 |
| XVI. Benedek pápa oltárt szentel Spanyolországban |
Történetileg az első századokra vissza tudunk menni. Már az első században szenteltek istentiszteleti célra épületeket, de a templomszentelés csak a III. században kezdett kialakulni. Általánosan az Úr ünnepe lett a templomszentelés ünnepe, hiszen az ő titokzatos testének tekintették a templomot. Meg kell jegyeznünk, hogy bizonyos nyelvekben a 'templom' és az 'egyház' szó azonos. Így a németben mindkettőre a 'Kirche' szót használják, angolban a 'church' szót, latinban az 'ecclesia'-t, de használatos a 'templum' szó is. Az Egyház ugyanis Krisztus titokzatos teste. Ez a teológia kapott helyett a nyelvekben is. Isten házát úgy kell tisztelnünk, mint Jézust: általa látjuk az Atyát, rajta keresztül jutunk el Istenhez. Jogilag nem kötelező az Oltáriszentség őrzése egy templomban, nem attól lesz templom. Viszont az épület "felkent", mint ahogyan maga Krisztus is Messiás, azaz a Fölkent.
A templom szentelése kétféle lehet: egyszerű megáldás, azaz benedictio Ecclesiae, vagy ünnepélyes felszentlés, vagyis cnsecratio (dedicatio) Ecclesiae. A megáldást pap is végezheti engedéllyel. Ebben lehet misézni. Az ünnepélyes felszentelést a püspök végzi.
A mi templomunkat nem ebben a formában szentelték, de most a II. Vatikáni zsinat utáni szertartást nézzük. A szertartás bevonulással kezdődik a templomba. Ezután van az igeliturgia. Az olvasmányok a templomszentelésről szólnak. A szertartáshoz tartozó instrukcióban kikötésként az szerepel, hogy az első olvasmány a húsvéti időben mindenféleképpen az ószövetségi Neh 8,1-4a, 5-6, 8-10 szakasz legyen. Ezt követi a homília és a Hitvallás, egyetemes könyörgések nincsenek, mivel éneklik a Mindenszentek litániáját. Először egy ereklyét helyeznek el az oltárban. Ezután van az oltár és a templom felkenése. Az olaj Krisztust jelenti mindenekelőtt, aki maga a "Fölkent". Ő a főpap, az oltár és az áldozat. A füstölő Jézus áldozatát jelenti, mely 'jóillatú' áldozatként száll fel Atyjához. Az oltárra kerülő fény (gyertyák) Krisztust mint világosságot jelentik. Ő a 'nemzetek világossága'.
Az Eucharisztia liturgiája következik. Ezután a szentmise a szokott módon folytatódik.
Az Egyház elsődleges énekes könyve a Graduale Romanum. A II. Vatikáni zsinat ennek használatát enyhíti, vagyis nem törli el a liturgikus szövegek elhangzását, csak a helyi körülményekre redukálja. A szentmise kezdőéneke (introitus) így minden szentmisén elhangzik. A Graduale Romanumtól van egyszerűbb dallam is. Ezeket hazánkban a Graduale Hungaricum tartalmazza (itt megvásárolható). Ebben megtaláljuk a templomszentelési mise énekeit. Ez azonos a templombúcsú énekrendjével (Commune Dedicationis Ecclesiae).
A kezdőének a "Terribilis est locus", "Ó, mily félelemmel tiszteljük ezt a helyet! Ez az Isten háza és kapuja a mennynek." Az olvasmányközi ének (Graduale) szintén a templom természetfölötti értékét hangsúlyozza és dicséri: "Ezt a helyet az Úr alkotta, mindennél drágább szentség, szent ez a hely és sérthetetlen!" Az Alleluja is rendelkezik erre az alkalomra szóló zsoltárverssel: "A vígasságnak és üdvösségnek szava hangzik az igazak házában."
Áldozási énekként pedig egy evangéliumi szakaszt hallunk Máté könyvéből: "Az én házam imádságnak háza, mondja az Úr. Benne mindaz, ki kér, kapni fog, ki keres, talál, s a zörgetőnek megnyitnak." Bármit kérjünk is, elsősorban Őnmagát kell kérnünk, és az áldozás során ez történik: Jézussal egyesülünk lelkünkben. Ő lesz reményünk és bizalmunk forrása. Ennek zsoltára csodálatosan kifejezi a keresztény ember reményét (Zsolt 83,11-13): "Jobb egy nap a te csarnokaidban, mint ezer nap tetőled távol. Inkább álljak az Isten háza küszöbén, mint hogy lakjam a bűnösök hajlékában. Mivel Isten a nap és a pajzs, ő dicsőséget ad és kegyelmet. Nem tagad meg semmi jót azoktól, akik tiszta szívvel élnek, seregek Ura, boldog, aki benned bízik!"
