A teológiában van egy elv, miszerint az evangéliumban fölösleges dolgokat nem írtak le. Így van ez a most vasárnapival is. Szerepel benne egy mondat: „de ők nem értették, mit mondott”. Ugyanakkor nem régen hallottuk Jézustól Tamás kapcsán: „Boldogok, akik nem láttak és mégis hisznek.” Hogyan függenek össze ezek, és mi a tartalmuk?
A hitünk egy kincs, amelyet szüntelenül ápolni kell és továbbadni. Az Egyház minden alkalommal megerősíti bennünk hitünket. Vasárnap és nagyobb ünnepeken elimádkozzuk a Hitvallást, a kereszteléskor meg kell fogadni a hitet és a hit szerinti nevelést, de így van ez húsvétkor és a bérmáláskor is. Nem válhat ugyanakkor elavulttá a hitvilág és a hívő magatartás. Ez egy olyan "láncreakció" (a hit továbbadása, tehát a keresztség, nevelés...), amely által nem lesz kevesebb annak a hite, aki kapja. Legfeljebb fejlődnie kell a hitben, amely viszont Isten kegyelme által történhet meg. Nagyböjtben hallottuk a vak meggyógyítását: Isten kegyelme nyitotta fel szemét. Tamás pedig felismerte Jézusban az Istent, aki felment a fára értünk, bűnösökért. Most pedig Jézus azt mondja, hogy ő a kapu, akin keresztül bejuthatunk Isten országába.
A hittan alapvetően Jézus Krisztus megismerésére irányul. Megismerni a szavát a Szentírásban, megismerni a szentségeit, az Egyházának történetét... Ezek csupán ismeretek, de ha hívő módon és imádkozva tanuljuk hitünket, akkor megismerhetjük Istent. Ezért fontos olvasni a Katekizmust, a Szentírást, vagy éppen dogmatikus írásokat.
XVI. Benedek pápa ezt mondta beiktatási szentmiséjén:
Az ókori Keleten szokásban volt, hogy a királyok magukat népük pásztorának nevezték. Ez volt hatalmuk jelképe, egy cinikus kép: a népek olyanok voltak, mint a bárányok, amelyek felett a pásztor kedve szerint rendelkezett. Míg a minden emberek pásztora, az élő Isten maga is báránnyá lett, a bárányok oldalára állt, azokéra, akiket eltiportak, megöltek. Így fedte fel, hogy valójában milyen a jó pásztor: „Én vagyok a jó pásztor… Életemet adom juhaimért”, ezt maga Jézus mondja (Jn 10,14). Nem a hatalom vált meg, hanem a szeretet! Ez Isten jele: Ő maga a szeretet. Hányszor szeretnénk, hogy Isten erősebben mutatkozzon meg! Hogy keményen büntessen, győzze le a rosszat, és hozzon létre egy jobb világot.
Minden hatalmi ideológia ezzel igazolja magát, így igazolja azt, amikor lerombolja mindazt, ami a haladást, az emberiség szabadságát gátolja. Mi szenvedünk Isten türelméért. De nem kevésbé van szükségünk mindannyiunknak az ő türelmére. Isten, aki báránnyá lett, azt mondja, hogy a világot a Keresztrefeszített váltotta meg és nem a megfeszítők. A világot Isten türelme megszabadítja, az emberek türelmetlensége pedig lerombolja.
A pásztor egyik jellemzője az legyen, hogy úgy szereti a rábízott embereket, amint Krisztus szeret, akit szolgál. „Legeltesd juhaimat”, mondja Krisztus Péternek, és nekem is ebben a pillanatban. Legeltetni azt jelenti, hogy szeretni, szeretni azt jelenti, hogy az ember kész szenvedni is. Szeretni annyit tesz: megadni a juhoknak az igazán jót, Isten igazságának, igéjének táplálékát, táplálni az Ő jelenlétével, amit az Oltáriszentségben ad.Aki ezt felismeri, az csakis a hitből képes megtenni azt. Aki az Oltáriszentségben felismerte Jézus Krisztust, az már a hit egy bizonyos fokán van, és képes a szabadságra. Barsi Balázs ezt írja:
Csak a hitben kezdjük látni, hogy milyen az a szakadék, amelyből kiment minket Krisztus, mert ekkor már a szabadulás sodrásába kerültünk. Aki sodródik, az nem tud reflektálni. Elfoghatja rémület, de azután át is adhatja magát a sodródásnak és nem fél többé. S mivel biológiai élete még nem jutott kátyúba, érzékei jól működnek, ez a nagy sodródás a bűn felé egyáltalán nem tűnik számára tragédiának. Csak aki a szabadulás sodrásába került, az rendelkezik azzal a távlattal, hogy beletekintsen egy pillantással az örvénybe, az alatta megnyílt seolba, az alvilágba. Egy horgászegyesület, egy jótékonykodó humanitárius klub, vagy egy jól működő bűnbanda tagjaként nem látjuk az elveszettség mélységeit. A felületesség, illetve a lefelé történő sodródás nem teszi lehetővé, hogy helyesen lássunk.
