A mai evangélium számos jelentése és értelmezése mellett kiemelt módon okot ad arra, hogy a jelekről elmélkedjünk. A jelek és szimbólumok, melyek által az ember képes lesz felfogni mélyebb értelmű dolgokat, szükségesek, nélkülözhetetlenek. Jézus csodajeleket művelt kereszthalála előtt, hogy higyjenek Istenben, akinek országát elhozta közénk, és hiredette annak örömhírét. Jézus élete jel volt, az Atya jele: "aki engem lát, látja az Atyát" - mondta egy alkalommal. A feltámadást senki nem látta, de a feltámadásnak mégis lettek tanúi. Az asszonyok, a tanítványok, majd pedig mi magunk is azzá váltunk. Tamást gyakran illetik előszeretettel a 'hitetlen' jelzővel. Ugyan, melyikőnk hisz csak annyira is...? Tamásnak a jelre szüksége volt. Mélységes hite volt, emberi hite. Péter kételkedett, megtagadta Jézust, és ő mondta ki Jézus lényegét: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." Tamás pedig ezt vallja: "Én Uram és én Istenem!" Ugyanakkor felismerték őt a kenyértörésben is. Nem azt mondták, hogy 'de megváltoztál', de azért ismerünk ám, Téged feszítettek meg. Mivel pedig 'Te mondtad, hogy feltámadsz', ezért hiszünk, mert látjuk, Te vagy. Erről az egyszerű felismerésről szó sincs. A feltámadott test ugyanis más, mint a halott, vagy a halál előtti test. Megdicsőült, de Jézus testének ugyanakkor fizikai lényege is van. Ennek a kérdésnek a tárgyalására nem térünk ki, külön traktátust igényelne.
Jézus jelei ma is láthatók: az Eucharisztia, a szentmise, a pap, a pápa, a püspök, a másik ember, a szentségek, a liturgia... Jézust csakis a jeleken keresztül tudjuk valóban felismerni. És rólunk mit mond Jézus? "Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek." Akik őt nem látták úgy, amint van emberi alakban előttük. Tamás bedugta ujjait Jézus sebébe, de Jézus biztatta, hogy kezét is nyújtsa. Egész lényét nyújtsa ki felé, egész lényével akarja őt felismerni. Nem elég a fizikai érintés: lényeddel akard felismerni az Urat, aki feltámadott. Aki a jelekben felismeri Jézust, aki az Isten Fia, az le tud borulni előtte, és képes lesz elmélkedni róla, imádni őt, és vele együtt járni az utat. Tamás felismerése, és a korabeli megtérések azt mutatják, hogy az Egyháznak jelnek kell lennie. Egy olyan jelnek, mely más ettől (és a mindenkori) világtól. Más a világ elvárásaitól, de képes szólni ahhoz a világhoz, mely oly más szinten vár el dolgokat tőle. A világ sokszor csak a szórakoztatást és programszervezést várja el tőlünk is. Ám mi "felismertük az Urat a kenyértörésben", ezért nem szólhatunk másról, csak róla. Húsvét nyolcadának utolsó olvasmányában is azt hallottuk, hogy a tanítványok nem hallgathatnak: nem lehetnek megalkuvók a hatalmi elvárásokkal szemben, mert nekik Jézus Krisztust kell hirdetniük. Azt, Aki jelek által nyitotta fel a vakok szemét, akik a hitben vakok voltak. Ez a jel szerep pedig látható módon kell a világban. Égő, ragyogó világosságként kell tündökölnie az Egyháznak: annak, amelyiket kivégeznek még 2011-ben is; annak, amelyiket nem támogatják; annak, amelyik boldog és örül a megtérők miatt; annak, amelyik az előttünk élt szentek és apostolok szilárd alapján áll. Minden idők Egyházának kell lenni (Egyház=megkeresztelt emberek közössége). Tudni kell lehajolni a másikhoz=JEL. Tudni kell Istent minden körülmények között imádni=JEL. Tudni kell felismerni a JELEKET az Egyház liturgikus életében is.
Az előző rendszer, mely a XX. század nagy részére rányomta bélyegét, minden jelet meg akart szüntetni: legfőképpen a papot. A pap ugyanis "alter Christus", Krisztus képmása. A liturgiában pedig "in persona Christi", Krisztus személyében cselekszik. Ezzel maga Krisztus van jelen köztünk, a pap által, az ő személyében. Ez a legnagyobb és legveszélyesebb jel. Ugyanígy van a kereszt is, mely Krisztus megváltó művére emlékeztet. Ha levesszük, nem látjuk, nem tudunk róla: nem fáj, vagyis Isten jelenléte nem válik zavaróvá. "Ha nem látjuk Istent, nem látjuk a bűnt sem" - fogalmazott Nagyböjtben XVI. Benedek pápa. A jelekben látjuk meg Istent, és akkor felismerjük saját elesettségünket is, mert rászorulunk Isten IRGALMÁRA.
Jézus feltámadott teste fizikai is, és megdicsőült test. Fizikai, ugyanis megjelenik előttük, tapintható, minden szerve látható, látható a szögek nyoma... A megdicsőült testet nem gátolja a fizikai tér és az idő. Ő már Atyja birodalmába tartozik, nem áll fölötte a természet, melynek ő is Teremtője. Valamilyen módon szellemi, de mégis eretnekség lenne azt állítani, hogy csak egy lélek (mint levegő, szellem...). A Katolikus Egyház Katekizmusa így szól:
"A föltámadott Jézus közvetlen kapcsolatokba lép tanítványaival a tapintás által [564] és azáltal, hogy eledelükből eszik. [565] Így hívja őket arra, hogy ismerjék meg: nem kísértet, [566] s főleg arról bizonyosodjanak meg, hogy az a föltámadott test, amellyel megjelenik nekik, azonos azzal, amelyet megkínoztak és megfeszítettek, mert hordozza szenvedése nyomait. [567] Ez az igazi és valóságos test ugyanakkor a megdicsőült test új tulajdonságait birtokolja: többé nem térben és időben van, hanem szabadon tud megjelenni ott és akkor, ahol és amikor akar, [568] mert emberségét már nem lehet a földön visszatartani, és csak az Atya isteni felségterületéhez tartozik. [569] Ezért a föltámadott Jézus megjelenésének módját is teljesen szabadon választja meg: kertész alakjában, [570] vagy "más alakban" (Mk 16,12), mint amit tanítványai megszoktak, épp azért, hogy ébressze hitüket. [571]
646 Krisztus föltámadása nem a földi életbe való visszatérés volt, mint azon föltámasztások esetében, melyeket Ő húsvét előtt végzett: Jairus kislányáé, a naimi ifjúé és Lázáré. E tények csodás események voltak, de a személyek, akikkel a csoda történt, a "megszokott" földi életet nyerték vissza Jézus hatalma által. A maguk idejében újból meg fognak halni. Krisztus föltámadása lényegében különbözik ettől. Föltámadott testében a halál állapotából átmegy egy időn és téren túli, másik életbe. Jézus testét a föltámadásban a Szentlélek eltölti hatalommal; dicsőségének állapotában az isteni életben részesedik, úgy, hogy Szent Pál elmondhatta Krisztusról: Ő a mennyei ember. [572]"
Jézus Krisztus feltámadása legyen a mi mindennapi reményünk ügyes-bajos dolgainkban is, de főleg hitünkben. Ismerjük fel a Jelekben: amiket tett (igeliturgia - evangélium), és önmaga valóságában (áldozat - Eucharisztia). Lássuk meg, valljuk meg, boruljunk le előtte, menjünk utána és hirdessük: VALÓBAN FELTÁMADT!
"Jézus Krisztus, Isten Fia, Uram, irgalmazz nekem, bűnösnek."
Oldalak
A SZENT KERESZT OLTALMÁBA AJÁNLOTT BLOG. XVI. BENEDEK PÁPA ÉS ACKERMANN KÁLMÁN ATYA TISZTELETÉRE AJÁNLOTT BLOG.
2011. április 30., szombat
Öt nap II. János Pállal - A család
Karol Józef Wojtyła szüleivel |
Két dokumentumban olvasunk a családról. A "Familiaris Consortio" apostoli buzdítás egy nagyon részletes és hosszú, mindenre kitérő dokumentum. Szól a családpasztorációról, a családról mint az Egyház és társadalom alkotóeleméről, a család feladatairól. Most három dolgot emelünk ki a dokumentumból: Isten és a család, a nevelés, a család nélkül élők.
1. Isten és a család
"Az embert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette: szeretetből szólította életbe, s egyúttal szeretetre rendelte. Az Isten szeretet: benső életét a személyes szeretetközösség misztériumában éli. Azáltal, hogy a férfi és a nő emberi természetét a sajátképmására teremti, a lelkiismerettel együtt beléjük oltotta a szeretetre és a közösségre szóló meghívást, azaz képességet és felelősséget. Ezért van az emberben képesség a szeretetre és a közösségre, s ugyanezért felelős is értük. Így a szeretet minden egyes ember alapvető és természetszerű hivatása. Az ember mint megtestesült szellem, azaz testben megnyilvánuló lélek és halhatatlan szellemmel áthatott test, a maga összetett voltában kapja a meghívást a szeretetre. A szeretet az emberi testet is magába foglalja, s az részesévé válik a szellemi szeretetnek."
"Isten és az emberek közössége végső tökéletességét Jézus Krisztusban, a Jegyesben éri el, aki szereti az emberi nemet és Üdvözítőjeként önmagát adja érte, amikor testéhez kapcsolja.
Ő maga nyilatkoztatja ki a házasság ősi igazságát, a "kezdet" igazságát; és azáltal, hogy megszabadítja az embert szíve keménységétől, alkalmassá teszi arra, hogy ezt az igazságot teljes egészében megvalósítsa.
Ez a kinyilatkoztatás végső beteljesedését a szeretet ajándékában éri el: a megtestesülésben, amelyben Isten Igéje magára veszi az emberi természetet, és a keresztáldozatban, amelyben Jézus Krisztus az Egyházért mint menyasszonyáért ajánlja fel önmagát. Ebben az áldozatban tárul fel egészen a terv, rnelyet Isten a férfi és a nő természetébe már a teremtéskor beleírt. Így tehát a megkereszteltek házassága a Krisztus vérével megpecsételt új és örök Szövetség jelévé válik. A Szentlélek pedig, akit az Úr kiáraszt, új szívet ajándékoz és alkalmassá teszi a férfit és a nőt arra, hogyúgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket. A házastársi szerelem eljut arra a teljességre, melyre természete szerint rendeltetett, tudniillik a házastársi szeretetre, amely különleges és sajátos módja annak a krisztusi szeretetnek, amellyel Ő adja magát a kereszten. A házastársak arra hivatnak, hogy ebből a szeretetből éljenek."
2. A nevelés
"A nevelői feladat gyökerei a házastársak alapvető feladatába nyúlnak, nevezetesen abba, hogy együtt kell működniük Isten teremtő művében: szeretetben és szeretetből hoznak világra egy embert, aki magában hordozza a növekedésre és fejlődésre szóló meghívást. Így a szülők magukra vállalják a feladatot, hogy hatékonyan segítsék egy minden tekintetben emberi élet kibontakozását. Miként a II. Vatikáni Zsinat figyelmeztet: "A szülők adták az életet gyermekeiknek, ezért az ő súlyos kötelezettségük azok fölnevelése; őket kell tehát első és legfontosabb nevelőknek tekinteni. Annyira jelentős a szülői nevelés, hogy hiányát alig lehet pótolni. A szülők feladata, hogy Isten és az emberek tiszteletével olyan családi légkört teremtsenek, amely elősegíti a gyermekek minden irányú nevelését az egyéni és közösségi élet számára. A család az első iskolája azoknak a szociális erényeknek, amelyekre minden közösségnek szüksége van."
A szülők nevelői joga és kötelessége lényeges, mert szorosan összetartozik az emberi élet továbbadásával; eredeti és elsődleges, mert minden egyéb nevelői tevékenységgel szemben a szülők és a gyermekek közötti szeretetkapcsolatra épül; elcserélhetetlen és elidegeníthetetlen, azaz másokra teljesen át nem ruházható és mások nem bitorolhatják.
E minőségeken kívül nem szabad megfeledkezni arról a legfontosabb tényezőről, amely meghatározza a szülők nevelői feladatát: az apai és anyai szeretetről, amely a nevelői tevékenységben teljesedik be, hiszen így valósítja meg és hajtja végre teljesen az élet szolgálatát. A szülői szeretet előbb forrása, majd lelke, s ezért törvénye is lesz minden konkrét nevelői cselekedetnek, melyet a szeretet drága gyümölcseként a szelídség, az állhatatosság, a jóság, a szolgálatkészség, valamint a lemondásra, az önmegtagadásra és az önátadásra való törekvés tesz gazdaggá."
"A szeretetre mint önátadásra való nevelés, elengedhetetlen feltétel a szülők számára ahhoz is, hogy gyermekeiknek világos és okos nemi nevelést tudjanak adni. Egy olyan kultúrával szemben, amely legnagyobbrészt "vulgarizálja" az emberi nemiséget -- mert elszegényítve csak a testhez köti és nem lát benne mást, mint az önző gyönyörvágy kielégülését --, a szülők nevelői szolgálatának egészen és igazán a személyes nemi kultúrára kell támaszkodnia. A nemiség ugyanis az egész személy kincse -- a személyé, aki érzékelő test és lélek -- és úgy mutatja meg a maga benső tartalmát, hogy előreviszi az embert a szeretetben való önátadás felé."
"A keresztény szülők nevelői feladata -- amely mint fentebb mondtuk, abban gyökerezik, hogy a szülők a teremtő Isten munkatársai -- új és sajátos forrást nyer a házasság szentségében, amely gyermekek keresztény nevelésére szenteli őket. Arra kapnak tudniillik meghívást, hogy részük legyen az Isten atyai és Krisztus pásztori szeretetében és tekintélyében, valamint az Egyház anyai szeretetében. A szentség felruházza őket a bölcsességgel, a jótanáccsal, az erősséggel és a Szentlélek összes többi ajándékával, amelyekkel segíthetik gyermekeik emberi és keresztény érlelődését."
3. A család nélkül élők
"Végül szeretnénk szólni néhány szót azokról az emberekről, akiket konkrét életkörülményeik miatt - gyakran megfontolt akaratukon kívül - különleges módon is Krisztus Szívéhez közelállónak gondolunk, s méltónak tartjuk őket arra, hogy az Egyház és pásztorai szeretettel és gondoskodással törődjenek velük.
A földön sok olyan ember él, akik sajnos semmi módon nem tartoznak családhoz, amelyről fentebb oly sokat mondtunk. Sokan igen sanyarú körülmények között élnek; vannak helyek, ahol férfiak és nők válogatás nélkül együtt élnek, nyomorúságos lakáskörülmények között, rendezetlen és átmeneti kapcsolatokban, s a kultúra javainak hiánya lehetetlenné teszi, hogy esetükben igazán családról lehessen beszélni. Ismét mások különböző okok miatt egyedül maradtak az emberek között. Mindazonáltal nekik is szól a "családról szóló Evangélium".
Ami a legszegényebbeket illeti, róluk már beszéltünk, amikor hangsúlyoztuk, hogy helyzetük megoldása érdekében olyan politikai szintű cselekvésre van szükség, amely segíthet az embertelen körülmények felszámolásában. Ez a feladat az egész társadalmat terheli, de sajátos feladata és a belőle fakadó felelősség miatt különleges terhe a hivatalos szerveknek és a családoknak is, melyeknek vállalniuk kell az emberiességet és a segíteni akarást.
Azok számára, akik a természetes család nélkül élnek, szélesebbre kell tárni az Egyház, e nagyobb család kapuit, amely szinte megtestesül az egyházmegyei plébániai családban, a "bázisoknak" nevezett egyházi közösségekben és az apostolkodó mozgalmakban. E földön senki sem él család nélkül, az Egyház ugyanis mindenkinek - elsősorban azoknak, akik "fáradoznak és meg vannak terhelve" - otthona és családja."
A másik dokumentum a Családokhoz írt levele 1994-ben, a Családok évében.
"A család forrása az a szeretet, mellyel a Teremtő átöleli a teremtett világot, miként ez a Teremtés könyvében leírt kezdetben megmutatkozott. Az evangéliumban Jézus végképp megerősíti ezt: "Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte". Az egyszülött Fiú, aki egylényegű az Atyával, "Isten az Istentől és Világosság a Világosságtól", a család által lépett be az emberi történelembe: "A megtestesüléssel Isten Fia bizonyos módon minden emberrel eggyé vált. Emberi kézzel dolgozott, ... emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, hasonlóvá lett hozzánk mindenben, a bűnt kivéve." Ha tehát Krisztus "teljesen kinyilatkoztatja az embert az embernek", ezt a családdal kezdi, melyet arra választott, hogy benne szülessék és felnőjön. Tudjuk, hogy a Megváltó élete nagy részét Názáret rejtettségében töltötte, az ember fiaként "engedelmeskedvén" édesanyjának, Máriának és Józsefnek, az ácsnak. Vajon gyermeki "engedelmessége" nem első megnyilvánulása-e annak az Atya iránti "mindhalálig" való engedelmességnek, mellyel megváltotta a világot?"
