Sorozatunk ötödik részében a szentélyről, és a szentmisén használatos tárgyakról írunk.
A szentély
A szent tér rendezett, más, mint a káosz. Hosszúság, szélesség és magasság pontos rendje. Szükségszerű az élet pontos felépítése is: hogy minden tettünket irányítsuk (tudatosság), hogyan járjunk, haladjunk, tájékozódjunk: kell a rend.
"A templomi szentélynek megvan a rendje - a természetfeletti elsősorban. Ez a misztériumon alapszik. A templomépület nyugatról keletnek fordul. Oltára a napkelet felé. Átjárják reggel a kelő nap sugarai. Krisztus a keresztény világ napja. Iránya a szentély igazi rendje. Krisztusi dimenziókra épült. Minden oldala ezeken nyugszik. Minden kis tárgy is, mely eszköze az oltári szolgálatnak." - fogalmaz Romano Guardini.
A liturgikus reform előtt az evangélium a misekönyv bal szélére került. Ez az oltárnak a déli része, mivel az oltár keletnek áll. Délről árad a Szentírás szava, innen áramlik észak felé. Ez nem csak történeti emlékezés, nem csak az Evangélium keletkezési helyét jelzi, hanem mást is: a fény és a szeretet teljességét, a természetfölötti tisztaságot. Az észak a hideg és sötétség jelképe. Ellentéte a dél, mely teljessége a világosságnak. Isten szava pedig (Igéje) a világosságból jön. Világít a sötétben, áthatol a homályon.
A harmadik irány a magasság dimenziója. Amikor a szentmisét bemutatják, a kelyhet és paténát is felemelik. "Mert fent van az Isten, a Mennyország Királya fent lakik. Felemeljük a kérő, a könyörgő tekintetet. Nemcsak szemünket, kezünket is; de profundis - fől a magasba!" A teremtmény alul van, és minden áldás föntről származik. Három nagy lelki irány van jelen: a vágy, az ima és az áldozat iránya. Istennek irányai: a kegyelem, teljesedés és szentség.
"A szentély dimenziói így következnek: Irány a fölkelő naphoz. Jézus Krisztus a nap. Istenfény-sugár, mely szívünkbe hatol. Vele szemben a hívők tekintete. Lelki világunk ébredése és az Úristen leszállása.
Másik irány: északról dél felé. A sötétség figyel a világosságra, melyben az Isten szavai sugaraznak. Előtörnek a forró szív mélységeiből, hogy hevítsenek és világítsanak mindent."
A liturgikus edények
A liturgikus edényeket elkülönítették a hétköznapi hasznlatból, így keletkeztek. A kehely és az ostyatál eredetileg evésre és ivásra használt edények voltak. A palla (az ostyát - Eucharisztiát - tartja) is kezdetben az edények befedésére szolgált. Egykor pedig nem volt más, mint egy közönséges légycsapó.
A kehely és az ostyatál nagysága és alakja a különböző korok álsoztatási szokásaiban, azok gyakoriságában tükröződik vissza. Az Oltáriszentség tárolására szolgáló tál például egyre csökkent addig a méretig, hogy csupán a pap részére átváltoztatott ostyát tartotta. A cibóriumot arra is használták, hogy a világiak áldoztatására szánt ostyát az oltárra helyezzék és magában az edényben szenteljék meg. A középkortól kezdve talppal látták el, a barokk korban pedig a cibórium egy "ételtartó-csésze" formáját vette fel. A nyugati Eucharisztia-tisztelet eredménye a monstrancia. Eredetileg az ereklyetartóhoz hasonlóan, az eucharisztikus kenyér kihelyezésére tették alkalmassá. A talpas, átlátszó, ostyát tartalmazó cilinderből lett a barokk korban sugaras- vagy napkorongos monstrancia.
A "vasa non sacra" sorába (nem szent edények) tartozik a bor és a víz tárolására szánt ampolnák, a kézmosáshoz használatos edények, oltárgyertya, gyertyatartó, csengők, szenteltvíztartó, füstölő és annak tartozékai.
