Kedves Testvérek!
Hat éve már annak, hogy itt együtt voltunk ezen a téren II. János Pál pápa temetésén. Mély fájdalmat éreztünk elvesztése fölött, de még nagyobb volt annak a hatalmas kegyelemnek az érzése, amely betöltötte Rómát és az egész világot: a kegyelem, amely gyümölcse volt szeretett elődöm teljes életének, különösképpen a szenvedésben megmutatkozó tanúságtételének. Már azon a napon éreztük terjedni életszentségének illatát, és Isten népe többféle módon kifejezésre is juttatta az iránta érzett tiszteletét. Azt kívántam tehát, hogy az Egyház szükséges előírásainak betartásával boldoggáavatási ügye meglehetős gyorsasággal zajlódjék le. S íme, a várva várt nap elérkezett; gyorsan eljött, mivel így tetszett az Úrnak: II. János Pál boldog!
Szeretném kifejezni szívélyes köszöntésemet mindannyiotoknak, abból az örömteli okból, hogy ilyen sokan összejöttetek Rómába a világ minden részéről. Bíboros urak, a Keleti Katolikus Egyházak pátriárkái, testvéreim a püspöki rendben és a papságban, hivatalos küldöttségek, nagykövetek és világi vezetők, Istennek szentelt személyek és világi hívek, kiterjesztve azokra is, akik a rádión és a televízión keresztül társulnak hozzánk.
Ez a mai, Húsvét második vasárnapja, amelyet Boldog II. János Pál az Isteni Irgalmasságnak szentelt. Éppen azért választottuk ki az ünneplésére a mai napot, mivel a gondviselés terve szerint elődöm pontosan ennek az ünnepnek az előestéjén adta át a lelkét Istennek. Ma, azon felül, hogy ez május, Szűz Mária hónapjának első napja, munkás Szent József emlékezete is. E tényezők egybeesése gazdagítja az imádságunkat, segítenek minket, akik még az időben és a térben zarándokolunk; míg a mennyben egészen más az ünnep az angyalok és a szentek között! Jóllehet, Isten egy és Jézus Krisztus is egy, mintegy híd, amely összeköti a földet és a mennyet, mi mégis ebben a pillanatban közelebb érezzük magunkat hozzá, mint valaha, mintegy a mennyei liturgia részesei vagyunk.
„Boldogok, akik nem láttak, mégis hittek!” (Jn 20,29). A mai evangéliumban Jézus ezt a boldogságot hirdeti meg: a hit boldogságát. Ez különlegesen is megérint minket, hiszen egy boldoggáavatásra jöttünk össze, sőt még inkább, mivel egy pápa lett boldoggáavatva, Péter egy utódja, aki arra kapott meghívást, hogy megerősítse testvéreit a hitben. II. János Pál az erős, tüzes, apostoli hite miatt boldog. És itt rögtön gondolhatunk egy másik boldogság-mondásra:
„Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és nem a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). Mit nyilatkoztatott ki a mennyei Atya Péternek? Azt, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. E miatt a hite miatt lett Simon Péterré, sziklává, amelyre Jézus Egyházát tudja építeni. II. János Pál örök boldogsága, amelyet az Egyház ma örömmel hirdet, benne van Krisztusnak ezekben a szavaiban: „Te boldog vagy, Simon” és „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek!” A hit boldogsága, amelyet II. János Pál is az Atya Istennek az ajándékaként kapott meg, hogy építse Krisztus Egyházát.
Gondolatunk azonban egy másik boldogság felé is irányul, amely az evangéliumban minden mást megelőz. Ez Szűz Máriának, az Üdvözítő édesanyjának a boldogsága. Neki éppen akkor, amikor méhébe fogadta Jézust, akkor mondta Erzsébet: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). A hit boldogságának Mária a modellje, és mi mindannyian örülünk annak, hogy II. János Pál pápa boldoggáavatása a Mária-hónap első napjára esik. Az ő anyai tekintetével, hitével, amely az apostolok hitét is megerősítette, és folyamatosan támogatja az ő utódaik hitét is, különösképpen azokét, akiket arra hívtak meg, hogy Péter székében üljenek.
