A II. Vatikáni zsinat "Gravissimum educationis" dokumentuma felhívja a figyelmet arra, hogy "minden embernek - bármilyen fajhoz, társadalmi osztályhoz vagy korosztályhoz tartozzék -, személyi méltósága folytán elidegeníthetetlen joga van a neveléshez..." Ez elsősorban az emberi nevelés, tehát amely minden embert a világon megillet: ehhez pedig nélkülözhetetlen a család. A dokumentum folytatja: "Minden kereszténynek - mivel a vízből és Szentlélekből való újjászületés által új teremtménnyé lett, Isten fiának hívják és valóban az is - joga van a keresztény nevelésre. E nevelés nem csupán az emberi személy imént leírt érettségére törekszik, hanem főként arra, hogy a megkereszteltek, miközben fokozatosan megismerik az üdvösség misztériumát, napról napra jobban tudatára ébredjenek az ajándékként kapott hitnek; tanulják meg - elsősorban a liturgikus cselekmények által - az Atyaistent lélekben és igazságban imádni (vö. Jn 4,23), s életüket új emberként igazságban és igaz életszentségben élni (vö. Ef 4,22-24); hogy eljussanak az érett férfikorra Krisztus teljességének mértéke szerint (vö. Ef 4,13), és gyarapítsák a misztikus Testet. Ezenkívül hivatásuk tudatában tegyenek tanúságot a bennük élő reményről (vö. 1Pt 3,15), s fáradozzanak a világ keresztény formálásán, mely által a Krisztustól megváltott ember teljes szemléletébe fölemelt természetes értékek az egész társadalom javát szolgálják. Ez a Szent Zsinat tehát emlékezteti a pásztorokat súlyos kötelességükre, hogy mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy e keresztény nevelésben minden hívő részesüljön, főleg az ifjak, akik az Egyház reménységei."
A keresztény nevelés tehát komoly felelősség. Felelősség a minőségben, mely a krisztusi minőséget jelenti. A minőség soha nem csaphat át mennyiségbe: nem akarunk tömeggé válni mint keresztények, hanem az Igazság tanúi akarunk lenni. Misszionálni kell és élni az új evangelizáció adta lehetőségekkel és kötelességekkel, azonban csakis az Igazságra szabad elvezetni a tévelygő vagy nem hívő embereket. A minőség az Istenséget jelenti és az emberséget is. Isten elvárja, hogy váljunk szentté, mert ő is Szent. Jézusban viszont teljesen hasonlóvá vált hozzánk (a bűnt kivéve), és megszentelte életünket megváltó kereszthalála által. A nevelés minősége azt jelenti, hogy a hit tartalmát adjuk át, bevezessük a szentségi életbe a fiatalokat, vagy éppen a nem hívőket. Nyugaton érdekes tendencia van jelen az Egyházban: míg sokan az egyházi adó befizetési módja ellen tiltakozva "kilépnek", annyian, vagy még többen csatlakoznak a Katolikus Egyházhoz. Őket is az Igazságra kell vezetni. Az Eucharisztia a legnagyobb köztünk lévő szentség, amelyben meglátjuk az Isteni Igazságot, melyet hirdetnünk kell.
Az iskolának óriási szerepe van a nevelésben. Korunkban, amikor a személyes jogok előtérbe kerülése olykor akadályt teremt a nevelés számára, nehéz minőségi hitoktatást vagy nevelést elképzelni. Jó Pásztor vasárnapja (hivatások napja) után mondhatjuk a már említett zsinati dokumentummal együtt: "Szép és felelősségteljes mindazok hivatása, akik a szülők segítőiként és a társadalom megbízottaiként nevelői feladatra vállalkoznak az iskolákban; e hivatás sajátos szellemi és szívbéli adottságokat, nagyon gondos fölkészülést, állandó megújulási és alkalmazkodási készséget kíván."
A szülők gyermekük megkeresztelésekor arra vállalkoztak (fogadták meg Isten előtt), hogy gyermeküket a katolikus hit szerint nevelik. A keresztszülők pedig ezt segítendő álltak ott. A szülő tehát az elsődleges fázisa a gyermek hitben való növekedésének. Ha ő nem akarja gyermekét hitre nevelni, önszántából csak egy jó példa vagy egy csoda segítheti előbbre a hit útján.
"Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot." (1Kor 9,16) Szent Pál apostol ezen szavai mellbevágóak.
Tuba Iván morálteológus így fogalmaz: "A hitre nevelés célja az érett hit és az elkerülhetetlen hitválságok higgadt kezelése. A nevelőnek óvakodnia kell minden keserű kritikától, és olyan hitre vezetnie, amely képes megkülönböztetni a maradandót a változótól. A hit nagykorúsága felé úgy haladunk, ha készek vagyunk az igazságot tettre váltani (Jn 3,21). Intellektuális nehézségekre értelmes indoklással kell válaszolni. Hitválság idején a legfontosabb kritérium az abszolút becsületesség az igazság keresésében. Bármilyen nehézségben alapkérdés lelkiismeretünk becsületessége. A nevelő akkor segíthet mások nehézségein, ha bizalommal vannak iránta. A növendékeket kész válaszok helyett rá kell vezetni az igazság keresésére, hogy személyesen elsajátítsák.
A hitre nevelés egészét három egymást metsző körrel lehet ábrázolni: 1/ Megismerni Istent, amint Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát; 2/ megismerni az embert, akinek hivatását Isten kinyilatkoztatta az Istenemberben, tekintettel az emberiség tapasztalatára és közös megfontolására; 3/ megtanulni imádkozni, miközben az ima hit és élet integrációjának értendő. Igazi hitre nevelés lehetetlen, ha dogmát és morált szétválasztjuk."
A "Fides et ratio" enciklikát Boldog II. János Pál pápa írta 1998-ban. Ennek két részét idézzük fel. Az első fejezet Jézusról szól, aki kinyilatkoztatja az Atyát. Ő azt mondja, hogy aki Őt látja, "látja az Atyát is". (Jn 14,9) Jézus búcsúbeszédében sokat beszél Atyja és közte lévő kapcsolatáról.
"A zsinat tanítja, hogy "a kinyilatkoztató Istennek a hit engedelmességével tartozunk". E rövid, de fontos kijelentés a kereszténység egyik alapvető igazságára világít rá. Mindenekelőtt arra, hogy a hit engedelmes válasz Istennek, ami föltételezi, hogy Istent a maga istenségében, transzcendenciájában és végtelen szabadságában ismerhesse meg. Isten, aki elvárja, hogy abszolút transzcendenciájának tekintélye miatt ismerjék meg, megadja az általa kinyilatkoztatott dolgok hihetőségi bizonyítékait is. Az ember a hitével beleegyezését adja ezen isteni tanúságtételhez. Ez azt jelenti, hogy teljesen és fönntartások nélkül elismeri a kinyilatkoztatott dolgok igazságát, mert maga Isten kezeskedik értük. Ez az embernek ajándékozott és ki nem követelhető igazság mint személyek közötti kapcsolat jelenik meg, és arra készteti az észt, hogy nyíljék meg az igazság előtt és fogja föl annak mély értelmét. Ezért a cselekedetet, amellyel Istenre bízzuk magunkat, az Egyház mindig úgy tekintette, mint alapvető döntés idejét, mely az egész személyt magában foglalja. Az értelem és az akarat teljesen szellemi természete szerint jár el, hogy az ember olyan cselekedetet hajthasson végre, melyben kinek-kinek a szabadsága teljesen megnyilvánulhat. A hitben tehát a szabadság nem egyszerűen jelen van, hanem jelen kell lennie. Sőt, a hit teszi lehetővé mindenkinek, hogy szabadságát a lehető leginkább kifejezze. Más szóval, a szabadság nem az Isten-ellenes választásokban teljesedik be. Valójában hogyan is lehetne a szabadság hiteles használatának tekinteni a vonakodást, hogy az ember megnyíljon az előtt, ami lehetővé teszi teljes kibontakozását? A hitben az ember léte legjelentősebb cselekedetét teszi meg; a szabadság ugyanis eljut az igazság bizonyosságára, és eldönti, hogy benne fog élni."
A másik szakasz az igazság keresésének útjáról szól. Pál apostol egy hozzánk közel álló Istent hirdetett, akinek közelsége nem tagadta meg az emberré levést sem.