"Nagyon jelentős, hogy éppen az imádságban és az imádság által fedezi föl az ember a legegyszerűbben és a legmélyebben a maga sajátos személyiségét: az emberi "én" az imádságban fogja föl a legkönnyebben személyvoltának mélységét. Ez a családra nézve is érvényes, mely nemcsak a társadalom alapvető "sejtje" , hanem egész különleges személyiséggel is rendelkezik. Ez a maga első és alapvető megnyilvánulását és megerősítését akkor nyeri, amikor a családtagok a "Miatyánk" közös imádságában találkoznak. Az imádság egerősíti a család lelki összetartozását azáltal, hogy részesíti "Isten erősségében".
Az esküvő ünnepélyes szertartásában a pap így hívja segítségül az Urat: "Áraszd ki rájuk (ti. az új házasokra) a Szentlélek kegyelmét, hogy a szívükbe áradt szereteted erejében hűségesek maradjanak a házasság szövetségében." A "Szentlélek kiáradásából" fakad a család belső ereje, s a képesség, hogy a szeretetben és igazságban eggyé váljon."
"Az a szeretet, amelyről Pál apostol himnuszt írt az első korintusi levélben -- az a szeretet, amely "türelmes", "jóságos" és "mindent elvisel" -- kétségtelenül igényes. De épp ebben áll a szépsége: a tényben, hogy igényes, mert ily módon igaz java az embernek és sugárzik ki másokra is. A jó ugyanis, mondja Szent Tamás, természete szerint "kiáradó". A szeretet akkor igaz, amikor megteremti a személy és a közösség javát, megteremti és odaajándékozza másoknak. Csak az igányelhet szeretetet másoktól, aki a szeretet nevében tud igényes lenni önmagával szemben. Mert a szeretet igényes. Igényes minden emberi helyzetben; még igényesebb azzal szemben, aki kitárult az evangélium előtt. Nem ezt hirdeti meg Krisztus az "Ő" parancsában? A mai embereknek szükségük van arra, hogy fölfedezzékezt az igényes szeretetet, mert ez a család igazán szilárd alapja, olyan alap, mely képes "mindent elviselni". Az Apostol szerint a szeretet nem áll azon a fokon, hogy "mindent elviseljen", ha "tapintatlan", ha "a maga javát keresi", ha "haragra gerjed", ha "felrója a rosszat". Az igaz szeretet, tanítja Szent Pál, "egészen" más: "mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel". Éppen ez a szeretet "visel el mindent". Isten hatalmas ereje működik benne, aki a "Szeretet". Krisztusnak, a világ Üdvözítőjének és az ember Megváltójának hatalmas ereje működik benne."
"Az egyházatyák a keresztény hagyományban a családról úgy beszéltek, mint "családi egyházról", "kicsi egyházról". A szeretet civilizációjára hivatkoztak, mint az élet és az "emberi" együttélés lehetséges rendszerére. A családi "együttlétre", az egymásért való létre, a közösségi tér megteremtésére minden egyes ember számára. Néha szellemileg vagy testileg fogyatékos személyekről van szó, akiktől az úgynevezett "haladó" társadalom szívesen megszabadul. A család is hasonlóvá lehet az ilyen társadalomhoz. S ez történik, amikor a család kitaszítja magából az öregeket, a nyomorékokat vagy a betegeket. Azért cselekszik így, mert megfogyatkozott a hite Istenben, akiért "mindenki él", s aki mindenkit az élet teljességére hívott."
"Hitünk mondja, hogy Jézus Krisztus, "aki az Atya jobbján ül", eljön ítélni eleveneket és holtakat. Másrészt János evangélista biztosít afelől, hogy Ő "nem azért jött a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ". Miben áll tehát az ítélet? Maga Krisztus válaszol: "Az ítélet ez: a világosság a világba jött... aki teszi az igazságot a világosságra jön, hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy tetteit Istenben művelte". Erre emlékeztetett a Veritatis splendor enciklika is. Krisztus tehát bíró? A tulajdon tetteid fognak megítélni az általad megismert igazság fényénél. A cselekedeteik fogják megítélni az apákat és anyákat, a fiúkat és leányokat. Mindegyikünk a parancsolatok szerint fog megítéltetni; azok szerint is, melyeket ebben a levélben említettünk: a negyedik, az ötödik, a hatodik, a kilencedik parancsolat szerint. De mindenkit főleg a szeretet alapján fognak megítélni, ami a parancsolatok értelme és összefoglalása. "Az élet estelén megítéltetünk a szeretet alapján" -- írta Keresztes Szent János. Krisztus, az emberiség Megváltója és Vőlegénye "arra született és azért jött erre a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat az Ő szavára." Ő lesz a bíró, de oly módon, ahogyan elmondta, amikor az utolsó ítéletről beszélt. A szeretet alapján fog ítélni, s ez az ítélet véglegesen meg fogja erősíteni az igazságot, hogy a Vőlegény velünk volt, esetleg anélkül, hogy tudtuk volna."
Kilenced - nyolcadik nap
,,Ma a tisztítótűz fogságában szenvedő lelkeket vezesd hozzám, s merítsd őket irgalmasságom mélyébe. Vérem árja hűsítse izzó tüzüket. Nagyon szeretem ezeket a lelkeket. Igazságomnak nyújtanak elégtételt. Módodban áll segíteni nékik. Használd fel Egyházam kincstárának (64) valamennyi búcsúját, s ajánld fel értük... Ó, ha ismernéd kínjaikat, szakadatlanul lelki alamizsnában részesítenéd őket, és segítenéd törleszteni adósságaikat igazságosságommal szemben.''
Legirgalmasabb Jézusom! Te mondtad, hogy irgalmat akarsz, ezért irgalmas Szíved hajlékába vezetem a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Nagyon szereted őket, mégis eleget kell tenniük igazságod törvényének. A Szívedből kiömlő vér és víz oltsa ki a tisztítótűz lángjait, hogy ott is dicsőíthessék irgalmad erejét.
A tisztítótűz szörnyű hőségéből
Irgalmadhoz kiáltás száll e kínok mélyéből.
És vigaszt, enyhülést, hűsítést ad.
A szívedből folyt vér- és vízpatak.
Örök Atya! Tekints irgalmas szemmel a tisztítótűzben szenvedő lelkekre, akik Jézus irgalmas Szívébe be vannak zárva. Kérlek Szent Fiad keserves kínszenvedéséért és mindazért a keserűségért, ami legszentebb lelkét eltöltötte, mutass irgalmat azok iránt, akik igazságos tekinteted előtt állnak. Ne nézz rájuk másképp, csak legkedvesebb Fiad, Jézus sebein keresztül, mert hisszük, hogy jóságod és irgalmad határtalan.
Legirgalmasabb Jézusom! Te mondtad, hogy irgalmat akarsz, ezért irgalmas Szíved hajlékába vezetem a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Nagyon szereted őket, mégis eleget kell tenniük igazságod törvényének. A Szívedből kiömlő vér és víz oltsa ki a tisztítótűz lángjait, hogy ott is dicsőíthessék irgalmad erejét.
A tisztítótűz szörnyű hőségéből
Irgalmadhoz kiáltás száll e kínok mélyéből.
És vigaszt, enyhülést, hűsítést ad.
A szívedből folyt vér- és vízpatak.
Örök Atya! Tekints irgalmas szemmel a tisztítótűzben szenvedő lelkekre, akik Jézus irgalmas Szívébe be vannak zárva. Kérlek Szent Fiad keserves kínszenvedéséért és mindazért a keserűségért, ami legszentebb lelkét eltöltötte, mutass irgalmat azok iránt, akik igazságos tekinteted előtt állnak. Ne nézz rájuk másképp, csak legkedvesebb Fiad, Jézus sebein keresztül, mert hisszük, hogy jóságod és irgalmad határtalan.
2011. április 29., péntek
Öt nap II. János Pállal - A nő
Gianna Beretta Molla-t II. János Pál avatta szentté |
Máriáról elmélkedve ezt mondja: "Az "idők teljessége" így föltárta az "asszony" rendkívüli méltóságát. E méltóság egyrészt föltárja a Jézus Krisztusban az Istennel való kapcsolatra fölemelést, mely minden ember végső célja itt a földön és az örökkévalóságban. Ebből a szempontból "az asszony" az egész emberi nem képviselője és őstípusa: annak az emberi természetnek a képviselője, mely sajátja minden embernek, férfiaknak is, nőknek is. Másrészt viszont a názáreti esemény föltárja az élő Istennel való kapcsolatnak egy olyan formáját, mely egyedül "az asszonynak" lehet sajátja, tudniillik az anya és fiú kapcsolatát. A Názáreti Szűz ugyanis Isten anyja lesz. Ezt az igazságot, melyet a kereszténység kezdettől fogva elfogadott, az efezusi zsinat (431) ünnepélyesen kihirdette. E zsinat Nesztoriosz tanításával szemben -- ki Máriát csupán az ember Jézus anyjának vallotta -- kiemelte Szűz Mária anyaságának lényegi tartalmát. Mária az angyali üdvözletkor, amint kimondta válaszát -- "legyen nekem" --, fiút fogant, aki Isten Fia, az Atyával egylényegű. Valóban Isten anyja tehát, mert az anyaság az egész személyre vonatkozik, nem csupán a testre, sem pedig az emberi "természetre". Így a "Theotokosz" -- Isten Anyja -- név annak az Istennel való kapcsolatnak a neve lett, melyben Szűz Mária részesült."
..."A férfinak és nőnek teremtett ember istenképisége és hasonlatossága (a teremtmény és a Teremtő között állítható az analógia révén) kifejezi tehát a közös emberi természetben "kettő egységét" is. E "kettő egysége", a személyek közösségének jele, arra utal, hogy az ember teremtésébe bele van írva az isteni közösséggel (communio) való bizonyos hasonlóság is. Ez a hasonlóság úgy van beléjük írva, mint a férfi és az asszony személyes sajátossága, s ugyanakkor mint feladatra szóló meghívás. Az istenképiségben és hasonlatosságban, melyet az emberi nem kezdettől fogva magában hord, van megalapozva az egész emberi "étosz". Az Ó- és Újszövetség fejezi és fejti ki ezt az "étoszt", melynek csúcsa a szeretet parancsa. A "kettő egységében" a férfi és az asszony kezdettől fogva hivatást kapott nemcsak arra, hogy "egymás mellett" vagy "együtt", hanem arra is, hogy kölcsönösen egymásért létezzen."
Az Éva-Mária párhuzamot fejtegeti ezután II. János Pál pápa: "Éva és Mária összehasonlítása állandóan témája az isteni kinyilatkoztatásból kapott hit letéteménye fölötti elmélkedésnek, és gyakran szólnak róla az egyházatyák, egyházi írók és a teológusok. Első tekintetre ebből az összevetésből többnyire az ellentét tűnik ki. Éva mint "minden élők anyja" tanúja a szentírási "kezdetnek", mely az embernek Isten képére és hasonlatosságára való teremtéséről és az ősbűnről szóló igazságot tartalmazza. Mária az új "kezdet" és az "új teremtés" tanúja. Sőt mint az üdvtörténetben az első megváltott, ő az "új teremtmény", ő a "kegyelemmel teljes". Nehéz megérteni, hogy a protoevangélium miért emeli ki ennyire "az asszonyt", ha nem vesszük tekintetbe, hogy őbenne kezdődik az Isten új és végérvényes szövetsége az emberiséggel; a szövetség Krisztus megváltó vérében. Ez a szövetség az "asszony" által kezdődik Názáretben, az angyali üdvözletkor. Ez az evangélium abszolút újdonsága. Az Ószövetségben ugyanis, hogy népe történetébe beavatkozzék, Isten asszonyokhoz fordult, mint például Sámuel vagy Sámson anyjához; de hogy szövetséget kössön az emberi nemmel, ahhoz kizárólag férfiakhoz fordult: Noéhoz, Ábrahámhoz, Mózeshoz. Az öröknek és visszavonhatatlannak szánt Újszövetség kezdetén viszont egy asszony áll: a názáreti Szűz. Ez annak jele, hogy "Jézus Krisztusban... nincs férfi és asszony". Őbenne a férfi és az asszony közötti kölcsönös szembenállás -- amely az eredendő bűn öröksége -- lényegében legyőzetett. "Mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban" -- írja az apostol."
Asszonyok az evangéliumbanHa végiglapozzuk az evangéliumot, sok különböző korú, rendű és rangú nővel találkozunk. Van köztük testileg torzult, mint például az, akit "már tizennyolc éve gyötört a betegség lelke, teljesen meg volt görbedve, úgy, hogy nem is tudott fölegyenesedni", vagy Simon anyósa, aki "lázas betegen feküdt", vagy az az asszony, "aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett", aki senkit sem érinthetett, mert úgy vélték, tisztátalanná teszi az embert. Ezek a nők valamennyien meggyógyultak; az utoljára említettet (a vérfolyásos asszonyt), aki a "sokaságban" megérintette Jézus ruháját, Jézus megdicsérte nagy hitéért: "A hited megmentett téged." Ezek mellett ott van Jairus leánya, akit holtából hívott életre Jézus, szelíden szólítva: "Kislány, parancsolom, kelj föl". És ott van a naimi özvegy, kinek egyetlen fiát Jézus föltámasztotta, és eme tettéhez fűzte irgalmas jóságának kifejezését: "megesett rajta a szíve és megszólította: Ne sírj!" És végül a kananeita asszony, az az asszony, aki hitéért, alázatosságáért és azért a nagyságért, melyre csak egy anyai szív képes, kiérdemelte Jézus különleges dicséretét: "Asszony, nagy a te hited. Legyen akaratod szerint." A kánaáni asszony leánya gyógyulásáért könyörgött.
Az asszonyok, akikkel Jézus útközben találkozott, s akik tőle nagy kegyelmeket nyertek, követték őt -- amikor apostolaival bejárta a városokat és a hegyi falvakat, prédikálva és hirdetve Isten országának evangéliumát --, "és vagyonukból gondoskodtak róla". Az Evangélium megnevezi közülük Johannát, Heródes intézőjének feleségét, Zsuzsannát "és még sok mást".
Gyakran szerepelnek asszonyok a példabeszédekben, melyekkel Jézus az Isten országáról szóló igazságokat igyekszik megvilágítani. Így az elveszett drachma, a kovász, az okos és balga szüzek történetében. Különösen jelentős az özvegy két fillérének története. Amikor a gazdagok adakoztak a templom perselyébe ..., egy szegény özvegy két fillért adott. Ekkor Jézus így szólt: "Ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más. Mert a többiek a feleslegükből adtak..., ő azonban mind odaadta, ami szegénységéből telt: egész megélhetését." Így Jézus őt állította példaképül, őt védte meg, mert annak a kornak a jogrendszerében az özvegyek teljesen védtelenek voltak.
Jézus tanításában és egész magatartásában semmi olyat sem találunk, ami -- korának szokása szerint -- az asszony hátrányos helyzetét tükrözné. Sőt ellenkezőleg, az ő szavai és tettei mindig kifejezik a nőt megillető tiszteletet és megbecsülést. A meggörnyedt asszonyt "Ábrahám leányának" nevezte, holott ez a kifejezés ("Ábrahám fia" formában) az egész Szentírásban csak a férfiakat illette meg. Golgotára vezető útján Jézus így szólt az asszonyokhoz: "Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok!" Ilyen módon szólni a nőkről és a nőkhöz, nemkülönben így bánni velük, a kor uralkodó szokásához képest teljességgel "új" volt."
A föltámadott Jézust is először az asszonyok látták meg, így lettek a föltámadás első tanúi.
1995-ben a pápa levelet írt a nőknek: a Nők IV. Világkonferenciája (Peking, 1995. szeptember) alkalmából. Ebben hálával gondol minden nőre, akik által Isten nagy tettei és misztériumai megvalósultak a történelem során. "Hála neked, nő, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára; aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet. Hála neked, nő, aki feleség vagy, aki sorsodat visszavonhatatlanul egy férfiéhoz kapcsolod, önmagatok kölcsönös elajándékozásában szolgálva a közösséget és az életet.
Hála neked, nő, aki leány és nővér vagy, aki érzékenységeddel, intuitív adottságoddal, önzetlenségeddel, állhatatosságoddal gazdagítod a szűkebb családot, s általa a társadalom egész életét.
Hála neked, dolgozó nő, aki a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen vagy -- azért, hogy nélkülözhetetlen módon hozzájárulsz az értelmet és az érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a "misztériumra" mindig fogékonyértelmezéséhez, az emberibb gazdasági és politikai struktúrák létrehozásához.
Hála neked, nő, aki szerzetesnő vagy, aki Krisztus, a megtestesült Ige édesanyjának, minden nők között a legnagyobbnak példája szerint engedékenyen és hűséggel nyílsz meg az isteni szeretet számára, így segítvén az Egyházat és az egész emberiséget, hogy élete Istennek adott "jegyesi" válasz legyen, mely csodálatos módon fejezi ki azt a közösséget, melyet ő teremtményeivel meg akar valósítani.
Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához."
