Sorozatunk mai részében tovább haladunk a testi kifejezésformákban, de átlépünk a liturgikus tér részeinek taglalására.
A mellverés
Lukács evangéliuma (18,9-14) szerint a megalázkodás jelképes mozdulata és a méltatlanságot, bűnösséget fejezi ki. Visszavezethető az ókori Egyiptomra is, ahol ugyanis a fogadalomtételkor volt használatos: amikor az "ego" szó elhangzott, verték a mellüket.
A tudatosság ebben a gesztusban is nélkülözhetetlen. Nem lehet a "meakulpázás" szedett-vedett, annak is méltóságteljesnek kell lennie, hogy átérezzük jelentőségét.
Jézus Krisztus bűnbánatra szólít fel minket, és ennek egyik jele a mellverés a szentmise bűnbánati liturgiájában. "Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!" - mondjuk. Ez a megvallás alázatra indít, és elismerjük Isten előtt, hogy bűnösként állunk előtte, de mégis kérjük végtelen kegyelmét, mert éppen ezért rászorulunk.
Guardini így fogalmaz: "A meakulpázás fölemeli az embert, hogy állást foglaljon önmagáért önmaga ellen. Úgy gondol magára, ahogyan azt a Teremtő akarja."
A csók
A hívek számára egy látható jel ez, amit ők ugyan nem gyakorolnak a misén, de a papot látják, amikor csókkal illeti az oltárt, vagy az evangéliumos könyvet. Használatos a békecsók is papok között a liturgiában.
A csók a bensőséges kapcsolat kifejező- és cselekvő mozdulata. Intim volta miatt azonban a csók már nagyon korán csak jelzésszerű lett, ami megmutatkozik például abban, hogy csók helyett a Pax-táblát használják, vagy átváltozik (jelképes) öleléssé. A pap és Jézus Krisztus közötti "szerelem" kifejezése, az önátadásé, melyet a pap gyakorol.
Az utóbbi évtizedekben a békecsók átlalánosabbá vált módja a kézfogás. A hívők kiengesztelődésük jeleként egyenként fognak kezet a mellettük állókkal (XVI. Benedek pápa külön felhívja a figyelmet, hogy jelképessége miatt korlátozódjék csak a mellettünk állókra - nem "haverkodó" aktus ez.) A közös kézfogás (már a Miatyánk alatt) ennek már túlzott formája, melynek használatával ugyancsak eltompulhat az eredeti jelentés.
Elérkeztünk tehát a liturgikus térhez. Mircea Eliade írja: "A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől." (A szent és a profán) Az ember, amikor betér a templomba imádkozni, elhagyja a világ gondjait, leteszi Isten lába elé - bűneit és örömeit. Átlép a szent térbe, ahol Istennel valóságosan találkozik.
A tér, amelyben az ember lakik, személyiségének legközvetlenebb kifejezési formája. Minél inkább "belakja" (Guardini), annál inkább reálszimbóluma annak a térnek, amelyben él.
Az őskeresztények a liturgiát magánházaknál ünnepelték. Azonban hamar kialakultak az erre a célra fenntartott épületek.
A lépcső
Guardini így fogalmaz: "A lépcsőnek se szeri se száma: annyiszor léptél már rája. Érezted-e, hogy ilyenkor végbement valami benned? Valami finom és halkan sejthető érzés... Ha lépcsőre fellépünk, nemcsak a lábunk, de egész valónk is fellép. Lelkileg, szellemileg is emelkedünk. És tesszük ezt azzal a gondolattal, hogy benne sejtjük a föllendülést... lépésünket a végtelen magasságba, hol minden erős és tökéletes... lépésünket a mennyországba, hol Urunk Teremtőnk, Istenünk lakik."
Istenhez való közeledésünk által őszintébbek, jobbak leszünk. Elhagyjuk a tisztátalanságot, hitványságot és rosszaságot. Ami fent van, az nemessé tesz.
A templom szentélyéig számos lépcső vezet. A kapuhoz lépcsőn megyünk, a szentélybe is lépcső vezet, de a tabernákulumig is még több lépcső vezet. Isten mondta Mózesnek: "Oldd le lábadról sarudat: mert a hely, amelyen állsz, szent föld." Az oltár az örökkévalóság földje. A görög katolikusoknál például nem léphet be a szentélybe akárki...
A templomajtó
A templomajtón való áthaladás, belépés érezteti, hogy valamit kint hagyunk, és valahová belépünk. Kint a világ van, mely szép is, de bűnös is. A templomajtón belépve pedig eljutunk a béke és az örökkévalóság világába. Itt minden az Istené, az ő műve, minden őt hirdeti: nagyságát, végtelenségét, mindenhatóságát...
Az ajtó - ha beszélni tudna - ezt üzeni: Hagyjál kint mindent, ami nem a templomhoz való. Ugyanakkor hívogat is, hogy tegyük le Isten elé mindazt, ami aggaszt, gyötör minket, de azt is köszönjük meg, ami jó történt velünk.
Egy érdekes írást olvashat a liturgikus térrel kapcsolatban itt.