Mária nem tűnik fel Krisztus feltámadásának elbeszéléseiben, ám jelenléte mintegy elrejtve mindenütt érezhető: ő az Anya, akire Jézus minden tanítványát rábízott és az egész közösséget. Külön is fontos megjegyezni, hogy Mária hatékony anyai jelenlétét említi Szent János és Szent Lukács abban az összefüggésben, amely a mai evangéliumot vagy az olvasmányt megelőzi: Jézus halálának történésében, ahol Mária ott van a kereszt tövében (vö. Jn 19,25) és az Apostolok Cselekedetei kezdetén, amely az utolsó vacsora termében imádságra összegyűlt tanítványok között mutatja őt (vö. ApCsel 1,14).
Még a mai szentlecke is a hitről szól, éppen Szent Péter az, aki ezt írta, telve lelkesedéssel, az újonnan keresztelteket tanítva reménységük és örömük okáról. Szeretném megjegyezni, hogy e szakaszban, az első levele kezdetén nem buzdító, hanem parancsoló módban ír, egyenesen így: „Töltsön el titeket az öröm!” – és hozzáteszi: „Ti azt szeretitek, akit nem is láttatok, de most látás nélkül hisztek benne. Ezért örüljetek kimondhatatlan és dicsőséges örömmel, míg eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét” (1Pt 1,6.8-9). Mindez parancsoló módban szerepel, mivel ez egy új valóság, amelyet Krisztus feltámadása teremtett, egy a hit számára elérhető valóság. „Ez az, amit az Úr cselekedett – mondja a Zsoltár (118,23) – csodálatos dolog a szemünkben”, a hit szemében.
Kedves Testvérek! Ma a föltámadt Krisztus teljes lelki fényességében ragyog előttünk a szeretett II. János Pál tiszteletet parancsoló alakja. Neve ma bekerült azoknak a szenteknek és boldogoknak a seregébe, akiket ő 27 éves pápai szolgálata során hirdetett ki. Élesen emlékezünk a keresztény élet magas fokban gyakorolható általános meghívására, az életszentségre, amelyet megerősített a Lumen gentium zsinati konstitúció. Isten népének minden tagja – püspökök, papok, diakónusok, világi hívek, szerzetesek és apácák – mindannyian a mennyei hazafelé menetelünk, ahol előttünk haladt Szűz Mária, egyedi és tökéletes módon kapcsolódva Krisztus és az Egyház misztériumához.
Karol Wojtyła, előbb mint segédpüspök, azután mint krakkói érsek részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, jó tudta, hogy az Egyházról szóló dokumentum utolsó fejezetét Máriának szentelni – annyit jelent, mint az Üdvözítő édesanyjának képét és modelljét állítani minden keresztény ember életszentsége elé az egész Egyház számára. Ez volt az a teológiai kép, amelyet Boldog II. János Pál fiatal kora óta felfedezett, azután megőrzött és elmélyített egész élete folyamán. Ez egy olyan vízió, amely abban a szentírási képben foglalható össze, amely a kereszten függő Krisztust ábrázolja, és mellette édesanyját, Máriát.
Ez az ikon a János evangéliumban található (19,25-27) és összefoglalva Karol Wojtyła püspöki, később pápai címerében: egy arany kereszt, egy M-betű jobbra lent és a mottó: „Totus tuus”, amely megfelel Montfort-i Grignion Szent Lajos Mária híres kijelentésének, amelyben Karol Wojtyła élete alapelvét találta meg: „Totus tuus ego sum et omnia mea tua sunt. Accipio Te in mea omnia. Praebe mihi cor tuum, Maria – Egészen a tied vagyok és mindaz, ami az enyém, az a tied is. Neked adom mindenemet. Add nekem a szívedet, Mária” (A Szent Szűz igaz tiszteletének traktátusa, 266).
Az új boldog ezt írta a végrendeletében: „Amikor 1978. október 16-án a bíborosok konklávéja megválasztotta II. János Pált, Lengyelország prímása, Stefan Wyszyński ezt mondta nekem: „Az új pápa feladata lesz bevezetni az Egyházat a Harmadik Évezredbe”. És hozzátette: „Szeretném még egyszer kifejezni hálámat a Szentléleknek a II. Vatikáni Zsinat nagy ajándékáért, amelynek az egész Egyházzal együtt – különösképpen valamennyi püspökökkel – adósnak érzem magamat. Meg vagyok győződve arról, hogy az új generációknak még sokáig kell meríteniük a XX. század e zsinatának gazdagságából, amely számunkra kitárult.