" nőknek szóló hálám ezért nyomatékos felhívás is: tegyen meg minden szükségeset mindenki, különösképpen pedig az államok és a nemzetközi intézmények, hogy a nők ismét megkapják a méltóságuknak és szerepüknek kijáró teljes tiszteletet. Ennek kapcsán nem mulaszthatom el, hogy ki ne nyilvánítsam csodálatomat azon jóakaratú nők iránt, akik a nők védelmében az alapvető társadalmi, gazdasági és politikai jogok kivívásának szentelték magukat, és bátor kezdeményezésükkel olyan korban álltak elő, amikor e küzdelmüket túlzásnak, a hiányzó nőiesség jelének, nagyzolásnak, sőt bűnnek tekintették!" ...
"Az Egyház Máriában látja "a női géniusz" legfenségesebb megnyilvánulását, és a késztetések el nem apadó forrását találja benne. Mária "az Úr szolgálóleányának" nevezte magát.8 Isten igéje iránti engedelmességből elfogadta a názáreti család hitvesének és édesanyjának kitüntetett, de könnyűnek éppen nem nevezhető hivatását. Azáltal, hogy vállalkozott Isten szolgálatára, az ember szolgálatába is állt: szeretetszolgálatra. E szolgálat lehetővé tette számára, hogy megtapasztalja életében a titokzatos, de valóságos "uralkodást". Nem véletlenül szólítják az "ég és a föld királynőjének". Így szólítja őt a hívők egész közössége, és sok nemzet és nép szólítja őt saját "Királynőnek". Az ő "uralkodása" szolgálat! Az ő szolgálata "uralkodás"!
Így értendő a tekintély mind a családban, mind a társadalomban és az Egyházban. Az "uralkodás" az ember lényegi hivatását nyilatkoztatja ki, aki annak képére teremtetett, aki ég és föld Ura, és arra hivatott, hogy Krisztusban Isten fogadott gyermekévé legyen. Az ember a Földön az egyetlen teremtmény, akit "Isten önmagáért akart", ahogy a II. vatikáni zsinat tanítja, mely jellemző módon hozzáfűzi, hogy az ember "csak akkor talál teljesen önmagára, ha őszintén elajándékozza magát".
Ebben áll Mária anyai "uralkodása". Mivel egész élete a Fiúnak szóló odaadás volt, az egész emberi nem fiai és leányai iránti odaadássá isválik, amennyiben mélységes bizalmat kelt abban, aki hozzá fordul, hogy az élet nehéz ösvényén végső, transzcendens céljához eljusson. Ezt a végcélt mindenki hivatásának állomásain át éri el, s e cél mind a férfi, mind a nő földi tevékenységének irányt mutat."
Levelét ezekkel a szavakkal zárja: "Mert a nő különösen önmagának a mindennapi életben való elajándékozásában ragadja meg életének mély elhivatottságát, ő, aki talán jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a szívével lát. Ő a különböző ideológiai vagy politikai rendszerektől függetlenül látja az embert. Látja nagyságát és korlátait,és megpróbál elébe menni és segítségére lenni. Ily módon megvalósul az emberiség történelmében a Teremtő alapvető terve, és a hivatások és elhivatottságok sokféleségében szakadatlan megnyilvánul az a -- nemcsak fizikai, hanem mindenekelőtt lelki -- szépség, mellyel Isten kezdettől megajándékozta az emberi teremtményt, és különösen a nőt.
Miközben imádságommal az Úrra bízom e fontos pekingi találkozó sikerét, fölhívom az Egyház közösségét, használja föl ezt az évet arra, hogy őszinte hálát mondjon a világ Teremtőjének és Megváltójának azért a nagy jóért, azért az ajándékért, ami a női mivolt, mely a maga sokrétű megjelenési formájában az emberiség és az Egyház alapvető örökségéhez tartozik.
Mária, szeretet királynője, virrassz a nők és küldetésük fölött, mely az emberiség, a béke és Isten országának növekedése szolgálatára rendeli őket!"
Öt nap II. János Pállal - A Szentlélek
II. János Pál pápa a "Dominum et vivificantem" enciklikájában a Szentlélekről ír. Most kommentár nélkül olvassunk néhány gondolatot a pápától: (végig idézet)
1. Az Atya és a Fiú Lelke, az Egyháznak adott ajándék. Jézus az Igazság Lelkét "Paraclitus"-nak nevezte, ami annyit jelent mint "vigasztaló", "közbenjáró", vagy "ügyvéd". Nevezte "másik Vigasztaló"-nak is, mert az első vigasztaló maga Jézus, Ő hozta és hirdette elsőként az evangélium örömhírét. A Szentlélek őutána és őáltala jött, hogy az Egyház által az üdvösség örömhírét tovább hirdesse a világban. Jézus búcsúbeszédében, amikor az utolsó vacsora termében összegyűlt apostolait felkészítette távozására, azaz szenvedésére és kereszthalálára, ismételten szólt arról, hogy művét a Szentlélek fogja folytatni. ...
Az említett szavakhoz Jézus még hozzátette: "A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek". A Szentlélek az apostolok és az Egyház Vigasztalója, aki mindig velük van - noha láthatatlanul - mint annak az örömhírnek a tanítója, melyet Krisztus hirdetett. Ez a "megtanít" és "eszetekbe juttat", nem csupán azt jelenti, hogy a saját módján az evangélium hirdetésére lelkesít, hanem segíti Krisztus tanításának valódi és teljes megértését, továbbá biztosítja ennek folyamatosságát és azonosságának megőrzését a változó követelmények és körülmények között. A Szentlélek munkájának eredménye, hogy az Egyházban mindig ugyanaz az igazság él tovább, melyet az apostolok Mesterüktől átvettek. ...
Isten az ő legbensőbb életében "szeretet", lényege szerint szeretet, amely mindhárom isteni Személyben közös. A személyes szeretet a Szentlélek mint az Atya és a Fiú Lelke. És ezért "mindent átlát, Isten mélységeit is", mint teremtetlen szeretet, aki ajándékul adja magát. Azt állíthatjuk, hogy a Szentlélekben a háromságos Isten benső élete merő ajándékká lesz az isteni Személyek szeretetének állandó cseréjében, és Isten a Szentlélek által mint ajándék létezik. A Szentlélek ennek a kölcsönös önajándékozásnak, ennek a szeretetlétnek személyes kifejezője Ő a Személyszeretet, Ő a Személy-ajándék: Istenben a valóság kifürkészhetetlen gazdagsága és a személy kimondhatatlan mélysége, ahogyan azt egyedül csak a kinyilatkoztatás adhatja tudtunkra. De mert az Atyával és a Fiúval istenségében egylényegű, a Szentlélek egyúttal maga is szeretet és ajándék (teremtetlen ajándék), amelyből, mint élő forrásból, bőven árad a teremtmények számára minden ajándék (teremtett ajándék): a létezés ajándéka, amelyet minden teremtmény megkapott a teremtés által; a kegyelem ajándéka, amelyet az emberek kaptak az üdvrend által. Amint Szent Pál apostol írja: "...a nékünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete". ...
2. A Lélek, ki meggyőzi a világot a bűnről.
2.1. Amikor Jézus húsvét előestéjén a Szentlélekről úgy szólt, hogy ő fogja " meggyőzni a világot a bűnről", kijelentését a legtágabb módon kell értelmeznünk, mert az emberiség történetének minden bűnét összefogja. Ha Jézus mégis kijelenti, ennek a bűnnek az a lényege, hogy "nem hittek bennem", akkor csak azokra szorítkozik, akik az Emberfia messiási küldetését elvetették, és Őt kereszthalálra ítélték. De nyilvánvaló: a bűnnek ilyen beszűkített értelmezése vagy történelmi szemlélete egyetemessé válik, mert maga a megváltás is egyetemes, melyet Jézus a kereszten szerzett. A megváltás misztériumának kinyilatkoztatása lehetővé teszi annak megértését, hogy minden bűn, melyet bárhol és bármely pillanatban elkövetnek, Krisztus keresztjéhez tartozik, így közvetett módon azoké is, akik "nem hittek benne" és ezért Jézus Krisztust kereszthalálra ítélték.
A Szentlélek - azzal, hogy feltárja a világnak a Golgota bűnét, az ártatlan Bárány halálát, amint azt pünkösdkor tette - leleplez minden bűnt, melyet bárhol és az emberi történelem folyamán bármikor elkövetnek, megmutatva szoros kapcsolatukat Krisztus keresztjével. Ez a "meggyőzés" Krisztus keresztjével kapcsolatban mutatja meg a bűn gonoszságát. Ebben az összefüggésben ismerhetjük meg a bűn teljes rosszaságát, mely a "mysterium iniquitatis"(a gonoszság titka) miatt sajátja, mindig benne van és rejtve jelen van. Az ember nem ismerheti fel ennek lényegét, egyedül Krisztus keresztjében válik érthetővé. Ezért csak a Szentlélek, az igazság Lelke tudja erről "meggyőzni", aki egyben Vigasztalónk is. Ha a bűnt Krisztus keresztjével kapcsolatban vizsgáljuk, felismerhetjük benne egyúttal a "mysterium pietatist" is, amint azt a szinódus után kiadott "Kiengesztelődés és bűnbánat" című enciklika tanítja. A bűnnek ezt a dimenzióját sem ismerheti meg az ember Krisztus keresztje nélkül. Erről sem "győzheti meg" senki, csak a Szentlélek, "aki átlátja Isten mélységeit". (A "mysterium pietatis" Szent Pálnál (I. Tim 3, 16 magyar fordításban "az istenfélő élet titka". De az említett enciklika 20. pontjában a Szentatya kifejti, hogy ez "Isten irántunk való végtelen irgalmának titka".) (A fordító megjegyzése.)
2.2. A Szentlélek elleni bűnről
...Az elmondottak alapján érthetővé válik Jézus néhány súlyos és nyugtalanító kijelentése, arról, hogy vannak bűnök, amelyekre "nincs bocsánat". A szinoptikusok használják ezt a kifejezést arra a különleges bűnre, amelyet a "Szentlélek elleni káromlásnak" nevezünk. Íme a három evangélista elbeszélése:
Máté: "Minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot. Ha valaki az Emberfia ellen beszél, bocsánatot nyer, de ha a Lélek ellen beszél, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon."
Márk: "Minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek a szájukon, bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot mindörökké, bűne örökre megmarad."
Lukács: "Aki az Emberfia ellenbeszél, az bocsánatot nyer, aki azonban a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot."
Miért nem nyerhet bocsánatot a Szentlélek káromlása? Hogyan kell értelmeznünk ezt a káromlást? Aquinói Szent Tamás szerint itt olyan bűnökről van szó, "amelyek természetüknél fogva megbocsáthatatlanok, mert kizárják azt, amiért a bocsánat elnyerhető."
Ilyen értelemben a "káromkodás" nem azt jelenti, hogy a Szentlelket szóval sértenék, hanem az üdvösség visszautasításáról van szó, amelyet Isten a Szentlélek révén ajánl fel az embernek, a keresztáldozat érdeméből. Ha az ember elveti azt "a meggyőzést a bűnről", amely a Szentlélekből árad és természeténél fogva üdvösséges, elveti egyúttal a Vigasztaló "eljövetelét" is, azt az "eljövetelt", mely a húsvéti misztériumhoz tartozik és kapcsolódik Krisztus megváltó vérének erejéhez: ahhoz a vérhez, amely "megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől".
Tudjuk, ennek a tisztításnak a gyümölcse a bűnök eltörlése. Ezért, aki elveti a Lelket és a vért, megmarad "holt cselekedeteiben", a bűnben. A Szentlélek elleni káromkodás lényegében gyökeres visszautasítása ennek a megbocsátásnak, amelynek benső ajándékozója ő maga, és feltételezi a valódi megtérést, amely az ő hatására jön létre a lelkiismeretben. Ha Jézus megerősíti, hogy a Szentlélek elleni káromkodás nem nyerhet bocsánatot sem ebben az életben, sem a jövendőben, azt akarja mondani: ez a "meg nem bocsátás" okozatilag összefügg a "meg nem bánással", a megtérés teljes megtagadásával. Ez azt jelenti, hogy valaki nem akar a megváltás forrásához közeledni, amely az üdvrendben, ahol beteljesedett a Szentlélek küldése, mindig nyitva áll. A Vigasztaló-Lélek megkapta a végtelen hatalmat, hogy ebből a forrásból merítsen: "az enyémből kapja" - mondta Jézus. Így teszi Ő teljessé az emberek lelkében a krisztusi megváltást, szétosztván annak gyümölcseit. A Szentlélek elleni káromkodás annak az embernek a bűne, aki jogot formál a rosszban való megmaradáshoz - bármilyen bűnben is - és elveti a megváltást. Egy ilyen ember saját bűnének foglya, ezzel lehetetlenné teszi a maga részéről a megtérést és így a bűnök elengedését, amit a maga élete számára sem lényegesnek, sem fontosnak nem tart. Ez a lelki pusztulás állapota, mert a Szentlélek elleni káromlás nem teszi lehetővé az embernek, hogy kiszabadítsa magát saját fogságából, és szabaddá tegye magát a lelkiismeretet tisztító isteni forrás, továbbá a bűnbocsánat befogadására.
A Szentlélek tevékenysége, amely az üdvöthozó "bűnről való meggyőzésre" irányul, az ilyen beállítottságú emberben benső ellenállásba, egyben lelkiismeretének áttörhetetlen megátalkodásába ütközik, amelyet szabad választással ő maga erősített meg. Ezt a lelki állapotot nevezi általában a Szentírás "keményszívűségnek". Korunkban az értelemnek és a szívnek ez a magatartása a bűntudat elvesztésében nyilvánul meg, amellyel a Kiengesztelődés és bűnbánat című apostoli buzdításban bővebben foglalkoztunk. Már XII. Pius pápa megállapította, hogy: "ennek a századnak a bűne a bűntudat elvesztése", és ennek elvesztése az "Isten iránti érzék" elvesztését eredményezi. Az említett buzdításban ez olvasható: "Isten az embernek eredete és végső célja, és ez magában hordja az isteni csírát. Ezért Isten titka az, ami az ember titkát föltárja és megvilágítja. Felesleges tehát azt remélni, hogy az ember és az emberi értékek iránti bűntudat létezhet, ha hiányzik az Isten megbántásának tudata, azaz a valódi bűntudat."
Ezért kéri állhatatosan az Egyház Isten kegyelmét, hogy az ember ne veszítse el helyes lelkiismeretét, és a jó és rossz iránti érzéke el ne tompuljon. Mindkettő - a helyes lelkiismeret és a bűn iránti érzék - szorosan kapcsolódik az igazság Lelkének benső működéséhez. Ennek fényében különös ereje van az apostol buzdításának: "a Lelket ki ne oltsátok"; "a Lelket meg ne szomorítsátok". Az Egyház mindenekelőtt buzgón imádkozik: ne növekedjék a világban az a bűn, amelyet az evangélium a "Szentlélek káromlásának" nevez, hanem inkább csökkenjen az emberek lelkében - következésképpen az életterükben és a közösség minden területén -, és nyíljék meg a lelkiismeretük, hiszen ez nélkülözhetetlen a Szentlélek működéséhez. A Szentlélek elleni veszedelmes bűn adjon helyet az Ő vigasztaló tevékenységének, amikor azért jön, hogy "meggyőzze a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről".
Jézus búcsúbeszédében a "meggyőzés"-nek ezt a három területét a Vigasztaló küldésében kapcsolta össze: a bűnt, az igazságot és az ítéletet. Ezek jelzik "az isteni irgalmas szeretet" misztériumának halmazát, amely az emberi történelemben szemben áll a bűnnel, a "gonoszság misztériumával". Szent Ágoston fogalmazása szerint: egyik oldalon áll "az önszeretet egészen Isten megvetéséig", a másik oldalon "Isten szeretete önmaga megvetéséig". Az Egyház állandóan imádkozik és szolgálatával azon fáradozik, hogy az emberi lelkiismeret alakulása és az emberiség nagy családjában a közösségek története ne süllyedjen a bűn polarizációjáig, elvetve az isteni parancsokat egészen az "Isten megvetéséig"; legyen sokkal inkább képes felemelkedni ahhoz a szeretethez, amelyben megnyilvánul a Lélek, "aki életet ad".
Akik engedik, hogy a Szentlélek "meggyőzze őket a bűnről", azok hagyják, hogy meggyőzze őket "az igazságról és az ítéletről" is. Az igazság Lelke, aki az embert és lelkiismeretét segíti, hogy felismerje az igazságot a bűnben, segíti őt abban is, hogy megismerje az igazságosság igazságát, mely Krisztussal lépett az emberek történetébe. Így mindazok, akik meggyőződve a bűnről a Vigasztaló hatására megtérnek, bizonyos szempontból megszabadulnak az ítélettől. Attól az ítélettől, amellyel már elítélték e világ fejedelmét. A megtérés az isteni-emberi misztérium mélyén jelenti ama bilincsek széttörését, amelyekkel a bűn az embert "a gonosz misztériumának" teljességéhez kötötte. Akik tehát megtérnek, azokat a Szentlélek kivezeti az "ítélet" hatásköréből, és bevezeti abba az igazságba, amely Jézus Krisztusban van, aki azt az Atyától kapta mint a szentháromságos szentség visszfényét. Ez az evangélium és a megváltás igazsága, a hegyi beszéd és a kereszt igazsága, amely megtisztítja a lelkiismeretet a Bárány vérével. Ez az az igazság, amelyet az Atya a Fiúnak és mindazoknak adott, akik igazságban és szeretetben Őhozzá kötődnek.
