Lukácsnál pedig Simeon istenfélelméről és jámborságáról olvasunk (Lk 2,25). Azok, akikben a Lélek működik, Isten emberei. Nem ennek a világnak élnek, hanem Isten tanítását és akaratát fürkészik Jézus Krisztus szeretetében. Ő az, aki felnyitja a vak szemét, de a még mindig kételkedő apostoloknak a Szentlélek által nyílik csak meg értelmük: ekkor már semmi nem szabhat határt igehirdetésüknek. Ha kell, vérükkel hirdetik a keresztre feszített és feltámadott Urat.
Az Istenfélelem (az Úr félelme) ajándéka a büszkeség ellenszere és az alázat kezdete. Szent Benedek azt mondja, hogy Isten jelenlétében kell élni és tenni mindennapi dolgainkat. Úgy kell élni, hogy Isten minden tettünket látja. Ez nem "kukkolás", nem "megfigyelés", hanem a szerető Isten gondviselésének jele. A mai világban szeretnek egyes emberek a másik megfigyeléséből sportot űzni, és azt valamilyen célra felhasználni. Isten egyedül üdvösségünk érdekében használja fel azt, amit tőlünk látott. Isten jelenlétében és imádatában élni Benedek szerint a bűntől is megmenti a lelket.
Az istenfélelem segít felsimerni a szépet és a szentet. Az istenfélelem hiányában a szép és szent iránti érzék kiveszik az emberből. Ezért szükséges például az, hogy az istentiszteletünk (melyben jelen van Isten félelme is) milyen, hogyan "néz ki", milyen elemei vannak a liturgiának. Az a pap, aki Istent féli, imádja, és tudatában van kicsinységének és szolgaságának, nem fogja a középpontba helyezni magát, és nem egyéni produkciót fog tartani, hanem bemutatja a legszentebb áldozatot Istennek.
Az Úr félelme öröm a Szentlélekben. Nem morbid és önző lelkiismeretesség, hanem segít szent bátorsággal az Atya jelenlétében élni.
Az Úr félelme az Eucharisztikus csodálatra ösztönöz minket, ahogyan buzdított minket Boldog II. János Pál pápa az Eucharisztia évében. A szentmisében az angyalok énekéhez társulunk, amikor a prefációban elénekeljük a "Szent vagy"-ot. Arcunk megremeg, és szüntelenül ezt kiáltjuk: "Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!" (Iz 6,3)
