Az elmúlt héten ünnepeltük Urunk templomban való bemutatását (két írásunk: itt és itt). Ezen a napon előtérben van a "népek világossága" gondolat, azaz, hogy Jézus világosság (az örök Világosság) a népek számára. Őt küldte az Atya, hogy megvilágosítson minden embert, aki a homályban tévelyeg, történetesen valóban az egész emberiséget. Ez úgy tűnik, ma is aktuális. A mai evangélium szintén hozza a világosság gondolatát, ugyanúgy Krisztusra vonatkozóan, de már a tanítványokra is jellemző lesz a "világítás" feladata, hiszen aki valóban Krisztust akarja követni, annak hasonlóvá is kell válnia hozzá.
Máté ősi mondásokat vesz át a Jézus-hagyományból (Mk 9,50; 4,21; Lk 8,16; 11,33), s a beszéd hallgatóira alkalmazza őket. (Plinius: "a sónál és a napsütésnél semmi sem hasznosabb"). A "ti" ismétlésével Máté a személyes megszólítást hangsúlyozza.
Erősíti azt a gondolatot is, hogy bár üldözések között élünk, mégis ehhez a világhoz szól a küldetésünk. Rágalmak és meghurcolások érhetnek minket Krisztus miatt, de sosem ezek alapján kell feladatunkat, életünket alakítani. Életünk egyedi mércéje és alaptörvénye csakis a Krisztus által adott szeretet-parancs lehet.
A só, ha ízét veszti, nem jó semmire. Szoros értelemben a só nem veszítheti el az ízét, és megmarad sónak, de a judaizmusban tisztátalanná válhat, és így ki kell dobni. A só egyaránt ízesít és tartósít is. Így tesz a jó tanító is: tanít, de úgy, hogy az általa adott tanítás és tárgyi tudás maradandó legyen és használható. A só sorsának leírása utal az isteni ítéletre, amikor az "ízét vesztett" keresztényeket (embereket) Isten kellő módon ítéli meg.
A világosság képe Istenre vonatkozik, Izraelre és Jézusra egyaránt. Ezek a gondolatok az Újszövetségben is meghatározóak, főleg a páli levelekben.
A hegyre épült városról eszünkbe juthat egy tipikus hegytetőre épült város, Hipposz, de Jeruzsálemet is jelentheti. A hit bizalmával a tanítványok nem fognak visszariadni világra szóló küldetésüktől.
A 15. versben szereplő kép egy palesztínai egyszobás házat, egy közönséges agyag olajlámpást és egy vékát feltételez. A "mindenkinek" való világítás jelenti azt, hogy a tanítvány nem önmagáért, hanem másokért is él. (2Kor 4,7)
"Ugyanígy a ti világosságotok is világítson": Máté levonja a következtetést a hagyományból átvett elemek alapján. Nagyon finom egyensúlyra törekvés van ebben a versben: tedd a jót, ugyanakkor ne légy öntelt és ne várj elismerést. A tanítványságra jellemző életnek, mely a beszéd többi részében van leírva, nem gőghöz, hanem sokak megtéréséhez kellene vezetni "Atyátokhoz, aki a mennyben van". Jézusra jellemző, hogy Istent Atyának szólítja, és Máté pedig egyedülálló módon ide kapcsolja az "enyém, tiéd, mennyei" szavakat is. Ezzel jut kifejezésre Jézus istensége, és az Atyával való egysége. (A tanítványok is ebben a Szentháromságos szeretetben kell, hogy részesüljenek. Így, ha hasonlóvá válnak Krisztushoz, eggyé válnak vele, és az Atyával is...)
Jézus mit tanít a tanítványoknak? A "jóhírt", az örömhírt (evangéliumot). Amikor Jézus a fent idézetteket mondja, a hallgatói teljes természetességgel megértették amit mondani akart, hiszen a választott nép leszármazottjaiként kétezer év óta büszkék voltak arra, hogy ők az egyetlen Isten tanúságtevői. Az emberi nyomorúságok vigaszát, a bűnök bocsánatát, az örök boldogságot és üdvösséget nyújtó Isten országát hirdetni ezeknek az embereknek, meg azt kiáltani nekik: "Az emberfia közel van, már az ajtóban áll! Nem múlik el nemzedék, míg ezek be nem következnek!" - mindez azt jelentette, mint felszítani bennük a leglelkesebb helyeslést, néhány szóval betölteni évszázados várakozásaikat.
Egy gondolat erejéig tekintsünk vissza az elmúlt hét keddi evangéliumára. Itt a vérfolyásos asszony meggyógyításáról hallottunk. Jézus a csodáival Isten országát hirdeti meg, az örömhírt közli. Ezzel a gyógyítással egy napon pedig Jairus lányának feltámasztása történt. Jézus a csodákkal Isten végtelen irgalmát és gyógyító erejét is érzékeltette. (Isten országának egy darabkáját.)
A tömegben volt egy asszony, aki a törvény szerint nem lehetett volna jelen (Jézus kiváló szónoki tehetségével igen nagy tömeget tudott maga köré vonzani.), mert tisztátalanságot okozó betegségben, talán aranyértől származó vérfolyásban szenvedett. Mindennel megpróbálkozott már, eredménytelenül, hogy meggyógyuljon: az orvosok, ahogyan Szent Márk nyíltan megmondja, tönkretették ("kellemetlen kezeléseknek vetették alá"). Talán még azokat a különös gyógymódokat is igénybe vette, amiket Izrael bölcsei tanácsoltak neki, és amiket a Talmud is őriz: strucctojás hamuját kellett egy zacskóban a keblén hordania, vagy egy fehér öszvérkanca trágyájából kiszedett árpaszemet! Nem maradt hát más reménye, mint a Messiás közelébe férkőzni. Amikor pedig megérintette Jézus köntösének kék bojtját, "abban a pillanatban elállt vérzése". Jézus azonnal kérdezte, hogy ki érintette meg. A szorongató tömeg közepette is megérezte tehát a hatalmához intézett csendes segélykiáltást; tudta, hogy rajta keresztül az Atya jutalmazott meg valakit hitének gesztusáért. Az egész testében reszkető, lábaihoz boruló asszonyt pedig megnyugtatja: "Leányom, hited meggyógyított. Menj békével!" Az alázatos, Isten előtt leboruló ember nyerheti el igazán az isteni jutalmakat, az örök életet. A beteg világ és a megtámadott Egyház csupán egyféle módon menekülhet meg, ha leborul a végtelenül Fölséges és Hatalmas előtt, aki a világmindenség Teremtője és azt fenntartó Ura.
Az asszony magatartását és bizakodó alázatát könnyen megérthetjük. De Jézust? Mit tudunk megérteni ebből a különös lélektani mechanizmusból, mely észreveteti vele, ha valaki erőt merít belőle? Úgy tűnik, ezen a ponton megérezhetünk valamit abból a kifürkészhetetlen misztériumból, ahogyan Krisztus isteni természete emberségének eszközével hat és működik. (Mt 9,20; Mk 5,25-34; Lk 8,43-48).