Ebben az igazságban nyilatkoztatja ki magát a Szentlélek, az Atya és a Fiú Lelke, aki meggyőzi a világot a bűnről, és az emberben jelen lesz mint az örök élet Lelke.
3. Az éltető Lélek
A Szentlélek, aki erejével beárnyékozta Mária szűzi testét, és ezzel adta istenanyaságának kezdetét, ugyanakkor tökéletesen engedelmessé tette Mária szívét arra a cserére, amelyben Isten önmagát közölte, amely minden emberi értelmet és képességet felülmúlt. "Boldog aki hitt", így köszöntötte Máriát Erzsébet, az ő rokona, aki szintén "eltelt Szentlélekkel". Az üdvözlő szavakban, melyek elhangzottak Mária felé, aki "hitt", már körvonalazódik a kontraszt azokkal, akik távolállók (s mégis oly közeliek), akikről Jézus azt mondta, hogy "nem hisznek". Mária a maga hívő engedelmességével belépett az üdvtörténetbe. A hit legmélyebb értelmében az emberi szív nyitottsága Isten ajándékainak befogadására, Isten önközlésére a Szentlélekben. Szent Pál írja: "Az Úr ugyanis Lélek; ahol az Úr Lelke, ott a szabadság". Ha a háromszemélyű egy Isten a Szentlélekben az ember számára feltárja magát, akkor ez a kinyilatkoztatás megmutatja és megadja az embernek a szabadság teljességét. Ez a teljesség a legmagasztosabb módon Mária hitében, "hitbéli engedelmességében" mutatkozott meg. Valóban: "boldog az, aki hitt"!
... A materializmus alapjában és ténylegesen a kizárja a világból és az emberből Isten jelenlétét és tevékenységét, mert Ő lélek. És teszi ezt főként azon az alapon, mert tagadja ennek létét, hiszen lényege és gyakorlata szerint ateista rendszer. Korunk legjelentősebb jelensége az ateizmus, melyet a II. Vatikáni Zsinat több oldalról mutat be. Bár az ateizmusról nem szólhatunk kizárólag egyértelműen, még ha leszűkítjük is a materialista filozófiára, amelyben különböző formákat ölthet; és állíthatjuk, hogy ez a fogalom különböző értelmezésben fordul elő. Mégis azt kell mondanunk, hogy a tényleges és valódi materializmus elméleti síkon - mint a valóság értelmezője, a személyes és közösségi cselekvés alapelve - ateista jellegű. A cselekvések értékrendje és célszerűsége, amelyeket ez a felfogás felmutat, szorosan összefügg minden létezőnek azzal az értelmezésével, hogy az anyagi természetű. Ha olykor, mint például a kultúra és erkölcs területén "szellemről" és "lelki kérdésekről" szól, úgy teszi, hogy bizonyos cselekvéseket az anyag különös megjelenési formáinak tekint, hiszen ebben a rendszerben az anyag az egyedüli létező. Ebből következik, hogy egy ilyen értelmezésben a vallás csak "idealista illúziónak" tekinthető, amely ellen bárhol, bármilyen történelmi körülmények között, a legmegfelelőbb módon és a legalkalmasabb eszközökkel küzdeni kell, hogy a társadalomban és az emberi szívekben felszámolható legyen.
A Szentlélek az az ajándék, aki az imádsággal együtt jön az ember szívébe. Elsősorban és mindenekfelett olyan ajándéknak mutatkozik, aki "gyöngeségünkben segítségünkre siet". Ez az a nagyszerű gondolat, amelyet Szent Pál a Római levélben fogalmazott meg: "...mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk, a Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal". A Szentlélek tehát nemcsak arra indít minket, hogy imádkozzunk, hanem "belülről" vezet minket imánkban, elégtelen voltunkat kiegészíti, és az imádságban való gyengeségünket gyógyítja: Ő van jelen a mi imádságunkban, és annak isteni távlatokat nyit. "S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért." Az imában a Szentlélek hatására egyre érettebben fejezi ki magát az új ember, ki ezáltal részesül az isteni életben. ...
4. Befejezés
Miközben az Egyház így imádkozik, töretlen hittel vallja: van itt, ebben a mi teremtett világunkban egy teremtetlen ajándék, a Lélek. Ő az Atya és a Fiú Lelke, ugyanaz, mint az Atya és a Fiú, nem teremtmény, mérhetetlen, örök, mindenható Isten és Úr. Isten Lelke "betölti a földkerekséget", és minden teremtmény felismeri benne saját identitását, identitásának forrását, felfedezi benne nyilvánvaló természetfeletti irányultságát; feléje fordul, várja és hívja őt a maga puszta léténél fogva. Őreá mint Vigasztalóra, az igazság és a szeretet Lelkére tekint az ember, aki igazságból és szeretetből él, és aki az igazság és a szeretet forrása nélkül nem tud élni. Hozzá fordul az Egyház, az emberiség szíve, hogy tőle mindenki számára kérje, kapja és szétossza a szeretetnek azt az ajándékát, "mely kiáradt a mi szívünkbe". Hozzá fordul az Egyház az ember szövevényes zarándokútján itt a földön: kéri, szakadatlanul kéri, hogy az emberi cselekedetek az ő segítségével mindig helyesek legyenek, kéri az örömet és a vigasztalást, amelyet csak Ő, az igazi Vigasztaló adhat, betöltve az emberi szív mélységeit; kéri az erények kegyelmét, amelyek a mennyei dicsőségre érdemesítenek, kéri az örök üdvösséget, az isteni életben való teljes részesedést, amelyre az Atya az embereket eleve elrendelte, mert szeretetből a Szentháromság képére és hasonlatosságára teremtette őket. ...
1. Az Atya és a Fiú Lelke, az Egyháznak adott ajándék. Jézus az Igazság Lelkét "Paraclitus"-nak nevezte, ami annyit jelent mint "vigasztaló", "közbenjáró", vagy "ügyvéd". Nevezte "másik Vigasztaló"-nak is, mert az első vigasztaló maga Jézus, Ő hozta és hirdette elsőként az evangélium örömhírét. A Szentlélek őutána és őáltala jött, hogy az Egyház által az üdvösség örömhírét tovább hirdesse a világban. Jézus búcsúbeszédében, amikor az utolsó vacsora termében összegyűlt apostolait felkészítette távozására, azaz szenvedésére és kereszthalálára, ismételten szólt arról, hogy művét a Szentlélek fogja folytatni. ...
Az említett szavakhoz Jézus még hozzátette: "A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek". A Szentlélek az apostolok és az Egyház Vigasztalója, aki mindig velük van - noha láthatatlanul - mint annak az örömhírnek a tanítója, melyet Krisztus hirdetett. Ez a "megtanít" és "eszetekbe juttat", nem csupán azt jelenti, hogy a saját módján az evangélium hirdetésére lelkesít, hanem segíti Krisztus tanításának valódi és teljes megértését, továbbá biztosítja ennek folyamatosságát és azonosságának megőrzését a változó követelmények és körülmények között. A Szentlélek munkájának eredménye, hogy az Egyházban mindig ugyanaz az igazság él tovább, melyet az apostolok Mesterüktől átvettek. ...
Isten az ő legbensőbb életében "szeretet", lényege szerint szeretet, amely mindhárom isteni Személyben közös. A személyes szeretet a Szentlélek mint az Atya és a Fiú Lelke. És ezért "mindent átlát, Isten mélységeit is", mint teremtetlen szeretet, aki ajándékul adja magát. Azt állíthatjuk, hogy a Szentlélekben a háromságos Isten benső élete merő ajándékká lesz az isteni Személyek szeretetének állandó cseréjében, és Isten a Szentlélek által mint ajándék létezik. A Szentlélek ennek a kölcsönös önajándékozásnak, ennek a szeretetlétnek személyes kifejezője Ő a Személyszeretet, Ő a Személy-ajándék: Istenben a valóság kifürkészhetetlen gazdagsága és a személy kimondhatatlan mélysége, ahogyan azt egyedül csak a kinyilatkoztatás adhatja tudtunkra. De mert az Atyával és a Fiúval istenségében egylényegű, a Szentlélek egyúttal maga is szeretet és ajándék (teremtetlen ajándék), amelyből, mint élő forrásból, bőven árad a teremtmények számára minden ajándék (teremtett ajándék): a létezés ajándéka, amelyet minden teremtmény megkapott a teremtés által; a kegyelem ajándéka, amelyet az emberek kaptak az üdvrend által. Amint Szent Pál apostol írja: "...a nékünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete". ...
2. A Lélek, ki meggyőzi a világot a bűnről.
2.1. Amikor Jézus húsvét előestéjén a Szentlélekről úgy szólt, hogy ő fogja " meggyőzni a világot a bűnről", kijelentését a legtágabb módon kell értelmeznünk, mert az emberiség történetének minden bűnét összefogja. Ha Jézus mégis kijelenti, ennek a bűnnek az a lényege, hogy "nem hittek bennem", akkor csak azokra szorítkozik, akik az Emberfia messiási küldetését elvetették, és Őt kereszthalálra ítélték. De nyilvánvaló: a bűnnek ilyen beszűkített értelmezése vagy történelmi szemlélete egyetemessé válik, mert maga a megváltás is egyetemes, melyet Jézus a kereszten szerzett. A megváltás misztériumának kinyilatkoztatása lehetővé teszi annak megértését, hogy minden bűn, melyet bárhol és bármely pillanatban elkövetnek, Krisztus keresztjéhez tartozik, így közvetett módon azoké is, akik "nem hittek benne" és ezért Jézus Krisztust kereszthalálra ítélték.
A Szentlélek - azzal, hogy feltárja a világnak a Golgota bűnét, az ártatlan Bárány halálát, amint azt pünkösdkor tette - leleplez minden bűnt, melyet bárhol és az emberi történelem folyamán bármikor elkövetnek, megmutatva szoros kapcsolatukat Krisztus keresztjével. Ez a "meggyőzés" Krisztus keresztjével kapcsolatban mutatja meg a bűn gonoszságát. Ebben az összefüggésben ismerhetjük meg a bűn teljes rosszaságát, mely a "mysterium iniquitatis"(a gonoszság titka) miatt sajátja, mindig benne van és rejtve jelen van. Az ember nem ismerheti fel ennek lényegét, egyedül Krisztus keresztjében válik érthetővé. Ezért csak a Szentlélek, az igazság Lelke tudja erről "meggyőzni", aki egyben Vigasztalónk is. Ha a bűnt Krisztus keresztjével kapcsolatban vizsgáljuk, felismerhetjük benne egyúttal a "mysterium pietatist" is, amint azt a szinódus után kiadott "Kiengesztelődés és bűnbánat" című enciklika tanítja. A bűnnek ezt a dimenzióját sem ismerheti meg az ember Krisztus keresztje nélkül. Erről sem "győzheti meg" senki, csak a Szentlélek, "aki átlátja Isten mélységeit". (A "mysterium pietatis" Szent Pálnál (I. Tim 3, 16 magyar fordításban "az istenfélő élet titka". De az említett enciklika 20. pontjában a Szentatya kifejti, hogy ez "Isten irántunk való végtelen irgalmának titka".) (A fordító megjegyzése.)
2.2. A Szentlélek elleni bűnről
...Az elmondottak alapján érthetővé válik Jézus néhány súlyos és nyugtalanító kijelentése, arról, hogy vannak bűnök, amelyekre "nincs bocsánat". A szinoptikusok használják ezt a kifejezést arra a különleges bűnre, amelyet a "Szentlélek elleni káromlásnak" nevezünk. Íme a három evangélista elbeszélése:
Máté: "Minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot. Ha valaki az Emberfia ellen beszél, bocsánatot nyer, de ha a Lélek ellen beszél, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon."
Márk: "Minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek a szájukon, bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot mindörökké, bűne örökre megmarad."
Lukács: "Aki az Emberfia ellenbeszél, az bocsánatot nyer, aki azonban a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot."
Miért nem nyerhet bocsánatot a Szentlélek káromlása? Hogyan kell értelmeznünk ezt a káromlást? Aquinói Szent Tamás szerint itt olyan bűnökről van szó, "amelyek természetüknél fogva megbocsáthatatlanok, mert kizárják azt, amiért a bocsánat elnyerhető."
Ilyen értelemben a "káromkodás" nem azt jelenti, hogy a Szentlelket szóval sértenék, hanem az üdvösség visszautasításáról van szó, amelyet Isten a Szentlélek révén ajánl fel az embernek, a keresztáldozat érdeméből. Ha az ember elveti azt "a meggyőzést a bűnről", amely a Szentlélekből árad és természeténél fogva üdvösséges, elveti egyúttal a Vigasztaló "eljövetelét" is, azt az "eljövetelt", mely a húsvéti misztériumhoz tartozik és kapcsolódik Krisztus megváltó vérének erejéhez: ahhoz a vérhez, amely "megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől".
Tudjuk, ennek a tisztításnak a gyümölcse a bűnök eltörlése. Ezért, aki elveti a Lelket és a vért, megmarad "holt cselekedeteiben", a bűnben. A Szentlélek elleni káromkodás lényegében gyökeres visszautasítása ennek a megbocsátásnak, amelynek benső ajándékozója ő maga, és feltételezi a valódi megtérést, amely az ő hatására jön létre a lelkiismeretben. Ha Jézus megerősíti, hogy a Szentlélek elleni káromkodás nem nyerhet bocsánatot sem ebben az életben, sem a jövendőben, azt akarja mondani: ez a "meg nem bocsátás" okozatilag összefügg a "meg nem bánással", a megtérés teljes megtagadásával. Ez azt jelenti, hogy valaki nem akar a megváltás forrásához közeledni, amely az üdvrendben, ahol beteljesedett a Szentlélek küldése, mindig nyitva áll. A Vigasztaló-Lélek megkapta a végtelen hatalmat, hogy ebből a forrásból merítsen: "az enyémből kapja" - mondta Jézus. Így teszi Ő teljessé az emberek lelkében a krisztusi megváltást, szétosztván annak gyümölcseit. A Szentlélek elleni káromkodás annak az embernek a bűne, aki jogot formál a rosszban való megmaradáshoz - bármilyen bűnben is - és elveti a megváltást. Egy ilyen ember saját bűnének foglya, ezzel lehetetlenné teszi a maga részéről a megtérést és így a bűnök elengedését, amit a maga élete számára sem lényegesnek, sem fontosnak nem tart. Ez a lelki pusztulás állapota, mert a Szentlélek elleni káromlás nem teszi lehetővé az embernek, hogy kiszabadítsa magát saját fogságából, és szabaddá tegye magát a lelkiismeretet tisztító isteni forrás, továbbá a bűnbocsánat befogadására.
A Szentlélek tevékenysége, amely az üdvöthozó "bűnről való meggyőzésre" irányul, az ilyen beállítottságú emberben benső ellenállásba, egyben lelkiismeretének áttörhetetlen megátalkodásába ütközik, amelyet szabad választással ő maga erősített meg. Ezt a lelki állapotot nevezi általában a Szentírás "keményszívűségnek". Korunkban az értelemnek és a szívnek ez a magatartása a bűntudat elvesztésében nyilvánul meg, amellyel a Kiengesztelődés és bűnbánat című apostoli buzdításban bővebben foglalkoztunk. Már XII. Pius pápa megállapította, hogy: "ennek a századnak a bűne a bűntudat elvesztése", és ennek elvesztése az "Isten iránti érzék" elvesztését eredményezi. Az említett buzdításban ez olvasható: "Isten az embernek eredete és végső célja, és ez magában hordja az isteni csírát. Ezért Isten titka az, ami az ember titkát föltárja és megvilágítja. Felesleges tehát azt remélni, hogy az ember és az emberi értékek iránti bűntudat létezhet, ha hiányzik az Isten megbántásának tudata, azaz a valódi bűntudat."
Ezért kéri állhatatosan az Egyház Isten kegyelmét, hogy az ember ne veszítse el helyes lelkiismeretét, és a jó és rossz iránti érzéke el ne tompuljon. Mindkettő - a helyes lelkiismeret és a bűn iránti érzék - szorosan kapcsolódik az igazság Lelkének benső működéséhez. Ennek fényében különös ereje van az apostol buzdításának: "a Lelket ki ne oltsátok"; "a Lelket meg ne szomorítsátok". Az Egyház mindenekelőtt buzgón imádkozik: ne növekedjék a világban az a bűn, amelyet az evangélium a "Szentlélek káromlásának" nevez, hanem inkább csökkenjen az emberek lelkében - következésképpen az életterükben és a közösség minden területén -, és nyíljék meg a lelkiismeretük, hiszen ez nélkülözhetetlen a Szentlélek működéséhez. A Szentlélek elleni veszedelmes bűn adjon helyet az Ő vigasztaló tevékenységének, amikor azért jön, hogy "meggyőzze a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről".