"Az ember különböző korokban különféle módokon bizonyította, hogy képes e legmélyebb vágyának kifejezésére. Az irodalom, a zene, a festészet, a szobrászat, az építészet, s termékeny elméjének minden más műve e kutatás-vágyának kifejezési eszközei lettek. Különösen a filozófia vállalta magára e feladatot, s az ember ezen egyetemes törekvésének megfelelő eszközeivel és tudományos lehetőségeivel ki is fejezi.
"Minden ember törekszik a tudásra", s e törekvés tárgya az igazság. A mindennapi élet mutatja, mennyire törekszik mindenki arra, hogy megtudja: a pusztán hallott szavakon túl valójában a dolgok hogyan is állnak? Az egész látható teremtésben az ember az egyetlen lény, aki nemcsak a tudásra képes, hanem tud is e tudásról; ezért érdeklődik mindannak tényleges igazsága után, ami számára érzékelhető. Senki sem lehet közömbös tudásának igazsága iránt. Ha az ember valamit hamisnak talál, minden további nélkül elveti; ha ellenben fölfedezheti az igazságot, megelégedettséget érez. Ezt mondja Szent Ágoston is, amikor így ír: "Találkoztam néhány emberrel, akik be akartak csapni másokat, de senkivel nem találkoztam, aki azt akarta volna, hogy becsapják." Akkor számít joggal felnőttnek az ember, amikor erői szerint különbséget tud tenni az igaz és a hamis között, s így saját ítéletet mond a dolgok hiteles igazságáról. Ez oly sok kutatás oka, főként a tudományok területén, melyek a legutóbbi évszadokban annyi eredményt értek el, hogy elő tudják segíteni az egész emberiség igazi haladását."
A hit, mely az Eucharisztiából fakad, és amelyet át kell adnunk minden körülmények között, tanúságtétel is. Zárásként XVI. Benedek pápa "Sacramentum caritatis" apostoli buzdításából idézünk:
Az ünnepelt szent misztériumokból fakadó első és alapvető küldetés az életünkkel való tanúságtétel. Az ajándék feletti csodálat, melyet Isten Krisztusban adott nekünk, új erőt ad létünknek, hogy az Ő szeretetének tanúi legyünk. Akkor válunk tanúkká, amikor cselekedeteink, szavaink és létmódunk által valaki Más jelenik meg és közli magát. Elmondható, hogy a tanúságtétel az eszköz, mellyel Isten szeretetének igazsága eléri az embert a történelemben, és meghívja, hogy szabadon fogadja be ezt a radikális újdonságot. A tanúságtételben Isten kiteszi magát az ember szabadsága kockázatának. Maga Jézus, a hűséges és igazmondó tanú (vö. Jel 1,5; 3,14), azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról (vö. Jn 18,37). E gondolatsorban föl kell idéznem az őskeresztények kedvelt gondolatát, mely nekünk, mai keresztényeknek is szól: az önfeláldozásig, a vértanúságig tartó tanúságtételt az Egyház története folyamán mindig úgy tekintették, mint az új lelki kultusz csúcspontját: "adjátok oda a testeteket" (Róm 12,1). Gondoljunk például Szent János tanítványa, Szmirnai Szent Polikárp vértanúságára: az egész drámai történetet liturgiaként írták le, sőt, olyan eseményként, melyben maga a vértanú vált Eucharisztiává. Gondoljunk arra az eucharisztikus tudatra is, melyet Antiochiai Szent Ignác fejez ki vértanúságával kapcsolatban: úgy tekinti magát, mint "Isten búzája", és a vértanúságban "Krisztus tiszta kenyere" akar lenni. A keresztény ember, aki a vértanúságban föláldozza az életét, teljes közösségbe lép Jézus Krisztus húsvétjával, és ő maga válik Ővele együtt Eucharisztiává. Ma is vannak az Egyházban vértanúk, akikben felülmúlhatatlanul megmutatkozik az Isten iránti szeretet. De még ha nem is kérik tőlünk a vértanúságot, tudjuk, hogy az Isten előtt kedves kultusz megkívánja a belső készséget a vértanúságra, és megmutatkozik a világ előtt tett örömteli és meggyőződéses tanúságtételben, a következetes keresztény életben azon körülmények között, ahova az Úr meghív, hogy hirdessük Őt.
