A liturgikus térről már szóltunk. Részletesen nem írjuk le a szószék vagy az ambó jelentőségét, hiszen azokat funkciójukból már ismerjük. Egy lényeges elemre majd később visszatérünk, ez pedig az áldoztató rács. Ennek jelentősége nem hanyagolható. Nyugaton és szláv országokban (melyeket sokszor egyházi szempontból is liberálisnak tartanak) ma is szokás a térdelve áldozás. Ezt elősegíti az az alacsony "rács", mely a szentély lépcsője és a padok között található. Ennek történeti jelentőségéről és alakulásáról később írunk. Most áttérünk a liturgikus tárgyak bemutatására. A tárgy, amellyel az ember kapcsolatba kerül, személyiségének kifejezője: Romano Guardini így fogalmaz: "A kar, a kéz vonala és tartása összekapcsolódik az eszközzel. Felerősíti az érintett testrész formáját és mozdulatát. A kínáló kéz kifejező ereje megnő, ha tálat tart kezében; az ütés ereje megsokszorozódik, ha az kalapáccsal történik." A liturgia ünneplésében használt tárgynak kifejezésre kell juttaznia az élő Istennel kapcsolatban álló embert. Ez a tárgyat is érinti. Azzal, hogy bevonjuk a tárgyakat az Istennel folytatott kommunikációba, azok átlényegülnek. Isten Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. Ez a szent test pedig vonatkozik az Egyházra is, mely Krisztus titokzatos teste. Isten a hívők közösségében, "Krisztus testében" nyilvánítja ki önmagát; belőle, a liturgiát ünneplő közösségből is, akár egy forrásból, kiárad a teremtetlen kegyelem. Ennek az emberi közösségnek az "anyagi", testi valósága kibővül az általa használt tárgyakra is. Ezek a tárgyak részei az Egyháznak, mint Krisztus titokzatos teste istenemberi természetének.Először vegyük sorra a liturgiában használt természetes anyagokat.
(Írásunkat nem választjuk szét két részre, ezért hosszabb ez most. Ám honlapunkon bármikor olvasható az archívumból...)
Kenyér és bor
A két anyag az Eucharisztián kívül a mindennapokban is jelentős szerepet játszanak - noha nem olyan nagy jelentőséggel.
A kenyér és a bor megáldása Hippolütosznál az esti lucernarium (fény-szertartás) mellett az agapé kezdetét jelenti. A mise végén a hívőknek megáldott kenyeret nyújtottak át. Ez a német nyelvterületen a középkorban már homályba merült, de például Franciaországban még a 20. században is találunk rá példát. A megszentelt kenyér anyagi jele magának az áldásnak, amely az Eucharisztia ünneplése révén azokat is megilleti, akik nem áldoztak. Az átváltoztatásra szánt kenyeret megáldották még előtte, és ez a cselekmény ezzel magyarázható. Ezzel együtt nem mondható az áldozás helyettesítőjének sem. A bor efogyasztása (a maradék) a mise celebránsa számára az 1570-es misekönyv szerint a száj purifikációjára (tisztítására) szolgált. (Berger) Ma ez vagy a maradék borral (nem a szent Vérrel!) és elsősorban a maradék vízzel történik. Ugyanakkor itt említjük meg, hogy a vörös borral való misézés például nem tilos, csak nem praktikus. Ugyanis a fehér színű textileket, melyeket a kehely törléséhez használunk, könnyen befoghatja, és mint tudjuk, ez már a "makacs folt" kategóriája...
A Szentírás azt mondja, hogy a bor nem csupán ital, hanem "felvidítja a szívet". Az öröm itala. "Engem itatsz áldott poharaddal" - mondja a Zsoltárok könyve. Más a szent mámor, mint a mértéktelenség. Guardini bíboros így folytatja: "Ragyogó szépség a bor. Gyöngyöző, aromás, erős. Mindent megvilágosító szépség. Csöppjeiben a lélek is átszellemül... S a bornak színében Krisztus ajándékozza vérét. Teljességét az isteni gyönyörnek. "Sanguis Christi, inebria me!" - Krisztus szent vére, részegíts meg engem! Loyolai Szent Ignác könyörgése, a forró szívű (valóban, az átlagosnál nagyobb szíve volt fizikailag is) és katonás férfiúé. És úgy beszél róla Szent Ágnes is, mint a szépség és szeretet misztériumáról. "Tejet és mézet szívtam ajkairól és szent vére kedvessé tette én orcámat."
Kenyér és bor: a hűség, erősség, bátorság, boldogság. Életünk öröme, ajándék. Krisztus birtoklása.
Víz
A víz az élet feltétele és megtisztít, a keresztelés szentségén és az Eucharisztián kívül a gonoszt elhárító elemként használják, megszentelik és úgy a misén belül, mint azon kívül, mint szentelt vizet felhasználják. A meghintések vagy locsolások rendszeresek voltak a Meroving- és Karoling-kolostorokban, ebből alakult ki a 8. századtól kezdődően az a szokás, hogy a nagymise előtt minden vasárnap megáldották és széthintették a vizet az 51. (50) zsoltár és az "Asperges me" antifóna éneklése közben. A meghintés a temetési szertartásban is a keresztségre emlékeztet.