Jézus búcsúbeszédében a "meggyőzés"-nek ezt a három területét a Vigasztaló küldésében kapcsolta össze: a bűnt, az igazságot és az ítéletet. Ezek jelzik "az isteni irgalmas szeretet" misztériumának halmazát, amely az emberi történelemben szemben áll a bűnnel, a "gonoszság misztériumával". Szent Ágoston fogalmazása szerint: egyik oldalon áll "az önszeretet egészen Isten megvetéséig", a másik oldalon "Isten szeretete önmaga megvetéséig". Az Egyház állandóan imádkozik és szolgálatával azon fáradozik, hogy az emberi lelkiismeret alakulása és az emberiség nagy családjában a közösségek története ne süllyedjen a bűn polarizációjáig, elvetve az isteni parancsokat egészen az "Isten megvetéséig"; legyen sokkal inkább képes felemelkedni ahhoz a szeretethez, amelyben megnyilvánul a Lélek, "aki életet ad".
Akik engedik, hogy a Szentlélek "meggyőzze őket a bűnről", azok hagyják, hogy meggyőzze őket "az igazságról és az ítéletről" is. Az igazság Lelke, aki az embert és lelkiismeretét segíti, hogy felismerje az igazságot a bűnben, segíti őt abban is, hogy megismerje az igazságosság igazságát, mely Krisztussal lépett az emberek történetébe. Így mindazok, akik meggyőződve a bűnről a Vigasztaló hatására megtérnek, bizonyos szempontból megszabadulnak az ítélettől. Attól az ítélettől, amellyel már elítélték e világ fejedelmét. A megtérés az isteni-emberi misztérium mélyén jelenti ama bilincsek széttörését, amelyekkel a bűn az embert "a gonosz misztériumának" teljességéhez kötötte. Akik tehát megtérnek, azokat a Szentlélek kivezeti az "ítélet" hatásköréből, és bevezeti abba az igazságba, amely Jézus Krisztusban van, aki azt az Atyától kapta mint a szentháromságos szentség visszfényét. Ez az evangélium és a megváltás igazsága, a hegyi beszéd és a kereszt igazsága, amely megtisztítja a lelkiismeretet a Bárány vérével. Ez az az igazság, amelyet az Atya a Fiúnak és mindazoknak adott, akik igazságban és szeretetben Őhozzá kötődnek.
Ebben az igazságban nyilatkoztatja ki magát a Szentlélek, az Atya és a Fiú Lelke, aki meggyőzi a világot a bűnről, és az emberben jelen lesz mint az örök élet Lelke.
3. Az éltető Lélek
A Szentlélek, aki erejével beárnyékozta Mária szűzi testét, és ezzel adta istenanyaságának kezdetét, ugyanakkor tökéletesen engedelmessé tette Mária szívét arra a cserére, amelyben Isten önmagát közölte, amely minden emberi értelmet és képességet felülmúlt. "Boldog aki hitt", így köszöntötte Máriát Erzsébet, az ő rokona, aki szintén "eltelt Szentlélekkel". Az üdvözlő szavakban, melyek elhangzottak Mária felé, aki "hitt", már körvonalazódik a kontraszt azokkal, akik távolállók (s mégis oly közeliek), akikről Jézus azt mondta, hogy "nem hisznek". Mária a maga hívő engedelmességével belépett az üdvtörténetbe. A hit legmélyebb értelmében az emberi szív nyitottsága Isten ajándékainak befogadására, Isten önközlésére a Szentlélekben. Szent Pál írja: "Az Úr ugyanis Lélek; ahol az Úr Lelke, ott a szabadság". Ha a háromszemélyű egy Isten a Szentlélekben az ember számára feltárja magát, akkor ez a kinyilatkoztatás megmutatja és megadja az embernek a szabadság teljességét. Ez a teljesség a legmagasztosabb módon Mária hitében, "hitbéli engedelmességében" mutatkozott meg. Valóban: "boldog az, aki hitt"!
... A materializmus alapjában és ténylegesen a kizárja a világból és az emberből Isten jelenlétét és tevékenységét, mert Ő lélek. És teszi ezt főként azon az alapon, mert tagadja ennek létét, hiszen lényege és gyakorlata szerint ateista rendszer. Korunk legjelentősebb jelensége az ateizmus, melyet a II. Vatikáni Zsinat több oldalról mutat be. Bár az ateizmusról nem szólhatunk kizárólag egyértelműen, még ha leszűkítjük is a materialista filozófiára, amelyben különböző formákat ölthet; és állíthatjuk, hogy ez a fogalom különböző értelmezésben fordul elő. Mégis azt kell mondanunk, hogy a tényleges és valódi materializmus elméleti síkon - mint a valóság értelmezője, a személyes és közösségi cselekvés alapelve - ateista jellegű. A cselekvések értékrendje és célszerűsége, amelyeket ez a felfogás felmutat, szorosan összefügg minden létezőnek azzal az értelmezésével, hogy az anyagi természetű. Ha olykor, mint például a kultúra és erkölcs területén "szellemről" és "lelki kérdésekről" szól, úgy teszi, hogy bizonyos cselekvéseket az anyag különös megjelenési formáinak tekint, hiszen ebben a rendszerben az anyag az egyedüli létező. Ebből következik, hogy egy ilyen értelmezésben a vallás csak "idealista illúziónak" tekinthető, amely ellen bárhol, bármilyen történelmi körülmények között, a legmegfelelőbb módon és a legalkalmasabb eszközökkel küzdeni kell, hogy a társadalomban és az emberi szívekben felszámolható legyen.
A Szentlélek az az ajándék, aki az imádsággal együtt jön az ember szívébe. Elsősorban és mindenekfelett olyan ajándéknak mutatkozik, aki "gyöngeségünkben segítségünkre siet". Ez az a nagyszerű gondolat, amelyet Szent Pál a Római levélben fogalmazott meg: "...mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk, a Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal". A Szentlélek tehát nemcsak arra indít minket, hogy imádkozzunk, hanem "belülről" vezet minket imánkban, elégtelen voltunkat kiegészíti, és az imádságban való gyengeségünket gyógyítja: Ő van jelen a mi imádságunkban, és annak isteni távlatokat nyit. "S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért." Az imában a Szentlélek hatására egyre érettebben fejezi ki magát az új ember, ki ezáltal részesül az isteni életben. ...
4. Befejezés
Miközben az Egyház így imádkozik, töretlen hittel vallja: van itt, ebben a mi teremtett világunkban egy teremtetlen ajándék, a Lélek. Ő az Atya és a Fiú Lelke, ugyanaz, mint az Atya és a Fiú, nem teremtmény, mérhetetlen, örök, mindenható Isten és Úr. Isten Lelke "betölti a földkerekséget", és minden teremtmény felismeri benne saját identitását, identitásának forrását, felfedezi benne nyilvánvaló természetfeletti irányultságát; feléje fordul, várja és hívja őt a maga puszta léténél fogva. Őreá mint Vigasztalóra, az igazság és a szeretet Lelkére tekint az ember, aki igazságból és szeretetből él, és aki az igazság és a szeretet forrása nélkül nem tud élni. Hozzá fordul az Egyház, az emberiség szíve, hogy tőle mindenki számára kérje, kapja és szétossza a szeretetnek azt az ajándékát, "mely kiáradt a mi szívünkbe". Hozzá fordul az Egyház az ember szövevényes zarándokútján itt a földön: kéri, szakadatlanul kéri, hogy az emberi cselekedetek az ő segítségével mindig helyesek legyenek, kéri az örömet és a vigasztalást, amelyet csak Ő, az igazi Vigasztaló adhat, betöltve az emberi szív mélységeit; kéri az erények kegyelmét, amelyek a mennyei dicsőségre érdemesítenek, kéri az örök üdvösséget, az isteni életben való teljes részesedést, amelyre az Atya az embereket eleve elrendelte, mert szeretetből a Szentháromság képére és hasonlatosságára teremtette őket. ...
Kilenced - hetedik nap
,,Ma azokat a lelkeket vezesd hozzám, akik különösen tisztelik és hirdetik irgalmamat. Merítsd őket irgalmam tengerébe. Ezek a lelkek érezték át leginkább szenvedéseimet, s hatoltak legmélyebben lelkiségembe. Ôk irgalmas szívem élő tükörképei. Ezek a lelkek jövő életükben különleges fénnyel fognak sugározni. Közülük egy sem hull a pokol tüzébe. Haláluk óráján mindegyiküket magam részesítem különös védelmemben.''
Legirgalmasabb Jézus, akinek Szíve maga a szeretet. Fogadd irgalmas Szíved hajlékába azokat a lelkeket, akik különösen tisztelik és dicsőítik irgalmadat! Isten erejével megerősödött lelkek ezek, bátran haladnak előre minden szenvedésben és megpróbáltatásban, bízva irgalmasságodban. Ezek a lelkek egyesültek Jézussal, és vállukon hordják az egész emberiséget. Nem sújtja őket szigorú ítéleted, mert haláluk óráján a Te irgalmad öleli át őket.
A lelket, ki Urának jóságát hirdeti,
Isten különösképpen szereti.
Mindig közel van az élő víz forrásához,
Ki kegyelmet merít az Isten irgalmából.
Örök Atya! Tekints irgalmasan azokra a lelkekre, akik legnagyobb tulajdonságodat - végtelen irgalmasságodat - különösen tisztelik és dicsőítik. Az irgalmas Jézus Szívébe zárta őket. Ezek a lelkek olyanok, mint egy élő Evangélium. Kezük telve az irgalmasság tetteivel. Örömmel telt lelkük az irgalmasság dalát énekli a Mindenhatónak. Kérlek, Istenem, tanúsíts irántuk irgalmat Beléd helyezett bizalmuk és reményük mértéke szerint, hadd teljesüljön bennük Jézus ígérete: ,,A lelkeket, akik kimondhatatlan irgalmasságomat tisztelni fogják, megvédem életükben és főleg haláluk óráján, mint saját dicsőségemet.''
Legirgalmasabb Jézus, akinek Szíve maga a szeretet. Fogadd irgalmas Szíved hajlékába azokat a lelkeket, akik különösen tisztelik és dicsőítik irgalmadat! Isten erejével megerősödött lelkek ezek, bátran haladnak előre minden szenvedésben és megpróbáltatásban, bízva irgalmasságodban. Ezek a lelkek egyesültek Jézussal, és vállukon hordják az egész emberiséget. Nem sújtja őket szigorú ítéleted, mert haláluk óráján a Te irgalmad öleli át őket.
A lelket, ki Urának jóságát hirdeti,
Isten különösképpen szereti.
Mindig közel van az élő víz forrásához,
Ki kegyelmet merít az Isten irgalmából.
Örök Atya! Tekints irgalmasan azokra a lelkekre, akik legnagyobb tulajdonságodat - végtelen irgalmasságodat - különösen tisztelik és dicsőítik. Az irgalmas Jézus Szívébe zárta őket. Ezek a lelkek olyanok, mint egy élő Evangélium. Kezük telve az irgalmasság tetteivel. Örömmel telt lelkük az irgalmasság dalát énekli a Mindenhatónak. Kérlek, Istenem, tanúsíts irántuk irgalmat Beléd helyezett bizalmuk és reményük mértéke szerint, hadd teljesüljön bennük Jézus ígérete: ,,A lelkeket, akik kimondhatatlan irgalmasságomat tisztelni fogják, megvédem életükben és főleg haláluk óráján, mint saját dicsőségemet.''
2011. április 28., csütörtök
Kilenced - hatodik nap
,,Ma a csendes, alázatos lelkeket és a kisgyermekeket hozd hozzám, s merítsd őket irgalmam tengerébe. Ezek a lelkek hasonlítanak leginkább szívemhez. Keserves kínhalálomban ők erősítettek meg. Úgy láttam őket, mint földi angyalokat, akik oltáraimat fogják őrizni. A kegyelmek özönét árasztom rájuk. Kegyelmeimet csak az alázatos lelkek tudják felfogni. Ilyen lelkekbe helyezem bizalmamat.''
Legirgalmasabb Jézus! Te magad mondtad: ,,Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.'' Fogadd irgalmas Szíved hajlékába a szelíd és alázatos lelkeket s a kisgyermekek lelkét. Ezekben a lelkekben gyönyörködnek az ég lakói, s a mennyei Atya különös kedvét leli bennük. Mint illatos bokréta, úgy virítanak az Úr trónja előtt. Felszálló illatukat maga az Úr élvezi. Jézus irgalmas Szívében állandó lakhelyük van ezeknek a lelkeknek, és szünet nélkül éneklik Isten szeretetének és irgalmának himnuszát.
Az igazán alázatos és szelíd lélek
Már itt a földön a mennyországgal élhet.
S alázatos szívének illata
Magát a Teremtőt is megragadja.
Örök Atya! Tekints le irgalmas szemmel a csendes, alázatos lelkekre és a kicsiny gyermekekre! Valamennyien Jézus irgalmas Szívének lakói. Ôk hasonlítanak legjobban szent Fiadra. Lelkük illata felszáll a földről egészen mennyei trónodig. Irgalmasság és végtelen Jóság Atyja, kérlek ezen lelkek iránt érzett szeretetedre és tetszésedre, áldd meg az egész világot, hogy minden lélek együtt zengje irgalmasságod dicséretét mindörökkön-örökké! Ámen.
Legirgalmasabb Jézus! Te magad mondtad: ,,Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.'' Fogadd irgalmas Szíved hajlékába a szelíd és alázatos lelkeket s a kisgyermekek lelkét. Ezekben a lelkekben gyönyörködnek az ég lakói, s a mennyei Atya különös kedvét leli bennük. Mint illatos bokréta, úgy virítanak az Úr trónja előtt. Felszálló illatukat maga az Úr élvezi. Jézus irgalmas Szívében állandó lakhelyük van ezeknek a lelkeknek, és szünet nélkül éneklik Isten szeretetének és irgalmának himnuszát.
Az igazán alázatos és szelíd lélek
Már itt a földön a mennyországgal élhet.
S alázatos szívének illata
Magát a Teremtőt is megragadja.
Örök Atya! Tekints le irgalmas szemmel a csendes, alázatos lelkekre és a kicsiny gyermekekre! Valamennyien Jézus irgalmas Szívének lakói. Ôk hasonlítanak legjobban szent Fiadra. Lelkük illata felszáll a földről egészen mennyei trónodig. Irgalmasság és végtelen Jóság Atyja, kérlek ezen lelkek iránt érzett szeretetedre és tetszésedre, áldd meg az egész világot, hogy minden lélek együtt zengje irgalmasságod dicséretét mindörökkön-örökké! Ámen.
2011. április 27., szerda
Kilenced
A technika ördöge a honlapra is betette a lábát... Valamilyen oknál fogva nem tudjuk feltenni az Isteni Irgalmasság kilencedének szövegét a külön oldalra. Ezért a következő napok szövegei itt, a főoldalon jelennek meg. Ezért elnézést kérünk.
Ötödik nap
,,Ma vezesd az eretnekeket és szakadárokat hozzám, s merítsd őket irgalmasságom tengerébe! Keserves szenvedést okozva megszaggatták testemet és szívemet - az én Egyházamat. Ha visszatérnek az Egyház egységébe, begyógyulnak sebeim, és így enyhítik kínjaimat.''
Kik egységed köntösét szétszaggatták,
Szíved számukra is irgalom-forrás.
Irgalmad mindenhatósága, ó Istenem,
Tévedéseikből kihozhatja e lelkeket.
Ó, legirgalmasabb Jézus, ki maga vagy a jóság, Te nem tagadod meg világosságodat azoktól, akik Hozzád könyörögnek. Fogadd irgalmas Szíved hajlékába az eretnekek és szakadárok lelkét! Világosságoddal vezesd vissza őket az Egyházzal való egységbe, hogy ők is örökké dicsérjék irgalmad bőségét!
Örök Atya! Tekints irgalmas szemmel az eretnekekre és a tévelygő lelkekre, akik elfecsérelték jóságodat, és visszaéltek kegyelmeiddel, makacs megátalkodottságukkal kitartva tévedéseikben. Ne nézd bűneiket, hanem Fiad szeretetét, és keserves kínszenvedését, melyeket értük vállalt, hiszen őket is Szívébe zárta. Add, hogy ezek a lelkek is nagy irgalmasságodat magasztalják örökkön-örökké! Ámen.
Szentolvasó az Isteni Irgalmassághoz
Ötödik nap
,,Ma vezesd az eretnekeket és szakadárokat hozzám, s merítsd őket irgalmasságom tengerébe! Keserves szenvedést okozva megszaggatták testemet és szívemet - az én Egyházamat. Ha visszatérnek az Egyház egységébe, begyógyulnak sebeim, és így enyhítik kínjaimat.''
Kik egységed köntösét szétszaggatták,
Szíved számukra is irgalom-forrás.
Irgalmad mindenhatósága, ó Istenem,
Tévedéseikből kihozhatja e lelkeket.
Ó, legirgalmasabb Jézus, ki maga vagy a jóság, Te nem tagadod meg világosságodat azoktól, akik Hozzád könyörögnek. Fogadd irgalmas Szíved hajlékába az eretnekek és szakadárok lelkét! Világosságoddal vezesd vissza őket az Egyházzal való egységbe, hogy ők is örökké dicsérjék irgalmad bőségét!