Mint püspök, aki az első naptól az utolsóig részt vettem a zsinati eseményekben, szeretném ezt a hatalmas örökséget mindazokra rábízni, akik most, és akik a jövőben arra kapnak meghívást, hogy megvalósítsák azt. Részemről hála az örök Pásztornak, aki megengedte, hogy pápaságom évei során ezt a nagy ügyet szolgálhattam.” Mi is ez az „ügy”? II. János Pál maga meghirdette a Szent Péter téren bemutatott első ünnepélyes szentmiséjében, ezekkel az emlékezetes szavakkal: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztusnak!” Ezt kérte az újonnan választott pápa mindenkitől, és ő maga tette meg először: megnyitotta Krisztusnak a társadalmat, a kultúrát, a politikai és gazdasági rendszereket, gigantikus erővel fordult feléjük – olyan erővel, amelyet ő Istentől kapott – olyan erővel, amely visszafordíthatatlannak tűnt.
Lengyelül: Hite tanúságtévő erejével, szeretetével és apostoli bátorságával, amelyet hatalmas emberi felelősség kísért, ez a példamutató fia a lengyel nemzetnek segítette a keresztényeket az egész világon, hogy ne féljenek attól, hogy keresztényeknek nevezzék őket, és hogy az Egyházhoz tartozzanak, hogy beszéljenek az Evangéliumról. Egy szóban kifejezve abban segített, hogy ne féljünk az igazságtól, mert az igazság szabaddá tesz minket.
Összefoglalva: erőt adott nekünk hogy higgyünk Krisztusban, mert Krisztus a Redemptor hominis, az ember Megváltója. Ez volt a témája első enciklikájának és vezérfonala a többinek.
Karol Wojtyła Péter székébe emelkedett, és magával hozta mélységes meggyőződését, amely a marxizmussal szemben a kereszténység oldalán állt és az emberre figyelt.
Ez volt az ő üzenete: az ember az Egyház útja, és Krisztus az ember útja. Ezzel az üzenetével, amely a II. Vatikáni Zsinat és „kormányosa,” Isten Szolgája, VI. Pál pápa nagy öröksége volt, II. János Pál úgy vezette Isten népét, hogy átlépje a harmadik évezred küszöbét, és ami tényleg Krisztus kegyelme volt, hogy a „reménység küszöbének” nevezhette ezt. Igen, a nagy jubileum hosszú előkészületi útján a megújult jövő felé fordulást adta a kereszténységnek, Isten jövőjét, amely átfénylik a történelmen, és ami a történelem jelzőtáblája is egyben.
A reménynek azt a lelki tartalmát, ami a marxizmusból és a haladás ideológiájából szinte kihalt, ő törvényesen visszakövetelte a kereszténység számára. Megadta a reménység hiteles arculatát neki, hogy úgy éljünk meg a történelmet, mint „eseményt”, személyes egzisztenciánkban éppúgy, mint közösségeinkben Krisztushoz fordulva, aki az ember teljességét jelenti és a békére, valamint az igazságra irányuló vágyakozásainak beteljesedését.
Végül szeretnék hálát adni Istennek azért a személyes tapasztalatért, amely megadatott nekem, hogy hosszú időn át együtt dolgozhattam Boldog II. János Pál pápával. Már előbb is megismerhettem és csodálhattam, ám 1982 óta, amikor Rómába hívott, mint a Hittani Kongregáció prefektusát, 23 éven át közel állhattam hozzá, és mindig tisztelhettem személyiségét. Szolgálatomat támogatta lelki mélysége, meglátásainak gazdagsága. Imádságának példája mindig megérintett és épülésemre szolgált: ahogy bele tudott merülni az Istennel való találkozásba, még szolgálatának számtalan megbízatása közben is.
És azután a szenvedésben nyújtott tanúságtétele: az Úr lassan-lassan megfosztotta őt mindentől, de ő ennek ellenére „szikla” maradt, amint Krisztus, úgy akarta ő is. Mélységes alázata, amely a Krisztussal való bensőséges egyesülésben gyökeredzett, megadatott neki, hogy folytassa az Egyház vezetését és egy még ékesszólóbb üzenetet adva a világnak abban az időszakában, amikor fizikai erői megfogyatkoztak. Így különleges módon valósította meg a papi és a püspöki hivatást: teljesen eggyé válva azzal a Jézussal, akit naponta befogadott és felajánlott az Eucharisztiában.
Boldog vagy, szeretett II. János Pál pápa, mivel hittél! Folytonosan támogasd – erre kérünk – az ég felé tartó Isten népének hitét. Ámen.
Pákozdi István atya, egyetemi lelkész fordítása
Forrás: Magyar Kurír
