"Fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott"

Aelbert Bouts: Jézus megdicsőülése
(16. század, Fitzwilliam Museum, Cambridge)

"Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: ,,Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.' Amíg beszélt, íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s íme, a felhőből egy hang szólt: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok' [Iz 42,1; MTörv 18,15]. Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: ,,Keljetek föl, és ne féljetek!' Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: ,,Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halottak közül föl nem támad.'" (Mt 17,1-9)
Az evangélium nem nevezi meg a hegyet, melyre fölmentek. A három tanítvány látta, hogy a ragyogó fehér ruhájú Jézust hogyan erősíti meg Illés és Mózes, és hogya dicsőíti meg Isten. Újra megszólal a Jordánnál hallott hang: "Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok" (Mk 9,7). Harminc évvel később az egyik szemtanú, Péter a Második levelében így írja le a jelenetet:
"Mert nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, mert hiszen szemlélői voltunk fenségének. Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított iránta és megdicsőítette, ez a szózat hallatszott rá vonatkozóan a fölséges dicsőség hazájából: "Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik." Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen." (2Pét 1,16-18)
Egy másik szemtanú, János apostol benyomását egy mondatban foglalja össze: "Mi láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be." (Jn 1,14)
Egy korai keresztény hagyomány szerint az esemény Názárettől délkeletre volt, a Tábor hegyén. A hegy már a kánaániak számára szent volt, mint egy lefelé fordított Grál-kehely emelkedik ki a Jezréel síkságból. Jézus kiskorától fogva ismerhette a helyet, és vonzódott hozzá. Az arabok egyszerűen csak "hegy"-nek nevezik, ahogyan például szerepel az evangéliumban. (A hagyomány ellen szólnak azonban bizonyos érvek, illetve egy történész állítása, miszerint a hegy a Hermon volt. Ez fontos volt ugyanis a zsidóság eszkatológiájában. Például innen szálltak le az ég őrei a vízözön előtti napokban - Hénok könyve szerint.)
Az Emberfiát még egyszer fölmagasztalták, ismét egy magaslaton, melyet Golgotának hívtak. Akkor nem Mózes és Illés voltak mellette, hanem két gonosztevő. És ez minden nyilvánosság előtt történt. Nem isteni hang hirdette, hogy ő a Messiás, hanem egy fatábla, melyet a római helytartó, a magát "az élő Isten Fiának tartó" császár helyettese iratott meg. Azon a napon Jézus elmerült az emberi szenvedés mélységeiben, mielőtt legyőzte a halált.
A színeváltozás Krisztus valamennyi tulajdonságát felmutatja: ő az Emberfia, Jahve szolgája, a Messiás, Isten Fia, aki kapcsolatban áll az üdvtörténet valamennyi alakjával. Az esemény megerősíti az apostolok hatalmát is. Ha Péternek és a tizenkettőnek hatalma az égig terjed, ez azért van, mert idelenn trónra emeltetett Krisztus azzal a céllal, hogy jóváhagyja döntéseiket.
A titoktartásra való felszólítás megerősíti, hogy a részlet párhuzamban áll az apokaliptikus kinyilatkoztatásokkal, és emlékeztet a politikai és nacionalista bonyodalmakra, melyekkel szembe kellett néznie Jézusnak. Az "amíg fel nem támad" megjegyzés pedig helyes irányba tereli a figyelmet az elbeszélés megértésének érdekében. Jézus valósága csak a feltámadás fényében válik világossá és érthetővé.