Örök Atya! Tekints irgalmas szemmel az eretnekekre és a tévelygő lelkekre, akik elfecsérelték jóságodat, és visszaéltek kegyelmeiddel, makacs megátalkodottságukkal kitartva tévedéseikben. Ne nézd bűneiket, hanem Fiad szeretetét, és keserves kínszenvedését, melyeket értük vállalt, hiszen őket is Szívébe zárta. Add, hogy ezek a lelkek is nagy irgalmasságodat magasztalják örökkön-örökké! Ámen.
Szentolvasó az Isteni Irgalmassághoz
Öt nap II. János Pállal - A Megváltó
Az első napon II. János Pál pápa Eucharisztiáról szóló gondolatait idéztük fel. Most a Megváltóról elmélkedünk a pápa tanításának segítségével.
1. Elsősorban a "Redemptor Hominis" kezdetű enciklika nyújt bőséges alapgondolatot a témához. A négy részből álló dokumentum a megváltás misztériumáról, a megváltott emberről és az Egyház hivatásáról szól. Ez II. János Pál pápa első enciklikája. A beveztőben hivatkozik elődjére, valamint megválasztásának pillanatára: "Krisztushoz, lelkünk Megváltójához fordult szívünk és elménk az elmúlt év október 16-án, amikor a kánoni választás megtörténte után elhangzott felénk a kérdés: "Elfogadod-e?" Akkor azt feleltük: "A Krisztus iránti hit engedelmességével, az Egyház és Krisztus Anyja iránti bizalommal a sok nehézség ellenére a feladatot elvállalom!"" Kifejezett szándéka volt a névválasztással XXIII. János és VI. Pál művét folytatni, örökségüket tovább gazdagítani.
"Az Egyház szünet nélkül hallgatja az Ő (Jézus) szavait, állandóan újra olvassa, áhítattal eleveníti föl életének legapróbb részleteit is. Ezeket a szavakat a nem keresztények is hallják. Krisztus élete sok olyan emberhez is szól, aki még nem tudja megismételni Péterrel: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" (Mt 16,16). Ő, az élő Isten Fia emberként is szól az emberekhez: beszél az élete, embersége, igazság iránti hűsége és mindeneket átölelő szeretete. Beszél kereszthalála, fájdalmának és magányának mérhetetlen nagysága is. Az Egyház pedig állandóan megemlékezik kereszthaláláról és föltámadásáról, s éppen ez a megemlékezés jelenti az Egyház mindennapi életének lényegét. Mert Krisztusnak, Mesterének és Urának parancsa szerint az Egyház szüntelenül ünnepli az Eucharisztiát, melyben fölfedezi "az élet és szentség forrását" (Jézus Szent Szívének litániájából), a kegyelemnek és az Istennel való kiengesztelésnek hatásos jelét, az örök élet zálogát. Az Egyház elevenen őrzi az Eucharisztia misztériumát, és örömmel merít belőle, sőt állandóan keresi a lehetőségeket, hogyan tudná Mesterének és Urának misztériumát közelebb vinni az emberekhez: a népekhez, nemzetekhez, a következő nemzedékhez, minden egyes emberhez személy szerint, s az Apostol példája szerint ismételgeti: "Elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a Megfeszítettről" (1Kor 2,2). Az Egyház a megváltás misztériumának körében él, mert életének és tevékenységének ez alapvető princípiuma."
A megváltás megújított teremtés is. Felidézi a pápa a megváltás emberi és isteni vonásait, és megállapítja: "Az Egyháznak ... elsődleges feladata, hogy az emberek értelmét, lelkiismeretét és tapasztalatait Krisztus misztériumára irányítsa, hogy minden embert segítsen abban, hogy a mindennapi életben észrevegye a Jézus Krisztusban történt megváltás nagyságát. Ugyanakkor az Egyház az ember legbensőbb dolgairól is szól: az ember szívéről, lelkiismereti dolgairól és sorsáról."
A megváltott ember egységet alkot Krisztussal. "Az Egyház legfontosabb útja Jézus Krisztus. Ő "az Atyához" vezető út (Vö. Jn 14,1), de ugyanő vezet minden emberhez is. Azon az úton pedig, mely Krisztustól az emberhez vezet, azon az úton, melyen Krisztus az egyes emberrel kapcsolódik össze, az Egyházat senki föl nem tartóztathatja. Az ember mulandó és örökkévaló javai egyaránt követelik ezt. Krisztus és az ő misztériuma miatt, ami az Egyház életét jelenti, az Egyház nem maradhat tétlen olyan dolgokban, melyek az ember igazi javához vezetnek, mint ahogy nem nézheti tétlenül az e jóra ártalmas dolgokat sem."
A mai kor emberének félelméről szólva elmondja: "Fél attól, hogy munkájának gyümölcsei - nem mind és nem is a többségük, hanem az a néhány, melyekért különösen is megdolgozott - ellene fognak fordulni; fél, nehogy önmaga elpusztítására alkalmas fegyverek váljanak belőlük, mert ehhez képest minden szerencsétlenség és baj, amit eddig a történelemből ismerünk, elenyészőnek tűnik. Ezért keresni kell: mi az oka annak, hogy az a minden ember kezében levő képesség, hogy uralma alá hajtsa a földet (Ter 1,28), szembefordult az emberrel, és érthető módon szorongást kelt, tudatos vagy nem is tudatosított félelmet olyan csapásoktól, melyek a ma élő egész emberiséget fenyegeti?"
Az Egyház felelős az igazságért - mondja a pápa. "Megrendüléssel hallgatjuk Krisztus szavát, aki ezt mondta: "A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem" (Jn 14,24). Nemde Mesterünk e mondatában láthatóvá válik a felelősség az isteni igazságért -- mely "Istennek sajátja"--, ha még az is, aki az "egyszülött Fiú", aki "az Atya ölén él" (Jn 1,18), amikor mint próféta és mester átadja ezt az igazságot, fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy teljesen összhangban cselekszik ennek isteni forrásával? Ugyanennek a hűségnek az Egyház hite lényeges részének is kell lennie, akár tanítja, akár megvallja azt."
A keresztény hivatásról azt írja, hogy az szolgálat és uralkodás egyben. "Ahhoz tehát, hogy valaki méltón és hatásosan lehessen mások szolgálatára, uralkodnia kell önmagán és birtokában kell lennie azoknak az erényeknek, amelyek lehetővé teszik ezt az önuralmat. Részesedésünk Krisztus királyi küldetésében - pontosabban a "királyi hivatalában" - szorosan kapcsolódik az emberi és keresztény erkölcs egész területével."
"Az Örök Atya szeretete, mely az emberiség történelmében a Fiú által nyilvánult meg, akit az Atya nekünk adott, hogy "mindenki, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16), ezen az anyán keresztül közeledik felénk, és ily módon e szeretetnek minden ember számára érthető és elfogadható jelét kapjuk. Ebből következően Máriának az Egyház mindennapi életének minden útján ott kell lennie. És anyai jelenléte által bizonyos az Egyház abban, hogy valóban Mesterénekés Urának életét éli, s hogy a Megváltás misztériumának teljességéből él. Ugyanez az Egyház, melynek gyökerei a mai emberiség életébe nyúlnak, afelől is bizonyos és szinte tapasztalja, hogy közel van az emberhez, minden emberhez, s hogy az "ő", az ember Egyháza, Isten népének Egyháza.
Midőn pontot teszünk elmélkedéseink végére és alázattal imádságra sürgetünk mindenkit, azt akarjuk, hogy állhatatosak legyetek Máriával, Jézus Anyjával együtt, amint vele együtt állhatatosságban imádkoztak az Apostolok és a tanítványok az utolsó vacsora termében, Jeruzsálemben az Úr mennybemenetele után (vö. ApCsel 1,13-14). Különösen is kérjük Máriát, az Egyház égi Anyját, hogy ebben az imádságban, melyet az emberiség új Adventjében végzünk, maradjon velünk, akik az Egyházat, az ő egyszülött Fiúnak titokzatos testét alkotjuk. Bízunk benne, hogy ennek az imának erejéből elnyerjük a ránk is kiáradó Szentlelket (Lk 24,29), és így tanúi lehetünk Krisztusnak "egészen a föld végső határáig" (ApCsel 1,8), mint az apostolok, akik pünkösdkor indultak el az utolsó vacsora terméből."
2. A másik fontos írása a 2002. év nagyböjtjére küldött üzenete. "A Mennyei Atya megváltó terve az Ő egyszülött Fiának szabad önátadásával valósult meg." Jézus önként vállalta, engedelmességből a megváltás művében való részvételt. Nagyböjtről elmondja, hogy a liturgikus év ezen időszaka Krisztusra emeli figyelmünket. "Ez az idő egyedülálló módon érteti meg velünk, hogy az élet Őbenne nyerte el a megváltást, a Szentlélek által."
Isten megváltó műve ingyenes. "Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok." (Mt 10,8) ""Mid van, amit nem kaptál?" (1Kor 4,7) - figyelmeztet Szent Pál apostol. Ez a felismerés azt követeli, hogy szeressük felebarátainkat és legyünk jelen számukra. Minél nagyobb az ínségük, annál erősebben sürgeti a hívőket ez a szolgálat. Isten talán azért engedi meg a nyomorúságot, hogy odalépjünk a másikhoz, felhagyjunk az önzésünkkel, és így az Evangélium igaz szeretete szerint éljünk. Jézus parancsa félreérthetetlen: "Ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok ezért? Nem ezt teszik a vámosok is?" (Mt 5,46) Az emberek többsége akkor lép kapcsolatba a másikkal, ha az valamilyen hasznot hoz. Az általános énközpontúság gyakran nem ad életteret a rászorulóknak és a gyengéknek. Valójában minden személyt, még a jelentéktelent is, önmagáért kell elfogadnunk és szeretnünk, előnyökre vagy hátrányokra való tekintet nélkül. Sőt, minél nehezebb helyzetben vannak, annál konkrétabb módon kell feléjük fordulnunk. Erről a szeretetről tesz bizonyságot az Egyház számtalan intézménye és ezért vállalja fel a betegekkel, a kirekesztettekkel, a szegényekkel és a kizsákmányoltakkal való törődést. Így válnak a keresztények a remény apostolaivá és a szeretet civilizációjának építőivé."
1. Elsősorban a "Redemptor Hominis" kezdetű enciklika nyújt bőséges alapgondolatot a témához. A négy részből álló dokumentum a megváltás misztériumáról, a megváltott emberről és az Egyház hivatásáról szól. Ez II. János Pál pápa első enciklikája. A beveztőben hivatkozik elődjére, valamint megválasztásának pillanatára: "Krisztushoz, lelkünk Megváltójához fordult szívünk és elménk az elmúlt év október 16-án, amikor a kánoni választás megtörténte után elhangzott felénk a kérdés: "Elfogadod-e?" Akkor azt feleltük: "A Krisztus iránti hit engedelmességével, az Egyház és Krisztus Anyja iránti bizalommal a sok nehézség ellenére a feladatot elvállalom!"" Kifejezett szándéka volt a névválasztással XXIII. János és VI. Pál művét folytatni, örökségüket tovább gazdagítani.
"Az Egyház szünet nélkül hallgatja az Ő (Jézus) szavait, állandóan újra olvassa, áhítattal eleveníti föl életének legapróbb részleteit is. Ezeket a szavakat a nem keresztények is hallják. Krisztus élete sok olyan emberhez is szól, aki még nem tudja megismételni Péterrel: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" (Mt 16,16). Ő, az élő Isten Fia emberként is szól az emberekhez: beszél az élete, embersége, igazság iránti hűsége és mindeneket átölelő szeretete. Beszél kereszthalála, fájdalmának és magányának mérhetetlen nagysága is. Az Egyház pedig állandóan megemlékezik kereszthaláláról és föltámadásáról, s éppen ez a megemlékezés jelenti az Egyház mindennapi életének lényegét. Mert Krisztusnak, Mesterének és Urának parancsa szerint az Egyház szüntelenül ünnepli az Eucharisztiát, melyben fölfedezi "az élet és szentség forrását" (Jézus Szent Szívének litániájából), a kegyelemnek és az Istennel való kiengesztelésnek hatásos jelét, az örök élet zálogát. Az Egyház elevenen őrzi az Eucharisztia misztériumát, és örömmel merít belőle, sőt állandóan keresi a lehetőségeket, hogyan tudná Mesterének és Urának misztériumát közelebb vinni az emberekhez: a népekhez, nemzetekhez, a következő nemzedékhez, minden egyes emberhez személy szerint, s az Apostol példája szerint ismételgeti: "Elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a Megfeszítettről" (1Kor 2,2). Az Egyház a megváltás misztériumának körében él, mert életének és tevékenységének ez alapvető princípiuma."
A megváltás megújított teremtés is. Felidézi a pápa a megváltás emberi és isteni vonásait, és megállapítja: "Az Egyháznak ... elsődleges feladata, hogy az emberek értelmét, lelkiismeretét és tapasztalatait Krisztus misztériumára irányítsa, hogy minden embert segítsen abban, hogy a mindennapi életben észrevegye a Jézus Krisztusban történt megváltás nagyságát. Ugyanakkor az Egyház az ember legbensőbb dolgairól is szól: az ember szívéről, lelkiismereti dolgairól és sorsáról."
A megváltott ember egységet alkot Krisztussal. "Az Egyház legfontosabb útja Jézus Krisztus. Ő "az Atyához" vezető út (Vö. Jn 14,1), de ugyanő vezet minden emberhez is. Azon az úton pedig, mely Krisztustól az emberhez vezet, azon az úton, melyen Krisztus az egyes emberrel kapcsolódik össze, az Egyházat senki föl nem tartóztathatja. Az ember mulandó és örökkévaló javai egyaránt követelik ezt. Krisztus és az ő misztériuma miatt, ami az Egyház életét jelenti, az Egyház nem maradhat tétlen olyan dolgokban, melyek az ember igazi javához vezetnek, mint ahogy nem nézheti tétlenül az e jóra ártalmas dolgokat sem."
A mai kor emberének félelméről szólva elmondja: "Fél attól, hogy munkájának gyümölcsei - nem mind és nem is a többségük, hanem az a néhány, melyekért különösen is megdolgozott - ellene fognak fordulni; fél, nehogy önmaga elpusztítására alkalmas fegyverek váljanak belőlük, mert ehhez képest minden szerencsétlenség és baj, amit eddig a történelemből ismerünk, elenyészőnek tűnik. Ezért keresni kell: mi az oka annak, hogy az a minden ember kezében levő képesség, hogy uralma alá hajtsa a földet (Ter 1,28), szembefordult az emberrel, és érthető módon szorongást kelt, tudatos vagy nem is tudatosított félelmet olyan csapásoktól, melyek a ma élő egész emberiséget fenyegeti?"
Az Egyház felelős az igazságért - mondja a pápa. "Megrendüléssel hallgatjuk Krisztus szavát, aki ezt mondta: "A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem" (Jn 14,24). Nemde Mesterünk e mondatában láthatóvá válik a felelősség az isteni igazságért -- mely "Istennek sajátja"--, ha még az is, aki az "egyszülött Fiú", aki "az Atya ölén él" (Jn 1,18), amikor mint próféta és mester átadja ezt az igazságot, fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy teljesen összhangban cselekszik ennek isteni forrásával? Ugyanennek a hűségnek az Egyház hite lényeges részének is kell lennie, akár tanítja, akár megvallja azt."
A keresztény hivatásról azt írja, hogy az szolgálat és uralkodás egyben. "Ahhoz tehát, hogy valaki méltón és hatásosan lehessen mások szolgálatára, uralkodnia kell önmagán és birtokában kell lennie azoknak az erényeknek, amelyek lehetővé teszik ezt az önuralmat. Részesedésünk Krisztus királyi küldetésében - pontosabban a "királyi hivatalában" - szorosan kapcsolódik az emberi és keresztény erkölcs egész területével."
"Az Örök Atya szeretete, mely az emberiség történelmében a Fiú által nyilvánult meg, akit az Atya nekünk adott, hogy "mindenki, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16), ezen az anyán keresztül közeledik felénk, és ily módon e szeretetnek minden ember számára érthető és elfogadható jelét kapjuk. Ebből következően Máriának az Egyház mindennapi életének minden útján ott kell lennie. És anyai jelenléte által bizonyos az Egyház abban, hogy valóban Mesterénekés Urának életét éli, s hogy a Megváltás misztériumának teljességéből él. Ugyanez az Egyház, melynek gyökerei a mai emberiség életébe nyúlnak, afelől is bizonyos és szinte tapasztalja, hogy közel van az emberhez, minden emberhez, s hogy az "ő", az ember Egyháza, Isten népének Egyháza.
