt, és kötelező figyelni. Hanem mert figyelmes vagyok a másik
iránt. Szeretem azt a másik embert, holott nem is ismerem. Ha a másik tehát
megfedd, és nincs bennem szeretet, akkor nem veszem véleményét figyelembe, és ő
jogosan hurcol el a közösség többi tagja elé is. Ha azonban hallgatok rá, mert
van bennem szeretet, akkor képes vagyok egy jó közösségnek jó tagjává válni.
Jézus, amikor az
evangéliumban beszél az apostoloknak, hatalmat ad az oldás-kötésre. Ez a
hatalom megegyezik azzal, amit Péternek is adott, azonban nem jár vele együtt a
kulcsok hatalma. Tehát az csak Péteré, vagyis a mennyország kulcsai nála
vannak. Az oldás-kötés hatalma nem azt jelenti, hogy bármire vonatkozik. Isten
az, aki old és köt, akinél tulajdonképpen végbemegy az oldás és kötés. Először
nekünk kell ezt megtennünk, vagyis a papoknak és a püspököknek, és akkor
Istennél is meg lesz kötve. Vagyis passzív szerkezetben van írva a mondat. Meg
lesz kötve. Isten köti meg és ő oldja fel.
És végül megtudjuk Jézus
buzdításából, hogy mi az igazi keresztény közösség, és mit ad meg annak.
Először is mindent megad nekik, ha az egyetértésben kérik, vagyis az előzőeknek
megfelelnek, és nincs vita köztük. Máshol a Szentírásban azt olvassuk: Ha
vétkeztél testvéred ellen, előbb kérj bocsánatot tőle, és úgy vidd az oltárra
az adományt. Tehát a keresztény közösség egyik legalapvetőbb tulajdonsága, hogy
annak tagjai egyetértésben élnek. Miben? A hitben. Abban, hogy valóban Krisztus
az, aki üdvözíteni képes minket, az ő végtelen irgalma az, ami lehetővé teszi
mindennapi újrakezdésünket és feltápászkodásunkat a bűnből. És ezután már
mellékes az, hogy ezt hányan teszik meg. Divat ma méregetni mindent
statisztikákkal. Mire jó ez? Arra, hogy van, aki még jobban elkeseredik, hogy
idén már megint ötvennel többen haltak meg, és csak tíz gyerek született!
Egyszer elhíresztelte a média, hogy a magyarok már nincsenek tíz millióan. A
múlt héten kiderült egy statisztikából, hogy még tíz millió fölött vagyunk. Ha
valaki magyar, akkor is magyar, ha csak öten lesznek. És ha valaki keresztény,
az akkor is elmegy a templomba, ha csak egy kilencven éves néni fog mellette
ülni. És ő is ki tudja meddig? Nem a számok a lényegesek! Nem azért leszek én
sem pap, hogy utána villoghassak azzal, hogy én többet kereszteltem, mint más.
Senkit nem érdekel a statisztika, a Jóistent meg végképp nem.
Merjük vállalni a
keresztény közösségi élet áldozatait. Merjük vállalni egymást. Merjük vállalni
azt, hogy nem az számít, hogy hányan ülünk itt, hanem az, hogy ki miatt ülünk
itt. Merjük vállalni Krisztust életünkben, minden helyzetben, hogy amikor majd
neki kell minket felismerni, és vállalni, befogadjon örök országába. Amen.
