 |
| Guido Reni (1575-1642): St. Sebastian c. festménye |
Sebestyén a római császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.
Sebestyén vértanúságának legendája azt a keresztény hitet támasztja alá, miszerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívőnek, hiszen ő halhatatlan. Sebestyén ismét a hóhérok kezére került, és másodszor is halálra ítélték. Bunkókkal verték halálra, majd egy csatornába dobták. Testét ezúttal egy Lucina nevű római asszony vette gondjába, és ő temette el.
A vértanúság
A vértanú legegyszerűbb megfogalmazásban az, aki a krisztusi hitért vérével kiáll, amellett tanúskodik egészen addig, hogy képes életét is odaadni érte. Ez a Krisztus-követés egyik legtökéletesebb formája, hiszen Jézus Krisztus értünk vérét ontotta. "Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa" - írja Szent Máté az evangéliumában (Mt 5,10).
"Ti vagytok a föld sója" - Jézus szavai azokról is szólnak, akiket megvetettek és üldöztek. Éppen Krisztus tanítványainak kell teljessé tenni a „só” szerepét a földön, azaz az emberek között. A „só” hatása különféle: ízesít, tisztít, megóv a romlástól. Ahogyan a só hatása megmutatkozik az ételben, ugyanúgy a keresztények számára is kötelező ennek a sajátos feladatnak a teljesítése, és ezt semmi mással nem lehet kiváltani. Erre kötelez minket II. János Pál pápa üzenete is: „Legyetek a közösség és az egység állandó kovásza a feszültségekkel és a megosztottsággal terhelt világban”.
Érdemes odafigyelni az evangéliumi szöveg folytatására is, amely itt a negatívumokat hangsúlyozza: azt, ami akkor vár ránk, ha nem teljesítjük ezt a hivatásunkat - „Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” Radikális szavak és súlyos figyelmeztetés, ha még figyelembe vesszük azt is, hogy Jézus korában a sót a Holt-tenger vizéből nyerték desztillálással, és az valóban rossz ízű szennyező anyagokat is tartalmazhatott. Ha a hivatott nem teljesíti a rábízott feladatot, amely nem ruházható át senki másra, mit sem ér. Joseph Ratzinger bíboros (ma Szentatya), a Hittani Kongregáció prefektusa, a kereszténységről és a katolikus egyházról szóló interjú-kötetében az új évezred küszöbén ismételten hangsúlyozza sajátos - személyes és közösségi, egyházi - felelősségünket. „Látjuk, hogy a kudarcokból, a bomlásból nem szükségszerűen következik pozitív fejlemény. A volt kommunista államokban például a gazdasági és politikai helyzet rosszabbodásából nem születik ugyan újjá a kommunizmus, de nem is támad semmi nagy kezdeményezés abban az értelemben, hogy azt mondhatnánk, visszatérnek a keresztény értékekhez. Ehelyett széles körben a lelkek elfáradása, ellaposodás, rezignáció tapasztalható, növekszik a reménytelenség. Korábbi ideológiák megtagadásából nem következik szükségszerűen a kereszténység újjászületése, nem születnek szükségszerűen nagy, eleven mozgalmak. A kiábrándultság további romláshoz vezet, de arra is lehetőség nyílik, hogy az embereket megérintse a kereszténység ereje, s ezáltal megkezdődjék a regeneráció.”
Már a mondottakból is látható, hogy az egyháznak ahhoz, hogy teljesítse hivatását a világban, korunkban is - talán minden eddiginél jobban - szüksége van olyan emberekre, akik a föld sójává válhatnak, ahogyan saját koruk számára váltak „kovásszá” az igazságért üldözött boldogok. Nekünk is ők mutatnak példát arra, hogyan kell ezt tenni, hacsak képesek vagyunk meghallani őket. Puskás László - Vértanúk-hitvallók c. írása nyomán (Puskás László (1941) a lembergi (Lvov) Művészeti Akadémián szerzett festőművészi diplomát 1965-ben. 1993-ban pappá szentelték, jelenleg a munkácsi görög katolikus egyházmegye papja, a Communio című nemzetközi folyóirat ukrán szekciójának főszerkesztője.)
Korunknak is sok vértanúja volt: Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök, Salkaházi Sára nővér, Bogdánffy Szilárd püspök, Boldog Romzsa Tódor görögkatolikus pap, Scheffler János püspök, Brenner János pap, Boldog Apor Vilmos püspök...
Napjainkban egyházi szinten nem sok szó esik a vértanúságról, mint a keresztény élet egyik legmagasztosabb vállalásáról. Vállalás, mert a legtöbb keresztény nem is tud felkészülni rá, nem tudná magát elszánni a vértanúságra. Azonban számos közösséget az Eucharisztia ünneplése közben irtanak ki, így ők vértanúk, hitükért ontották vérüket. Ma létezik olyan ország, ahol bárki szabadon lelőhet egy embert, ha tudja, hogy az illető keresztény. A kommunizmus tudatosan üldözte a kereszényeket, olykor azok vére ontásáig. Sok püspök, pap, szerzetes, apáca, civil ember esett ennek a rendszernek áldozatául csupán vallása miatt. De gondolhatunk a II. világháború náci borzalmaira is, amikor főleg a zsidókat (vallásuk, fajuk miatt) üldözték, irtották. Ezek a dolgok nem ismétlődhetnek meg. Ezért fontos a szentek példája, imaéletünk rendezése, mert ha bármi üldözés támadna a világban (csupán vallási alapon), akkor még bártabban állhassunk ki Krisztus mellett, aki számunkra az Élet, az Igazság, és az üdvösség felé vezető Út.
Szent Sebestyén! Könyörögj érettünk!