Midőn pontot teszünk elmélkedéseink végére és alázattal imádságra sürgetünk mindenkit, azt akarjuk, hogy állhatatosak legyetek Máriával, Jézus Anyjával együtt, amint vele együtt állhatatosságban imádkoztak az Apostolok és a tanítványok az utolsó vacsora termében, Jeruzsálemben az Úr mennybemenetele után (vö. ApCsel 1,13-14). Különösen is kérjük Máriát, az Egyház égi Anyját, hogy ebben az imádságban, melyet az emberiség új Adventjében végzünk, maradjon velünk, akik az Egyházat, az ő egyszülött Fiúnak titokzatos testét alkotjuk. Bízunk benne, hogy ennek az imának erejéből elnyerjük a ránk is kiáradó Szentlelket (Lk 24,29), és így tanúi lehetünk Krisztusnak "egészen a föld végső határáig" (ApCsel 1,8), mint az apostolok, akik pünkösdkor indultak el az utolsó vacsora terméből."
2. A másik fontos írása a 2002. év nagyböjtjére küldött üzenete. "A Mennyei Atya megváltó terve az Ő egyszülött Fiának szabad önátadásával valósult meg." Jézus önként vállalta, engedelmességből a megváltás művében való részvételt. Nagyböjtről elmondja, hogy a liturgikus év ezen időszaka Krisztusra emeli figyelmünket. "Ez az idő egyedülálló módon érteti meg velünk, hogy az élet Őbenne nyerte el a megváltást, a Szentlélek által."
Isten megváltó műve ingyenes. "Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok." (Mt 10,8) ""Mid van, amit nem kaptál?" (1Kor 4,7) - figyelmeztet Szent Pál apostol. Ez a felismerés azt követeli, hogy szeressük felebarátainkat és legyünk jelen számukra. Minél nagyobb az ínségük, annál erősebben sürgeti a hívőket ez a szolgálat. Isten talán azért engedi meg a nyomorúságot, hogy odalépjünk a másikhoz, felhagyjunk az önzésünkkel, és így az Evangélium igaz szeretete szerint éljünk. Jézus parancsa félreérthetetlen: "Ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok ezért? Nem ezt teszik a vámosok is?" (Mt 5,46) Az emberek többsége akkor lép kapcsolatba a másikkal, ha az valamilyen hasznot hoz. Az általános énközpontúság gyakran nem ad életteret a rászorulóknak és a gyengéknek. Valójában minden személyt, még a jelentéktelent is, önmagáért kell elfogadnunk és szeretnünk, előnyökre vagy hátrányokra való tekintet nélkül. Sőt, minél nehezebb helyzetben vannak, annál konkrétabb módon kell feléjük fordulnunk. Erről a szeretetről tesz bizonyságot az Egyház számtalan intézménye és ezért vállalja fel a betegekkel, a kirekesztettekkel, a szegényekkel és a kizsákmányoltakkal való törődést. Így válnak a keresztények a remény apostolaivá és a szeretet civilizációjának építőivé."
Nézze II. János Pál pápa sírját
Ezen az oldalon webkamerán keresztül láthat képeket II. János Pál pápa sírjától.
Ampulka s krvou Jána Pavla II. ako relikvia
Vatikán (26. apríla, RV) – Malá ampulka naplnená krvou Jána Pavla II. je relikviou vloženou do vzácneho relikviára, ktorý bude vystavený k osobnému ucteniu veriacich pri príležitosti blahorečenia ctihodného pápeža. Mimoriadne vzácny relikviár dal špeciálne na túto príležitosť vyhotoviť Úrad liturgických slávení Svätého Otca. Relikvia pochádza z obdobia posledných dní pápeža Jána Pavla II. Lekár vtedy kvôli krvným testom odobral pápežovu krv, ktorá mala byť k dispozícii pre Transfuziologické centrum Nemocnice Bambino Gesú pre prípad potreby krvnej transfúzie pre pápeža. Prof. Isacchi, primár tohto nemocničného centra v tom čase zodpovedal za túto službu pre pápeža.
Transfúzia však nebola potrebná a táto krv bola uložená do štyroch malých nádob. Dve z nich boli odovzdané osobnému tajomníkovi Jána Pavla II. kardinálovi Dziwiszovi a ďalšie dve zostali v Nemocnici Bambino Gesú v opatere rehoľných sestier pracujúcich v tejto nemocnici. Pri príležitosti blahorečenia boli tieto dve nádoby s krvou umiestnené do dvoch relikviárov. Prvá z nich bude vystavená k ucteniu veriacich pri príležitosti slávnosti blahorečenia dňa 1. mája, a potom bude uložená do tzv. „Sacraria“, ktoré má na starosti Úrad liturgických slávení Svätého Otca, a v ktorom sa uchovávajú aj ďalšie dôležité relikvie. Druhý relikviár s pápežovou krvou bude vrátený späť do Nemocnice Bambino Gesú. Krv je tekutá, čo sa vysvetľuje prítomnosťou antikoagulačnej látky, ktorá bola prítomná v skúmavke v čase odberu.
Forrás: TK KBS.
Transfúzia však nebola potrebná a táto krv bola uložená do štyroch malých nádob. Dve z nich boli odovzdané osobnému tajomníkovi Jána Pavla II. kardinálovi Dziwiszovi a ďalšie dve zostali v Nemocnici Bambino Gesú v opatere rehoľných sestier pracujúcich v tejto nemocnici. Pri príležitosti blahorečenia boli tieto dve nádoby s krvou umiestnené do dvoch relikviárov. Prvá z nich bude vystavená k ucteniu veriacich pri príležitosti slávnosti blahorečenia dňa 1. mája, a potom bude uložená do tzv. „Sacraria“, ktoré má na starosti Úrad liturgických slávení Svätého Otca, a v ktorom sa uchovávajú aj ďalšie dôležité relikvie. Druhý relikviár s pápežovou krvou bude vrátený späť do Nemocnice Bambino Gesú. Krv je tekutá, čo sa vysvetľuje prítomnosťou antikoagulačnej látky, ktorá bola prítomná v skúmavke v čase odberu.
Forrás: TK KBS.
Felkészülés a szentségek vételére
Ezen a héten szombaton délelőtt lesz a bérmálkozók (10:00) és az elsőáldozók (09:00) előkészületi oktatása. A helyszín: plébánia.
Segítsük imáinkkal és buzdító szavainkkal a szentségek vételére készülő fiatalokat és gyermekeket, hogy valóban életük meghatározó eseménye legyen a bérmálkozás, vagy az elsőáldozás.
Segítsük imáinkkal és buzdító szavainkkal a szentségek vételére készülő fiatalokat és gyermekeket, hogy valóban életük meghatározó eseménye legyen a bérmálkozás, vagy az elsőáldozás.
Imádság
Imádság kegyelmek elnyeréséért Isten szolgája, II. János Pál pápa közbenjárására:
Szentháromság Egyisten, hálát adunk neked, amiért az Egyházat megajándékoztad II. János Pál pápával, és benne felragyogtattad atyai gyöngédségedet, Krisztus keresztjének dicsőségét és a Szeretet Lelkének ragyogását. Ő teljesen a te végtelen irgalmadra és Mária anyai közbenjárására hagyatkozva Jézusnak, a Jó Pásztornak élő képét mutatta nekünk, és a mindennapi keresztény élet magas mércéjéül az életszentséget állította elénk, amely által a veled való örök közösségre juthatunk. Az ő közbenjárására add meg nekünk akaratod szerint a kegyelmeket, amelyekért esdeklünk, abban a reményben, hogy hamarosan szentjeid körében üdvözölhetjük. Amen.
Egyházi engedéllyel Camillo Ruini Bíboros Őszentsége Általános Helynöke a Római Főegyházmegyében.
Szentháromság Egyisten, hálát adunk neked, amiért az Egyházat megajándékoztad II. János Pál pápával, és benne felragyogtattad atyai gyöngédségedet, Krisztus keresztjének dicsőségét és a Szeretet Lelkének ragyogását. Ő teljesen a te végtelen irgalmadra és Mária anyai közbenjárására hagyatkozva Jézusnak, a Jó Pásztornak élő képét mutatta nekünk, és a mindennapi keresztény élet magas mércéjéül az életszentséget állította elénk, amely által a veled való örök közösségre juthatunk. Az ő közbenjárására add meg nekünk akaratod szerint a kegyelmeket, amelyekért esdeklünk, abban a reményben, hogy hamarosan szentjeid körében üdvözölhetjük. Amen.
Egyházi engedéllyel Camillo Ruini Bíboros Őszentsége Általános Helynöke a Római Főegyházmegyében.
2011. április 26., kedd
Öt nap II. János Pállal
Ismét felhívjuk mindenki figyelmét arra, hogy honlapunkon a következő napokban meghatározott témákban olvashatnak írásokat II. János Pál pápa gondolataiból. Az első írás az Eucharisztiáról szól. Holnap a Megváltásról elmélkedünk. Elmélkedjen együtt II. János Pállal boldoggáavatása előtt!
Beiktatták az új apátot
Tegnap, húsvéthétfőn Heiligenkreuzban beiktatták az új ciszterci apátot. Az eseményen részt vett Dom Mauro Lepori, a rend általános generálisa, valamint Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek. A templom annyira megtelt, mint még soha: 1500 hívő jelenlétében tette le esküjét az új apát, Maximilian Heim. 12 püspök, 36 apát vett részt a szertartáson. A Szentatya, XVI. Benedek pápa külön üdvözölte az Apostoli Nuncius által. Az esemény 'szerény' agapéval zárult a kolostor éttermében, ahol a jelentések szerint 1700 grillezett vaddisznó kolbász fogyott el. Schönborn bíboros szentbeszédében örömének adott hangot, hogy a ciszterci Hittudományi Főiskola és kolostor "soha nem látott" virágzását éli. Kiemelte az emmauszi úton lejátszódott jelenetet is. Jézus a Jó Pásztor, akit figyelmesen kell hallgatni, majd a megszerzett tudást kellő időben átadni másoknak is. Az új apát is szólt néhány szót. Felidézte XVI. Benedek pápa látogatását, és megerősítette, hogy a liturgiának és a hagyománynak kell az első helyen állnia. A kolostor pedig missziós központ is, ahol a szerzetesek visszavonultsága vonzó életforma. A Szent Kereszt pedig "küldetésük középpontja" - hangsúlyozta végül a bíboros.
Foto: (c) Stift Heiligenkreuz
Foto: (c) Stift Heiligenkreuz
Öt nap II. János Pállal - Az Eucharisztia
Az Eucharisztia életünk középpontja. Leborulva kell imádni ezt a "nagy Istenséget". II. János Pál pápaságának idején több dokumentum is született az Eucharisztiával kapcsolatban. Volt, amelyiket ő írta, de az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció is adott ki irányelveket.
1. Elsőként a "Mane nobiscum Domine" apostoli levelét gondoljuk át. "Maradj velünk, Urunk, mert esteledik" (vö. Lk 24,29). A föltámadás napjának estéjén az Emmausz felé tartó két tanítvány is ezzel a meghívással fordult a Zarándokhoz, aki csatlakozott hozzájuk az úton." - kezdi II. János Pál. Valóban, az ember, aki felismerte Jézus Krisztusban Megváltóját, ragaszkodni kezd hozzá. Kívánja, óhajtja, annyira, hogy mindig Vele akar lenni. Főleg életének sötét perceiben, amikor teljesen elhagyatottnak érzi magát. A Szentatya a kenyértörésről ír továbbá. "Fölismerték Őt a kenyértörésben" (Lk 24,35). "Jelentőségteljes, hogy az emmauszi tanítványok, miután az úr szavai megfelelően fölkészítették őket, az asztalnál, a "kenyértörés" egyszerű gesztusában ismerték fel Őt. A jelek csak akkor "beszélnek", ha az értelem megvilágosult és a szív lángol. Az Eucharisztia a megvilágosító és gazdag tartalmú üzenetet hordozó jelek e dinamizmusában bontakozik ki teljesen. A misztérium a jelek által nyitja meg a hívők szemét. Miként az Ecclesia de Eucharistia enciklikában hangsúlyoztam, nagyon fontos, hogy a szentség egyetlen vonása se merüljön feledésbe. Az embert ugyanis mindig éri a kísértés, hogy az Eucharisztiát a saját emberi dimenziói közé redukálja, holott valójában az embernek kell kitárulnia a misztérium dimenziói előtt. "Az Eucharisztia túlságosan nagy ajándék ahhoz, hogy csorbításokat és kétértelműségeket tűrhetne."
"Mily nagy misztérium az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A szentmisét kell az egész keresztény élet középpontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonatkozó szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek megfelelő betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, melynek még az éneket és a liturgikus zenét is uralnia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét feladata lehet minden plébániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabályainak gondos tanulmányozása.
Az üdvösség szent jelekben megjelenített misztériumainak befogadásához nagyon jó út a liturgikus év követése. A lelkipásztorok legyenek gondosak abban a "müsztagogikus" katekézisban, melyet az egyházatyák annyira becsültek, s amely segít a liturgia szavainak és mozdulatainak megértésében, elvezeti a hívőket a jelektől a misztériumokhoz, és ahhoz, hogy egész életük elmerüljön bennük.
A szentmisén kívüli szentségimádás legyen ebben az évben minden plébániai és szerzetes közösség különleges feladata. Hosszasan időzzünk leborulva az Eucharisztiában jelenlévő Jézus előtt, hitünkkel és szeretetünkkel jóvátéve a bántásokat, a mellőzéseket és a sérelmeket, melyeket üdvözítőnknek oly sok helyen el kell viselnie. A szentségimádásban mélyítsük el személyes és közösségi szemlélődésünket, élve az imádságnak azokkal a segítségeivel, melyeket Isten Igéje és sok régi és új misztikus szent tapasztalata nyújt. Maga a rózsafüzér is, ha mélyen biblikusan és krisztusközpontúan értjük – amit annyira ajánlottam a Rosarium Virginis Mariae apostoli levelemben – nagyon alkalmas út lehet a Mária iskolájában és társaságában végzett eucharisztikus szemlélődéshez."
Befejezésül a pápa külön-külön is megszólít mindenkit:
"Papok, akik minden nap elismétlitek a konszekráció szavait, s tanúi és hirdetői vagytok a szeretet kezetek között végbemenő nagy csodájának, engedjétek, hogy megérintsen ennek a különleges évnek a kegyelme; minden nap első misétek örömével és buzgóságával mutassátok be a szentmisét, és szívesen időzzetek imádságban a tabernákulum előtt. Diákonusok, legyen ez az év a kegyelem éve számotokra is, akik közelről vesztek részt az ige és az oltár szolgálatában. Lektorok, akolitusok, rendkívüliáldoztatók , legyetek tudatában az ajándéknak, mely rátok van bízva a feladattal, amit az Eucharisztia méltó ünneplésére kaptatok. Külön fordulok hozzátok, leendő papok: a szemináriumi életben szerezzétek meg a tapasztalatot, hogy milyen édes nemcsak minden nap részt venni a szentmisén, hanem beszélgetve hosszasan időzni is az eucharisztikus Jézusnál. Szerzetesek és szerzetesnők, akik Istennek szenteltségtekben arra kaptatok meghívást, hogy huzamosan szemlélődjetek, ne feledjétek, hogy Jézus a tabernákulumban vár titeket, hogy megajándékozza szíveteket barátságával, ami életetek egyedüli értelme és teljessége. Krisztushívők, valamennyien fedezzétek föl az Eucharisztia ajándékát, mint a világban – a különböző foglalkozásokban és a legváltozatosabb helyzetekben – élt mindennapi életetek világosságát és erejét. Elsősorban azért fedezzétek föl, hogy maradéktalanul át tudjátok élni a család szépségét és küldetését. Végezetül sokat várok tőletek, fiatalok, miközben megújítom a kölni Ifjúsági Világnapra szóló meghívásomat. A választott téma – "eljöttünk, hogy imádjuk Őt" (Mt 2,2) – különösen is sugallja a magatartást, mely szerint ebben az Eucharisztikus évben éljetek. Hozzátok el az eucharisztikus színek alatt rejtőző Jézussal való találkozásra életkorotok, reményetek, szeretet-képességtek minden lelkesedését."
2. Másik nagy írása az "Ecclesia de Eucharistia" kezdetű enciklika, melyet az Eucharisztia és az Egyház kapcsolatáról írt 2003-ban. "Az Egyház az Eucharisztiából él" - kezdi írását. "Ez az igazság nemcsak a hit mindennapos tapasztalata, hanem összefogalóan tartalmazza az Egyház misztériumának lényegét. Az Egyház örömmel tapasztalja az ígéret sokféle és állandó megvalósulását: "Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig" (Mt 28,2); de az Eucharisztiában - azáltal, hogy a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változik - páratlan intenzitással örvendhet e jelenlétnek. Pünkösdtől kezdve, amikor az Egyház, az Újszövetség népe elindult zarándokútján a mennyei haza felé, az Isteni Szentség folyamatosan elrendezi és bizakodó reménnyel tölti el napjait. ... A húsvéti misztériumból születik az Egyház. Éppen ezért az Eucharisztia, ami elsősorban a húsvéti misztérium szentsége, az egyházi élet középpontja. Ez látható az Egyház életének első perceitől kezdve, amint az Apostolok Cselekedeteiben olvasható: "állhatatosan kitartottak az apostolok tanításának hallgatásában és a testvéri egységben, a kenyértörésben és az imádságban" (2,42). A "kenyértörésben" az Eucharisztiát jelenti. 2000 év múlva is ugyanezt éljük az Egyházban. S miközben ugyanazt tesszük az Eucharisztia ünneplésében, lelki szemünk a húsvéti három napra tekint vissza: arra, ami nagycsütörtök estéjén, az utolsó vacsorán és utána történt. Az Eucharisztia alapítása ugyanis szentségi módon elővételezte azokat az eseményeket, melyek a Getszemáni kerti haláltusával kezdődtek. Újra látjuk Jézust, aki elhagyja a Cönákulumot, a várost, és tanítványaival a Kidron patakon át az Olajfák hegyére megy. Abban a kertben még élnek nagyon öreg olajfák. Egyik-másik talán tanúja annak, ami lombja alatt történt azon az estén, amikor Krisztus halálos szomorúsággal imádkozott, és "verítéke mint vérnek cseppjei hullott a földre" (Lk 22,44). A vér, amely kevéssel előbb az Eucharisztia szentségében az üdvösség italaként átadatott az Egyháznak, most kezd kiontatni; kiontása a Golgotán teljesedik be, ahol megváltásunk eszközévé válik: "Krisztus (...) mint az eljövendő javak főpapja (...) nem bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett" (Zsid 9,11-12)."