Néhány gondolatban ki kell fejtenünk az ószövetségi gyökereket is.
A papi feladatok Izraelben elsősorban a szentélyhez kötődtek. Ő gondoskodott az istenség közvetlen szolgálatáról, emellett a közösségért is végzett szolgálatot. Az a kenyér, amelyet Nób szentélyében a papok Jahve elé helyeztek, mint Istennek szentelt áldozatot, történelmileg abban a gondolatban gyökerezett, hogy eledelt ajánlottak fel az Istennek a házául szolgáló szentélyben. Jeruzsálemben a papság adminisztratív feladata került előtérbe.
Az ószövetségi idők kezdetén a jóslatkérést hozták összefüggésbe a papsággal. A korai izraeli papok "tanácskoztak" Istennel, megkérdezték őt. Akik életükben döntést akartak hozni, megkérdezték a papot, hogy mit tegyenek. A királyság korában pedig a szent és a profán gondolata kezdett hangsúlyossá válni: hogyan kell Istent megközelíteni az ő szent helyén (Zsolt 15,2-5).
Másik feladatuk a tanítás és prédikáció volt. Tanult emberek voltak, és kellő bölcsességgel tanulmányozták az Írásokat. Ők voltak a jogtudósok, teológusok, akik értelmezték a törvényt, sőt, alkották a törvényt.
Az áldozatot eleinte nem feltétlenül a szentélyben kellett bemutatni, nem volt papi jellege sem így. Ha szentélyben volt mégis áldozatbemutatás, azon részt vett a pap is. Az oltárral való kapcsolat pedig később egyre inkább a papok előjoga lett.
A vándorlás alatt az izraelieknek volt egy hordozható szentélyük: sátor vagy tabernákulum. Ez bőrökből állt, a K-i bejáratot függöny zárta le, de a szentek szentjét is leválasztották egy drágább anyaggal. A sátrat kb. 50x25 méteres udvar vette körül. A szent helyen volt a hétágú gyertyatartó, asztal a kenyerek számára, és 4,5 méterre a Ny-i bejárattól volt a szövetség ládája.
A jeruzsálemi templomnak azonban kiemelkedőbb szerepe van. Itt volt Izrael legnagyobb szentélye. Salamon azon a helyen épített templomot, amit Dávid választott és vásárolt meg.
Salamon templomát két évig építették. A belső tér három részre oszlott: előcsarnok, templom, hátsó terem. A legszentebb részben őrizték a szövetségládát. Ennek közelében vagy tetején két aranylemezekkel borított kerub állt, amelyeknek kiterjesztett szárnyai faltól falig értek. A szentélyben volt tíz gyertyatartó (1Kir 7,48-49). A papok saját rituális tisztulásukra a templomon kívüli mikvét használták, a kisebb mosdótálat az áldozatok megtisztítására használták.
A templom történetéről, lerombolásáról, újjáépítéséről részletesen nem szólunk. Fontos annál inkább teológiai jelentősége.
Isten házának tekintették, amelyben népe közt lakik. Amikor a szövetségládát bevitték Salamon templomába, akkor teljessé vált Isten "beköltözése" a nép közé. az 1Kir 8,10 leírása szerint felhő vette körül ekkor a templomot, mely az isteni jelenlét jelentése. Salamon beszéde is utal az isteni lakhely gondolatára: 1Kir 8,13. Később rájöttek, hogy ha a nép méltatlan Isten jelenlétéhez, akkor azt meg lehet vonni. Ezt a bűnnel lehet kiérdemelni. Majd pedig felmerült a kérdés: egy transzcendens Isten hogyan határolható körbe a térben? Erre válaszként azt adták maguknak, hogy a "neve" vagy "dicsősége" lakik a templomban, és ott hallgatja meg a hozzá kiáltó embert. A templom a nép kiválasztottságát is jelképezte.
A templom Istennel való kapcsolatát már a zsidó ember is érezte az Ószövetség korában. Fejlődött felfogása, és igyekezett megérteni Isten szándékát. Jézus pedig mindezt a felfogást beteljesítette, és elhozta közénk Isten országát, elhozta Önmagát, aki nem csak kőből épült templomokban lakik, hanem az emberi szívekben. Így már nem kell azon törni a fejünket, hogy a transzcendens Isten hogyan képes a négy fal között, vagy egy dobozban lakni. Képes rá, de még inkább szeretne azok szívébe beköltözni, akik minden eszközzel bezárják szívük ajtaját.
Legyen a templombúcsú alkalom arra is, hogy Istennel való kapcsolatunkat rendezzük, fogadjuk be ők szívünkbe, hogy életünk egyre inkább egyházias, JÉZUSI élet legyen!
