Most azonban egy középkori szent felé irányítjuk figyelmünket, aki főbb művei között írt a megtérésről, az Isten szeretetéről, a saját lelkünkkel való törődésről... Ő Clairvaux-i Szent Bernát, a középkori misztika atyja. Misztikája inkább gyakorlati, mint elméleti. Leginkább a szenvedő Isten-emberre figyel, őt akarja követni.
Szent Bernát 1090-ben született a franciaországi Dijon közelében. Fiatalon ciszterci szerzetes lett. 1115-ben ő alapította meg a Clairvaux-i kolostort, aminek 38 éven át volt az apátja. Kiváló szónok volt, maga a pápa (III. Jenő) is felkérte több vitában való beszédre.
Saját maga vezette életrajzát, a kolostori életről alkotott elképzeléseit is lejegyezte.
1153-ban halt meg Clairvaux-ban. 1174-ben avatta szentté III. Sándor pápa, majd 1830-ban VIII. Piusz pápa az egyházdoktori címmel illette.
Szent Bernát a cluny-i reformmozgalom egyik nagy alakja volt. A ciszterciek a bencés regula még radikálisabb megvalósításáért küzdöttek. Szinte menekültek a városokból, a forgatagból, hogy rátaláljanak lelkük nyugalmára, felismerjék Istent és önmagukat. Az építészet mindig is tükrözte a kor lelkiségét, lelki állapotát, valamint törekvéseit. A második évezred kezdetén jelentős mértékben törekedtek a pompára is. A clunyi bazilika látogatói például „Isten Paradicsomának szépségét” látták. Ám hamarosan kiderült, hogy ez a szakrális-esztétikai színgazdagság, egyáltalán, a clunyi reformmozgalom nem elégíti ki azokat a szellemi szükségleteket, amelyek egy mélyebb és személyesebb vallásosságot igényeltek. Ezért is jöttek létre a regulákat radikálisabb módon megvalósító rendek.
Szent Bernát rosszallóan emlegeti az új katedrálisok méreteit, pompáját, festményeit; ezek, „miközben az imádkozók tekintetét magukra kényszerítik, gátolják áhítatukat”. Végképp nem tud megbékélni a templombelső esztétikai kiképzésével: „Mint szerzetes, azt kérdezem azonban a szerzetesektől [...] mondjátok meg, szegények, ha ugyan szegények vagytok, mit használ az arany a szentélyben? [...] vajon nem a kapzsiság teszi-e mindezt, amely nem más, mint a bálványok szolgálata, s nem a gyümölcsöt, hanem az adományt keressük. Ha kérded, milyen módon, azt mondom, csodás módon. Valami olyan mesterséggel szórják a pénzt, hogy megsokszorozódjék. Elköltik, hogy megsokasítsák, s a pazarlás bőséget szül. A költséges, de bámulatos hívságok puszta látására az emberek inkább az adakozásra, mint imádságra buzdulnak. Így nyeli el a kincs a kincset, így vonzza a pénz a pénzt, mivel valamilyen módon, ahol több gazdagságot tapasztalnak, ott szívesebben adakoznak. [...] Az egyház falai ragyognak, és szegényei szűkölködnek. Köveit arannyal borítja, és fiait mezítelenül hagyja [...] De aztán a kerengőkben, az olvasó testvérek szeme előtt, mit keres az a nevetséges szörnyűség, a csodálatosan rút szépség és szépséges rútság? Mit akarnak a tisztátalan majmok, a vad oroszlánok, az iszonyú kentaurok, a félig emberek, a foltos tigrisek, a küzdő katonák, a kürtöt fújó vadászok? Egy fej alatt több test látható, és viszont, egy testen több fej. A négylábún itt kígyófarok látható, amott a halon a négylábú feje. Amott egy hátulról félig kecskeformájú vadállat elöl lovat ábrázol; emitt egy szarvas állat hátul lótestet visel. Tehát a különféle formák oly gazdag és oly bámulatos változatossága jelenik meg mindenütt, hogy inkább akarózik a márványok közt olvasni, mint a kódexekben, s egész napot ezek egyenkénti megcsodálásával tölteni, mint azzal, hogy Isten törvényén elmélkedjünk.”
Szent Bernát rámutat az építészet és a kor Egyházának kritikájában arra, hogy mire kell odafigyelni igazán. Szükséges az, hogy Istennek a legjobbat, legszebbet adjuk, de az mi vagyunk. Önmgaunk ajándékozása mindenféle aranycsomagolás nélkül. Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Ez a legszebb ajándék számára, feltéve, ha valóban hajlandóak vagyunk átadni magunkat neki.
Advent idején készüljünk arra, hogy Istennek valóban a legjobbat, legtökéletesebbet adjuk: önmagunkat!
