Az Egyházról szóló sorozatunk második részéhez értünk. Az elsőben arról elmélkedtünk, hogy az Egyház egy.
A kereszténység már a kezdetekkor vallotta az Egyházról, hogy az szent. A kifejezés megtalálható az Apostolok Levelében (etióp apokrif irat), egy Felső-Egyiptomban talált töredéken (a IV. század közepének liturgiáját tartalmazza), az egyiptomi egyház konstitúcióiban (500 körüli), kopt keresztelési hitvallásban (hiszek "a szent, katolikus és apostoli Egyházban"), több etióp szövegváltozatban. A hitvallások között találjuk Szent Ambrus- és Szent Ágoston püspökét is. Ők leírják szintén, hogy az Egyház szent. Megtalálható a hitvallás rövid kérdő formulái között is. A Sacramentarium Gelasianum a VI. századi liturgikus gyakrolatot tartalmazza. Ez így fogalmaz: "Hiszel a Szentlélekben is, <hiszed> a szent Egyházat, ...?" (DH 36)
Jeruzsálemi Szent Cirill is megfogalmazza egy katekézisében az Egyház szentségét (348 körül). Szír és Palesztin kánon-gyűjtemények hitvallásaiban is jelen van a "szent Egyház" kifejezés. Ezek keleti hitvallások.
A második egyetemes zsinat, mely az I. Konstantinápolyi zsinat volt 381-ben, megfogalmaz egy letisztult hitvallást. Ma az ún. Nícea-Konstantinápolyi hitvallást is imádkozzuk a szentmisében. Ez így fogalmaz: "Hiszem (hisszük) az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat."
XIII. Leó pápa (1878-1903) a "Satis cognitum" körlevelében (1896. június 29.) így fogalmaz: "Az Egyház, ha azt a végső célt, amire törekszik, és a szentséget eszközlő legközelebbi okokat nézzük, valójában szellemi; ha azonban azokat a személyeket vizsgáljuk akikből áll, és azokat a dolgokat, amelyek a szellemi adományokhoz elvezetnek, külső és szükségszerűen látható... (...) Amiként azonban az élőlényekben az életelv titkos, és teljesen el van rejtve, a tagok mozgása és cselekvése azt mégis jelzi és megmutatja, úgy az Egyházban is azokban a dolgokban nyilvánul meg világosan a természetfölötti életelv, amelyekre az ösztönöz." (DH 3300)
XI. Piusz pápa (1922-1939) a "Divini illius magistri" körlevelében (1929. december 31.) a nevelés jogáról és feladatáról ír. Az ember születésétől fogva bizonyos közösségekhez tartozik: a családi és társadalmi a "természetes rendhez tartozik", a harmadik pedig az Egyház, mely természetfölötti. XI. Piusz így fogalmaz: "A harmadik közösség pedig, amelyben az emberek a keresztség fürdője által az isteni kegyelem életébe lépnek be, maga az Egyház; e természetfölötti közösség, amely felöleli az emberi nem egyetemességét, minthogy céljának, az emberek örök üdvösségének az eléréséhez szükséges minden dologban bővelkedik, önmagában tökéletes, és ezért a maga rendjében a legmagasabb rendű közösség." (DH 3685)
Az Egyház lényegében és megvalósulásában is szent. Isten műve. Azért szent, mert Isten hatékonyan jelen van benne a mi üdvösségünkre. Az Egyházhoz a bűnösök is hozzátartoznak. A bűnösök nem szüntetik meg az Egyház szentségét, mivel az nem a tagok erkölcsi állapotában áll. Ezért hangsúlyozza XVI. Benedek pápa is, hogy az Egyházat a Szentlélek inspirálja, nem pedig a tagok képességei. A II. Vatikáni zsinat nyomán is hisszük, hogy az egyház szakramentális (szentségi) jellege leginkább az Eucharisztia ünneplésében jelenik meg. A Lumen gentium zsinati dokumentum 11. pontjában ezt olvassuk: "Amikor részt vesznek az eucharisztikus áldozatban (a hívek), az egész keresztény élet forrásában és csúcspontjában, isteni Áldozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat; mind a fölajánlással, mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgikus cselekményben, de nem egyformán, hanem a különbözőségek megtartásával." Az Eucharisztia ünneplése megszenteli az abban résztvevő személyeket.
A Sacrosanctum concilium kezdetű zsinati dokumentum pedig a 10. pontban így szól: "Mindazonáltal a liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje. (...) Tehát a liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából, mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul." Érthetővé válik tehát, hogy "a hit és az Egyház sorsát az dönti el, hogyan viszonyulunk a liturgiához." (Joseph Ratzinger: Új éneket az Úrnak! Krisztushit és liturgia korunkban. Jel, Bp. 2007. 9.)
Az Egyház szentségéből különféle tulajdonságok fakadnak. Ilyen a fogyatkozhatatlanság (indefectibilitas). "Amennyiben az Egyház Isten győzelmes üdvözítő akaratának jele a történelemben, egészen az idők végezetéig", nem fogyatkozhat meg. (vö. Gerhard Ludwig Müller: Katolikus dogmatika. 556.)
A látható és zarándok Egyház "fogyatkozhatatlanul szent" (LG 39). Akkor is megmarad, ha bűnösök alkotják. Nem a bűnös és önös érdekeket kereső tagok fogják az Egyházat megújítani, hanem a Szentlélek. A Szentlélek pedig a Krisztusban hívők ajkát szólásra nyitja, megindítja őket az isteni keresésében és az isteni teljesítésében. Nem a pokol kapuja fog kitárulni, hanem a mennyország kapuja. A liturgiában az ég és föld találkozik. Bekapcsolódunk a mennyei liturgiába. Aki ünnepli az Eucharisztiát, azon nem vehet erőt a bűn és a gonosz.
Az Egyház fogyatkozhatatlanságát a Szentlélek biztosítja, a szentségek hatékonysága (ex opere operato - például a szentség hatása nem függ a kiszolgáltató bűnös állapotától), valamint a felebaráti szeretet.
