Blogunk a Szent Kereszt tiszteletére lett felajánlva, így méltó, hogy néhány gondolatot "papírra" vessünk a mai napon. Az ünnep gazdagsága több sort kívánna, de most néhány gondolat mentén elmélkedjünk.
Csodálatos a "Vexilla Regis" himnusz egyik későbbi fordítása Sík Sándor által, melyet énekeltünk a mai misében is. Ennek negyedik versszaka így szól:
"Rajtad tündöklik, drága fa, királyi vérnek bíbora, ó választott, jeles faág, ki szent testét karoltad át!"
Ez a kivégző eszköz az isteni terv nyomán átlényegül. De csak az az egy, ami Krisztus testét "karolta át". És ezért lett számunkra a remény jele. Nem a kivégzésre emlékezünk, hanem arra a titokra, hogy Isten ugyanott győzte le a Sátánt, mint ahol a Sátán próbált győzni. A történelemben jelenvalóvá lett Krisztus, és az ő áldozata. Ezt megjeleníti minden szentmise. De ez véges. A történelem véget ér, és akkor lesz teljes a Jó, az Isten győzelme, mert minden rosszat és gonoszat legyőz. De addig megmarad a remény, amely képes a győzelemre - főképp a végső győzelemre.
Nem reménytelen a földi lét, bár sokszor annak tűnik. Milyen jó, hogy lépten-nyomon látjuk a keresztet! A templomon, az utcákon, az emberek nyakában, a házak falain... Emlékeztetnek arra, hogy a reményre vagyunk meghívva.
Dobszay László így fogalmaz: "A keresztáldozat lényege a minden akadályon áthatoló, ellenkezést nem tűrő odaadás, engedelmesség, mely egyszerre jóvátette az emberiség első fejének, Ádámnak lázadását, engedetlenségét, ugyanakkor tanúsította az Atya iránti maradéktalan odaadást és szeretetet; mégpedig az emberiség második Fejeként, de olyan tökéletes módon és fokban, amelyre csak Isten Fia, maga az Isten lehetett képes. Krisztus áldozatához hozzátenni semmit nem lehet, s mivel ő az emberiség fejeként mutatta be keresztáldozatát, az "érvényes" minden emberre."
Majd folytatja: "Jézus áldozatának lényege az a teljes, szentségi (vagyis egyszerre lelki és látható) önátadás volt, mely egész életét áthatotta. Ez a teljes önátadás a keresztáldozatban teljesedett be. Ezt az önátadást az Egyház liturgiája a latin devotio szóval jelöli meg.
Mi Istennek egyet áldozhatunk csak, saját magunkat, saját önátadásunkat, vagyis devotiónkat..."
"Ó Kereszt, áldunk, szent remény, a szenvedés ez ünnepén."
Igen, ez a keresztény útja: reménnyel teli szenvedés, közben teljes ünneplés. Az ember azt ünnepli, hogy ezen nyomorúság és keserűség közepette is reménykedhet az üdvösségben. Azt ünnepeljük, hogy tisztává tehetjük lelkünket arra az utolsó órára; hogy lelkünkbe fogadhatjuk Jézust a szentáldozásban; hogy a szépet látva és művelve megízlelhetjük az istenit; hogy szeretve szeretetet kaphatunk... Létünk lehetne valódi előszobája a mennynek, csak ezt fel kellene fedeznünk. A szentségi élet, a liturgia, a mindennapjaink, énekeink, főztjeink, kertünk, ruhánk, olvasásunk, írásaink, családunk, sétáink... Mind-mind előszobái lehetnek az örök élet boldogságának. És ebben a kereszt ad irányt.
A Szent Kereszt a mi irányunk. A remény a mi irányunk.
