A liturgia nyelve
Az emberi testről már volt szó, amely a megnyilatkozás finom szerve - létezik testbeszéd is. "A Én külvilág felé fordulása a kapcsolat felvételére, a legtökéletesebben a kimondott szóban történik meg, amelyben a beszélő ember bár egészen magánál marad, ugyanakkor egészen magán kívül, a megszólítottnál van." - mondja Karl Rahner. Hünermann szerint pedig a nyelv az ember életének beteljesedése.
A II. Vatikáni zsinat liturgikus reformja áttörést hozott a liturgia nyelvében. Az alapelv az volt, hogy mivel a nép nem jártas a latin nyelvben, ezért kell változtatni az eddigi szokásokon. A latin a 3. században került be a liturgiába, addig a koiné-görög volt, vagy egyéb nyelvek.
Cirill és Metód munkája nyomán is viták jöttek létre. Kialakult egy ideológia, miszerint a liturgia nyelve csak a héber, görög és latin lehet (Krisztus keresztfeliratának nyelvei). VII. Gergely pápa visszavonta a liturgia szláv nyelven való ünneplésére megadott engedélyt. Érvelése szerint Isten akarata az volt, hogy a Szentírás és a liturgikus szövegek ne legyenek általánosan érthetők, hogy így ne lehessen félreérteni azokat.
Az idők során több nyelvre is lefordították a misekönyvet: kínai, perzsa, arab, grúz... 1661-ben franciára is lefordították, de IX. Piusz pápa 1857-ben is megtagadta a kánon és a fölszentelés szavainak népnyelvűsítését.
Róma a II. Vatikáni zsinaton az országok püspökeinek adott lehetőséget arra, hogy megszabják: mekkora teret kap a népnyelv a liturgiában. Alapelv maradt ugyanakkor, hogy a latin az Egyház nyelve.
"Nem felejthetjük el, hogy a zsinat nem törölte el a latint, mint a liturgia nyelvét. A latin továbbra is a rítus tiszteletreméltó nyelve." - állítja Antonio Cañizares Llovera bíboros.
Ének és zene a liturgiában
Az éneklés korábbinak mondható, mint a beszéd. Az ének és zene minden időben a kultusz kifejezési eszközei közé tartoztak.
A keresztény zsoltáréneklés gyökerei valószínűleg nem a zsidó szokásból erednek. A korakeresztény istentiszteleten a himnuszokat, doxológiát és akklamációt énekelték. A zenének azonban az ősegyházban nem volt nagy szerepe. "Tudományosan az sem bizonyítható, hogy Nagy Szent Gergely páa lenne a gregorián korális szerzője vagy összegyűjtője. Csupán azonosság fedezhető fel a korabeli ének és a gregorián ének között. (M. Kunzler)
A liturgia és a zene szétválasztása az egyre művészibb többszólamúság eredménye. A nyolc zsoltártónus pedig a IX. században alakult ki. Ennek van magyar változata is, melyet elsősorban az újra énekelhető magyar saját gregorián dallamú énekeinkben használunk.
Ismert a barokk kori és utána keletkezett zenekari művek liturgikus szerepe. Misék és oratóriumok, passiók és motetták. Mindegyik alkalmas a szent cselekmények közbeni használatra, viszont túlzásokba itt sem szabad esni.
A II. Vatikáni zsinat így fogalmaz: A liturgikus zene, főként a "szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és a teljességhez tartozó része." (SC 112-121). "Ezért a szent zene annál szentebb, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez" (SC 112). Az elsődleges zenei anyag a szentmisén és liturgiákon a gregorián. Mivel egyetlen pápa egyetlen egy motu propriója sem veszíti érvényét halála után, így X. Piusz pápa "Instructio de musica sacra"-ja sem. A zsinat ugyan másként értelmezi a dokumentum "musica sacra" fogalmát. A zenét és az éneket nem az ünnepi liturgia díszítő elemeként nézi, hanem a liturgikus szövegek megszólaltatójának. Ezért szükséges, hogy minden szentmise kezdőéneke valóban a szentmise kezdőéneke legyen, amely a Római Misekönyvben is látható, vagy éppen a Graduale Romanumban. A zsinat levezeti, hogy a helyi adottságoknak megfelelően mely énekeskönyvek használatosak, valamint azt, hogy az egyéb hangszereknek az orgonán kívül milyen szerepe van.
A liturgikus ruha
Sokszor halljuk, hogy nem a "ruha teszi az embert". Ezt legtöbbször azok hangoztatják, akik nem képesek nyilvánosság előtt konszolidált módon, vagy éppen elegáns módon felöltözni. A ruhát az Újszövetség szimbólumként használja, mely az emberit jelöli a krisztushit új minőségében.
XVI. Benedek pápa ezt mondja, amikor a papról beszél: "sőt ruházatában is a maga szentségi hovatartozásából, legbenső lényegéből kell prófétai erőt merítenie." Ezt vonatkoztathatjuk minden keresztény emberre nyugodtan, bár a szentségi hovatartozás esetükben nem a papság szentségét jelenti.
A szerzetesek ruhája is a keresztelési ruhára, és ezzel együtt "Krisztus magunkra öltésére" vezethető vissza. A keresztelési ruhában is Krisztust ölti magára (az új embert) a megkeresztelt. Ezt a ruhát régen a katekumenek egy hétig hordták a keresztelés után!
Az egyházatyák tanúsága alapján állítható, hogy az istentiszteletre ünnepi ruhát öltöttek. A liturgikus ruházat kialakulásához tartozik, hogy milyen ruhadarabokat tartottak alkalmasnak a liturgia megünnepléséhez. Melyik ruha fejezi ki leginkább, hogy Istenhez tartozik az, aki magára ölti. Nos, a nadrág semmiféleképpen nem felelt meg ennek. Ezért is ragaszkodtak inkább a késő-antik öltözködési szokásokhoz. A tunikából lett az alba, melynek neve utal a színére: fehér. Ezt övvel (cungulus) kötik meg. A pap felső ruhája a kazula, mely Nyugaton a XII. századtól kezdve a "miseruha" lett. A papi hivatali jelvény leginkább a stóla.
Az ünnepek eltűnésével az ünnepi ruha is kiveszik lassan. A vasárnapi ruha (viselet) még néhány évvel ezelőtt is erősen jelen volt a falvakban, kisebb városokban. Minden keresztény részese ugyanis a királyi papságnak, melyben a keresztség szentsége által részesültünk. Ezért a ruha teolgóiája, szimbolikája, hogy "öltsétek magatokra Krisztust" (Szent Pál), arra enged következtetni, hogy mindenki, aki a liturgián részt vesz (a hívők is), viseljen különb ruhát a hétköznapinál.