Jézus sokszor mondja magáról a ma is hallott "Én vagyok" kifejezést. Ez istenségét, Atyjával való egységét fejezi ki. A "pásztor" Jézus kormányzói hatalmára utal, hiszen "neki adatott minden hatalom". Ám ez a hatalom nem azonos a földi értelemben vett hatalommal. Az isteni hatalom nem is képes visszaélni hatalmával, míg az emberi ezt gyakran megteszi.
Mit jelent az, hogy ők nem értették (az apostolok) Jézust? Mit jelent az, hogy nem ismerték fel, csak a kenyértörésben? Mit jelent az, hogy - a múlt vasárnap nyomán - valami mintha akadályozta volna őket látásukban? A mai evangéliumból és elmélkedésből megérthető: a földiesség. Aki ezzel a világgal foglalkozik, és csak ebben a világban él, az elzárja magát az isteni elől. Ám aki felismeri Istent a világban (természet, emberek, Egyház, szentségek...), az lesz képes szabadon, jézusi módon élni. És ha jézusi módon él, akkor meglátja Istent, mert Jézus az ajtó. Jézus megváltó halálával kinyílt a Mennyország kapuja, szabad utunk lett Istenhez. Egy a feladat: parancsai szerint élni - mégpedig a szeretet parancsa szerint. Csak rá kell hallgatni, nem szabad idegenre hallgatni. Ez is képesség, ahogyan a juhokban: azok ugyanis nem mennek másfelé, csak az igazi gazdájuk hangja után!
Végül zárjuk elmélkedésünket Bolberitz Pál gondolatával:
Jó Pásztor vasárnapján elmélkednünk kell arról, hogy mindnyájan részesedünk különfajta fokozatban az Úr Jézus isteni pásztori hatalmából. Nem mindegy tehát, hogy milyen módon működünk együtt ezzel a megváltásból fakadó, objektív részesedéssel. Hogyha a saját gyengeségünk leplezésére visszaélünk a hatalommal és ha önmagunkat állítjuk a középpontba, akkor ellentmondunk annak a küldetésnek, ami részesedés Jézus pásztori hatalmából. Ám, ha együttműködünk vele, akkor egész életünket hivatásnak tekintjük. A hivatás abban különbözik a foglalkozástól, hogy a foglalkozás csupán a pénzkeresésre irányul, továbbá arra a szabad időre tekint, amely az ,,igazi'' foglalatosság, mivel a pénzszerző foglalatosság csak nyűg. Ezzel szemben a hivatás kitölti az ember egész életét úgy, hogy még a magánéletében sem tud szabadulni ettől a felelősségtől. A mi szóhasználatunk helytelenül bizonyos foglalkozásokra szűkíti le a hivatás fogalmát, jóllehet minden emberi foglalatosság hivatás kell, hogy legyen, hiszen mindnyájan egy alapvető hivatásnak vagyunk a szolgái: ez a keresztény hivatásunk. Nem tehetünk semmit az életünkben anélkül, hogy ne keresztény hivatással, keresztény küldetéssel és keresztény felelősséggel tegyük. Következésképp bármit teszünk, mindig kell tudnunk felelôsséget vállalni másokért, akiket - épp foglalkozásunk vagy életállapotunk révén - az Úr elénk hoz. Ezt azonban sohasem szabad tolakodva tennünk. Nem szabad rákényszeríteni önmagunkat másokra. Ennek a szolgáló készségnek figyelmességben, tapintatosságban és szeretetben kell megnyilvánulnia. Ez az, ami bennünket Krisztus pásztori szolgálatában részesít, és ezáltal tesszük jelenvalóvá Jézust, a jó Pásztort mindennapi életünkben.
