Gerhard Ludwig Müller regensburgi püspök így fogalmaz: "Isten akaratából következik az Egyház katolicitása, amennyiben az Egyház közösségén keresztül kivétel nélkül minden ember (etnikai hovatartozására, életállapotára, életkorára és nemére való tekintet nélkül) meghívást kap az Istennel való közösségre. Isten eszkatologikus üdvözítő akaratából pedig következik az Egyház minőségi katolicitása..."
Az Egyház katolikussága azt is jelenti, hogy - bár sokfélék vagyunk - a liturgiában, ahol Istennel találkozunk, egységet képezünk. A liturgiában minden templomban, minden nap ugyanaz az imádság hangzik el, bár különféle nyelveken. Ugyanaz a forma, ugyanaz a szöveg, és az apostoli folytonosságban élő püspök vagy pap személye által. Minden pap felszenteltsége által "in persona Christi" mutatja be a legszentebb áldozatot. A Trentói zsinat egységes liturgiát hozott létre: egy misekönyv, egy nyelv, egy liturgia. Ezek mind az Egyház katolicitását voltak hivatottak kifejezni.
Ha a katolikusság Istenben gyökerezik, akkor elmélkednünk kell arról is, hogy ezzel az akarattal hol találkozik az ember a legnyilvánvalóbb módon. A liturgia bekapcsol minket a mennyei liturgiába. Isten öröktől fogva örökkön-örökkévaló ünnepet ül (melyben minden akarata és terve jelen van). A földi liturgia Isten ünneplésében való részesedés is. A Lumen gentium az 50. pontban ezt írja: "De a legnemesebb módon akkor válik élő valósággá egységünk a mennyei egyházzal, amikor ujjongva együtt tiszteljük és dicsérjük az isetni felséget, kiváltképpen a szent liturgiában, amelyben a szentségi jelek által hat ránk a Szentlélek ereje. Ilyenkor a dicséretnek ugyanazzal az énekével magasztaljuk a Szentháromság egy Istent, mi mindnyájan, akiket Krisztus vére megváltott minden törzsből, nyelvből, népből, nemzetből (vö. Jel 5,9), és összegyűjtött egyetlen Egyházba. Az eucharisztikus áldozat bemutatása pedig minden másnál jobban összekapcsol bennünket a mennyei Egyház liturgiájával, amikor a szentek közösségében tisztelettel emlékezünk meg elsősorban a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról."
A földi liturgia csak akkor hozhat nekünk üdvöséget, ha úgy értelmezzük, mint a mennyei liturgia láthatatlan valóságának leereszkedését abba a látható világba, amelybe az ember lép. Csatlakoznunk kell az Isten trónja körül álló angyalok énekéhez. A Sacrosanctum concilium dokumentum pedig ezt állítja: "A földi liturgiában a mennyeiek előízét élvezzük, és annak a liturgiának leszünk részesei, amelyet a szent városban, Jeruzsálemben ünnepelnek. Oda tart zarándokutunk, ott ül Krisztus az Isten jobbján, mint a szentélynek és az igazi örökség-sátornak szolgája. A földi liturgiában a mennyei seregek egész sokaságával énekeljük az Úrnak a dicsőség himnuszát; tiszteljük a szentek emlékét abban a reményben, hogy némi részünk és közösségünk lesz velük. Várjuk az Üdvözítőt, Urunkat, Jézus Krisztust, amíg maga meg nem jelenik, mint a mi életünk, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségében."
"Krisztuson át jutott el a mennyei liturgia a földre. Krisztus az a papi közvetítő, akin keresztül az Egyház földi, látható tevékenysége a mennyek láthatatlan valóságával összekapcsolódik." - írja Michael Kunzler.
Az Egyház akkor marad valóban katolikus, ha megérti a liturgia ezen misztériumát. Ekkor már nem az ügyeskedés, hanem a Szentlélek lesz az, aki egybetart, katolikussá tesz minket. Az Egyház feladata, hogy élete az Eucharisztiából forrásozva másokért élt élet legyen. Teremtmények vagyunk, és Isten végtelen irgalmához folyamodva kell leborulnunk a Nagy Szentség előtt, hogy a mennyeiek erejéből táplálkozva tudjunk másokat szeretni. Minden tettünk, melyet másokért teszünk szeretetben, csak akkor lehet igazi és eredeti, ha az Jézus Krisztus miatt van. Jézus Krisztus élteti katolikusságunkat, aki megnyitotta nekünk a mennyek kapuját. Földi egységünk csak akkor valósul meg, ha előbb a mennyeivel alkotunk egységet.
"Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. Abból tudjuk, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Láttuk és tanúságot teszünk róla, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ Üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban benne marad az Isten, és ő is az Istenben. Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. Abban teljesedett ki bennünk a szeretet, hogy bizalommal várjuk az ítélet napját, mert ahogyan ő, úgy vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet. Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is." (1Jn 7,4-21)