Olaj
Az olaj az ókor mediterrán kultúráiban sokféle hasznos célra szolgált és különösen értékesnek számított: tápanyag, erősítő- és gyógyítő szer (kenőcs), és lámpaolaj is volt. Olajjal kenték fel Izraelben a királyokat, papi vagy prófétai szolgálatra is felkentek az Ószövetségben. A felkenés olajjal az isteni életerőt és életteljességet jelképezi. A zsidóság Jézus idejében a Messiást, azaz az Úr "Felkentjét" várta, mint szabadítót.
A betegek kenetének gyökerei oda nyúlik vissza, hogy a családtagok saját magukat és egymást kenték be betegség esetén. A katekumenek olaja az eredendő bűnt hivatott eltörölni (a gonosz hatalmát fölöttünk). Emlékeztett a bírkózó atléták beolajozására, hogy lecsússzon róluk az ellenfél keze.
A krizma használata a középkorban a királyok koronázásakor is szokás volt. Ma kereszteléskor, bérmáláskor, pap- és püspökszenteléskor, és a templomszenteléskor használják.
Berger így fogalmaz: "Sokan nyugati kultúrkörben a felkenést idegen és érthetetlen elemnek érzik. Ha viszont meggondoljuk, milyen jelentősége van az olajjal történő bedörzsölésnek a modern fürdőzés és sport területén, akkor ma is van mód rá, hogy megértsük a kenet jelzésértékét. Mindenesetre ehhez az kell, hogy az olaj valóban jelként szóljon, és valóban folyjon a megkent testrészen, a krizma illata töltse be a teret, hogy rajta keresztül fölfögjunk valamit az élet teljességéből és öröméből, amelyet Isten Krisztuson át a Szentlélekben nekünk ajándékoz."
Tűz és fény
A tűz is Isten ajándéka. Melegít, fényt ad és megtisztít - az aranyat tűzben vizsgálják meg, ott tisztítják meg a salaktól (1Pét 1,17). Ebből ered a magyar "tisztítótűz" kifejezés is. A liturgiában fényként van szerepe elsősorban. Húsvétkor (nagyszombaton) tűzszentelési liturgia van, majd a húsvéti gyertya meggyújtása, amely "Krisztus világosságát" szimbolizálja. De a közelgő hamvazószerda motívuma is, hiszen a hamu mint égéstermék a tisztítás jelképe itt is. Krisztus pedig azt mondja magáról: "Én vagyok a világ világossága. A világosság elűzi a sötétséget, a gonosz uralmát.
Az oltárgyertyák használata a római őskeresztények ünneplésére nyúlik vissza: akolitusok kísérték a pápát hét gyertyatartóval, majd a liturgia alatt körülállták az oltárt. A középkortól kezdve van az oltáron a gyertya, de az Evangélium kísérésekor ma is hordozzák. A hetedik gyertya az oltáron a püspöki misén ég, mely Krisztust jelképezi.
A tabernákulum előtt ma is előírás az örökmécses használata. Az ugyanis (mint fény) jelzi Krisztus jelenlétét (aki a Fény).
Tömjén és más illatok
A tömjénezés megtisztelést kifejező jelentése, az üldözések korában szerzett rossz tapasztalatok ellenére, a liturgiában is elfogadottá tette a tömjén használatát.
A Jelenések könyvében olvassuk: "És jött egy másik angyal és megállt az oltár előtt, kezében arany tömjénezővel; és sok jó illatszert adtak neki, hogy tegyen minden szentek imádságaiból az arany oltárra, mely az Isten trónja előtt van. És felszállott a szentek imádságaiból álló illatszerek füstje az angyal kezéből Isten elé." De ismert a verzikulus is: Pap - Szálljon fel, Uram az én imádságom! Hívek - Miként a tömjénfüst, a te színed elé!
Guardini feleleveníti a híres Betániai jelenetet: Mária ugyanis nárdusolajat vitt Jézus elé. Megkente vele Jézus lábát, letörölte hajával, és csupa illat lett minden. Volt, aki felháborodott: "Minek e pazarlás?" Jézus így válaszolt: "Hagyjátok őt, hiszen temetésemre cselekedte." A halál titka van ebben, ugyanakkor a szeretet, illat és áldozat titka.
A tömjénfüst az imádság jelképe is. Azé az imádságé, mely nem gondol közvetlen célra, mely nem akar semmit, csak feltör a magasság felé...
Egyéb anyagok
A só tisztító és tartósító hatású. Ezért a katekumeneknek nyújtották át, hogy megőrizze őket a bűn rontásától, és tartóssá tegye kereszténnyé válásuk szándékát. A sót a szenteltvíz "készítésekor" is használják. A természetes anyagok (kő, virágok stb.) az istentiszteleten a meditáció tárgyaiként is szolgálnak. Berger így ír erről: "Fennál azonban a veszély, hogy a látvány vonzereje nagyobb, mint az esetleges nyereség. Ezeknél a kísérleteknél fontosabb az a fáradozás, hogy az istentisztelet alapvető és nélkülözhetetlen tárgyait meggyőzően átélhetővé tegyék."