"Amióta megkezdtem Péter utódának szolgálatát, mindig különös figyelmet fordítottam nagycsütörtökre, az Eucharisztia és a papság napjára, azzal, hogy levelet írtam a világ minden papjának. Idén, pápaságom 25. évében, az egész Egyházat szeretném bevonni ebbe az eucharisztikus elmélkedésbe, hogy így adjak hálát az Úrnak az Eucharisztia és a papság ajándékáért, mely "Ajándék és misztérium".[4] Ha már a Rózsafüzér Évének meghirdetésével e 25. évemet a Krisztus szemlélése Mária iskolájában jegyébe akartam foglalni, akkor nem hagyhatom elmúlni a 2003. év nagycsütörtökét anélkül, hogy meg ne állnék Krisztus "eucharisztikus arca" előtt, és újult erővel föl ne hívnám az Egyház figyelmét az Eucharisztia központi jelentőségére. Belőle él az Egyház. Ebből az "élő kenyérből" táplálkozik. Hogyne érezném szükségét annak, hogy mindenkit buzdítsak ennek új meg új megtapasztalására?"
Az első fejezet a hit misztériumáról szól. "Az Egyház állandóan a megváltó áldozatból él, és nem csupán egy hittel teli emlékezés által, hanem egy valóságos kapcsolatban, mert ez a szentségi módon megörökített áldozat jelenvalóvá válik minden közösségben, ahol a fölszentelt szolga keze által fölajánlják." A protestánsokkal szemben mi állítjuk, hogy a pap által jelenvalóvá válik Jézus Krisztus áldozata a szentmisében.
"Krisztus Húsvétja a szenvedéssel és halállal együtt magában foglalja az ő föltámadását is. Erre emlékeztet a hívő nép akklamációja a konszekráció után: "Hittel valljuk föltámadásodat". Az eucharisztikus áldozat ugyanis nemcsak az Üdvözítő halálának és föltámadásának misztériumát jeleníti meg, hanem a föltámadás misztériumát is, ami megkoronázza az áldozatot. Csak az élő és föltámadott Krisztus lehet az Eucharisztiában "az élet kenyere" (Jn 6,35.48)",az élő kenyér" (Jn 6,51). Szent Ambrus úgy beszélt erről az újonnan megkeresztelteknek, mint a föltámadásnak saját életükben való megvalósulásáról: "Ha Krisztus számodra a mai nap, akkor ő minden nap teérted támad föl". Alexandriai Szent Cirill pedig azt hangsúlyozta, hogy a szent misztériumokban való részesedés "igaz megvallása és emlékezete annak, hogy az Úr meghalt és föltámadott értünk és a mi üdvösségünkért."
A második fejezet címe: Az Eucharisztia építi az Egyházat. "A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy az Eucharisztia ünneplése az Egyház növekedési folyamatának központi magva." Nem hagyhatjuk, hogy emberi ügyeskedések próbálják meg összetartani az Egyház titokzatos egységét és örökkévalóságát. Az ember eszköz Isten kezében, és az hagyja, hogy Isten működjön általa, vagyis a liturgia Isten műve. "A széthúzás csíráival - melyek a mindennapos tapasztalat szerint nagyon jelen vannak az emberiségben a bűn miatt - szemben áll Krisztus testének egységesítő ereje. Az Eucharisztia éppen ezért, miközben építi az Egyházat, közösséget teremt az emberek között."
A harmadik fejezet "Az Eucharisztia és az Egyház apostoli természete" címet viseli. Itt elsősorban az apostoliság kérdésére érdemes kitérni: "Amikor a Katolikus Egyház Katekizmusa azt magyarázza, hogy az Egyház miként apostoli, azaz miként Apostolokra épülő, a szónak hármas értelmet ad. A szó első jelentése az, hogy "az apostolokra, a Krisztustól kiválasztott és elküldött tanúkra alapított épület (Ef 2,20) volt és marad". Az Eucharisztia is az apostolokon alapszik, nem mintha a Szentség nem magától Krisztustól eredne, hanem mert Jézus az apostolaira bízta, és ők hagyományozták ránk utódaik által. És az Egyház az Úr parancsának engedelmeskedő apostolokat követve ünnepli az Eucharisztiát a századokon át. ...második jelentése az, hogy "a benne lakó Szentlélek segítségével őrzi és adja tovább a tanítását, a jó letéteményt és a józan szavakat, melyeket az apostoloktól hallott". ...apostoli abban az értelemben is, hogy "a tanítás, a megszentelés és a kormányzás feladatát az apostoloktól kezdve Krisztus második eljöveteléig azok segítségével végzi, akik az apostolok nyomába lépnek lelkipásztori feladatukkal: a püspökök kollégiuma segítségével, "amely mellett ott állnak a papok Péter utódával és az Egyház legfőbb pásztorával egységben'."
A negyedik fejeztben az Eucharisztia közösségi értékére tér ki. Az Eucharisztia a csúcspontja minden szentségnek, és feltételezi a közösséget, a 'communiot'. Felsorolja a szentségekkel való kapcsolatot, külön figyelmet fordítva az Eucharisztia és a szentgyónás szoros és elválaszthatatlan kapcsolatára. "Az Eucharisztia megteremti a communiót és nevel a communióra." - mondja II. János Pál pápa. "Éppen azért, mert az Egyház egysége - melyet az Eucharisztia az áldozat és a Krisztus testével és vérével való egyesülés által megvalósít - föltétlenül megköveteli a hitvallás, a szentségek és az egyházkormányzat teljes communióját, lehetetlen együtt ünnepelni az eucharisztikus liturgiát mindaddig, amíg e kötelékek teljesen helyre nem állnak. Enélkül ugyanis a koncelebráció nem lenne megfelelő eszköz, sőt a teljes communio elérésének akadályává válna, mert elmosná a szóbanforgó kérdésben meglévő különbségeket, és félreértéseket támasztana vagy erősítene a hit egyik vagy másik igazsága tekintetében. A teljes egység felé vezető úton csak az igazságban lehet járni. Ebben a kérdésben az egyházi törvény tilalma nem hagy helyet bizonytalanságoknak, követve a II. Vatikáni Zsinat által meghirdetett erkölcsi törvényt."
Az ötödik fejeztben a szépségről beszél. "Miként az asszony, aki Betániában megkente Jézust, az Egyház sem félt "pazarolni", a legjavát adva mindig abból, amije volt, hogy kifejezze imádó csodálatát az Eucharisztia páratlan ajándéka iránt." Minden pompát és művészi szépséget tehát ebben kell értelmezni, hiszen minden cselekvés és tárgy az Eucharisztiára irányul. Nem olyan fényűzés ez, mely nem törődik ugyanakkor a szegénységgel és az elesettekkel. Az embernek, legyen bármilyen élethelyzetben, mindenét oda kell adnia Jézusnak. Felhívja a figyelmet az építészetre: "Ha a művészet az Egyház tanítása szerint minden részletében ki akarja fejezni az Eucharisztia tartalmát, nagyon figyelnie kell a szakrális épületek építésére és berendezésére vonatkozó szabályokra." "Senkinek sincs megengedve, hogy lebecsülje a ránk bízott Misztériumot: túlságosan nagy ahhoz, hogy bárki megengedhesse magának, hogy olyan önkényességgel bánjék vele, ami nincs tekintettel szent jellegére és egyetemes természetére."
Végül Máriáról szól, akit 'Eucharisztikus asszonyként' mutat be. "Mária a Megtestesülés misztériumában az Egyház eucharisztikus hitét is elővételezte. Amikor a látogatáskor méhében hordozta a megtestesült Igét",tabernákulummá", a történelem első "tabernákulumává" lett, akiben Isten Fia - emberi szemek számára még láthatatlanul - elfogadta Erzsébet imádását, mintegy "kisugározva" a maga világosságát Mária szemein és hangján keresztül. És Mária elragadtatott tekintete, mellyel szemléli az éppen megszületett Krisztust, s ahogyan karjába zárta őt, nem annak az elmondhatatlan szeretetnek a mintaképe-e, melynek minden szentáldozásunkat el kellene töltenie?"
Ezekkel a szavakkal zárja az enciklikát: "Tegyük magunkévá Aquinói Szent Tamás érzületét, aki az eucharisztikus Krisztus legnagyobb teológusa s egyben szenvedélyes dalnoka, és engedjük, hogy a mi lelkünk is kitáruljon a cél szemlélésének reményében, amelyre örömre és békére szomjazó szívünk annyira vágyódik: "Bone Pastor, panis vere, Jesu, nostri miserere..." "Ó, igaz kenyér, jó Pásztor, Jézus, óvj az elbukástól; te táplálj és te palástolj, s add, hogy a föltámadáskor üdvnek látói legyünk. Te, ki mindent bírsz és értesz, s e Földön táplálsz és éltetsz, tedd, hogy szent népeddel ékes asztalodnál majd az édes örökségben részt vegyünk".
3. Ezt a dokumentumot követte a "Redemptionis Sacramentum" instrukció, melyet az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció adott ki 2004-ben. Ennek megírását II. János Pál pápa rendelte el. 'A szent liturgia szabályozása' címmel kezdődik az első fejezet. Itt a püspökök, papok és diakónusok feladatára tér ki. A második szakaszban a laikus hívők szentmisén való részvételéről szól. "Annak érdekében, hogy kiemelje és támogassa a tevékeny részvételt, a liturgikus könyvek legutóbbi reformja a Zsinat szándékai szerint szorgalmazta a nép akklamációit, a válaszokat, a zsoltározást, az antifónákat, az énekeket, továbbá a cselekményeket, gesztusokat és testtartásokat, s gondoskodott a kellő idejű szent csend megtartásáról azáltal, hogy a rubrikákban szól a hívőket érintő részekről is." "Tudatosítanunk kell, hogy az Egyház nem emberi akaratból gyűlik össze, hanem Isten hívta össze a Szentlélekben, és a hit által válaszol ingyenes meghívására."
Harmadik fejezetként a szentmise méltó ünnepléséről ír, majd kitér a szentáldozásra. Itt kiemeljük, hogy mindenkinek méltó módon kell magához vennie az Oltáriszentséget. ""A hívők térdelve vagy állva áldozzanak, ahogyan azt a Püspöki Konferencia meghatározta" és az Apostoli Szentszék megerősítette. "Amikor pedig állva áldoznak, ajánlott, hogy a szentség vétele előtt az ugyanazon szabályozásban meghatározott módon fejezzék ki a kellő tiszteletet.""
A dokumentum nagyon részletesen kitér a szentmise körülményeire, eszközeire, az Eucharisztia őrzésének módjára is. Zárásként így fogalmaz II. János Pál pápa gondolataira építve: "...az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja kívánja, hogy - a jelen Instrukció figyelmes alkalmazásával is - az Eucharisztia legszentebb szentségének működését az emberi törékenység egyre kevésbé akadályozza; és megszüntetve minden szabálytalanságot és kizárva minden elítélt gyakorlatot, a Boldogságos Szűz Mária, "az eucharisztikus asszony" közbenjárására Krisztusnak az Ő Teste és Vére szentségében való üdvözítő jelenléte ragyogjon rá minden emberre."
1. Elsőként a "Mane nobiscum Domine" apostoli levelét gondoljuk át. "Maradj velünk, Urunk, mert esteledik" (vö. Lk 24,29). A föltámadás napjának estéjén az Emmausz felé tartó két tanítvány is ezzel a meghívással fordult a Zarándokhoz, aki csatlakozott hozzájuk az úton." - kezdi II. János Pál. Valóban, az ember, aki felismerte Jézus Krisztusban Megváltóját, ragaszkodni kezd hozzá. Kívánja, óhajtja, annyira, hogy mindig Vele akar lenni. Főleg életének sötét perceiben, amikor teljesen elhagyatottnak érzi magát. A Szentatya a kenyértörésről ír továbbá. "Fölismerték Őt a kenyértörésben" (Lk 24,35). "Jelentőségteljes, hogy az emmauszi tanítványok, miután az úr szavai megfelelően fölkészítették őket, az asztalnál, a "kenyértörés" egyszerű gesztusában ismerték fel Őt. A jelek csak akkor "beszélnek", ha az értelem megvilágosult és a szív lángol. Az Eucharisztia a megvilágosító és gazdag tartalmú üzenetet hordozó jelek e dinamizmusában bontakozik ki teljesen. A misztérium a jelek által nyitja meg a hívők szemét. Miként az Ecclesia de Eucharistia enciklikában hangsúlyoztam, nagyon fontos, hogy a szentség egyetlen vonása se merüljön feledésbe. Az embert ugyanis mindig éri a kísértés, hogy az Eucharisztiát a saját emberi dimenziói közé redukálja, holott valójában az embernek kell kitárulnia a misztérium dimenziói előtt. "Az Eucharisztia túlságosan nagy ajándék ahhoz, hogy csorbításokat és kétértelműségeket tűrhetne."
"Mily nagy misztérium az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A szentmisét kell az egész keresztény élet középpontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonatkozó szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek megfelelő betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, melynek még az éneket és a liturgikus zenét is uralnia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét feladata lehet minden plébániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabályainak gondos tanulmányozása.
Az üdvösség szent jelekben megjelenített misztériumainak befogadásához nagyon jó út a liturgikus év követése. A lelkipásztorok legyenek gondosak abban a "müsztagogikus" katekézisban, melyet az egyházatyák annyira becsültek, s amely segít a liturgia szavainak és mozdulatainak megértésében, elvezeti a hívőket a jelektől a misztériumokhoz, és ahhoz, hogy egész életük elmerüljön bennük.
A szentmisén kívüli szentségimádás legyen ebben az évben minden plébániai és szerzetes közösség különleges feladata. Hosszasan időzzünk leborulva az Eucharisztiában jelenlévő Jézus előtt, hitünkkel és szeretetünkkel jóvátéve a bántásokat, a mellőzéseket és a sérelmeket, melyeket üdvözítőnknek oly sok helyen el kell viselnie. A szentségimádásban mélyítsük el személyes és közösségi szemlélődésünket, élve az imádságnak azokkal a segítségeivel, melyeket Isten Igéje és sok régi és új misztikus szent tapasztalata nyújt. Maga a rózsafüzér is, ha mélyen biblikusan és krisztusközpontúan értjük – amit annyira ajánlottam a Rosarium Virginis Mariae apostoli levelemben – nagyon alkalmas út lehet a Mária iskolájában és társaságában végzett eucharisztikus szemlélődéshez."
Befejezésül a pápa külön-külön is megszólít mindenkit:
"Papok, akik minden nap elismétlitek a konszekráció szavait, s tanúi és hirdetői vagytok a szeretet kezetek között végbemenő nagy csodájának, engedjétek, hogy megérintsen ennek a különleges évnek a kegyelme; minden nap első misétek örömével és buzgóságával mutassátok be a szentmisét, és szívesen időzzetek imádságban a tabernákulum előtt. Diákonusok, legyen ez az év a kegyelem éve számotokra is, akik közelről vesztek részt az ige és az oltár szolgálatában. Lektorok, akolitusok, rendkívüliáldoztatók , legyetek tudatában az ajándéknak, mely rátok van bízva a feladattal, amit az Eucharisztia méltó ünneplésére kaptatok. Külön fordulok hozzátok, leendő papok: a szemináriumi életben szerezzétek meg a tapasztalatot, hogy milyen édes nemcsak minden nap részt venni a szentmisén, hanem beszélgetve hosszasan időzni is az eucharisztikus Jézusnál. Szerzetesek és szerzetesnők, akik Istennek szenteltségtekben arra kaptatok meghívást, hogy huzamosan szemlélődjetek, ne feledjétek, hogy Jézus a tabernákulumban vár titeket, hogy megajándékozza szíveteket barátságával, ami életetek egyedüli értelme és teljessége. Krisztushívők, valamennyien fedezzétek föl az Eucharisztia ajándékát, mint a világban – a különböző foglalkozásokban és a legváltozatosabb helyzetekben – élt mindennapi életetek világosságát és erejét. Elsősorban azért fedezzétek föl, hogy maradéktalanul át tudjátok élni a család szépségét és küldetését. Végezetül sokat várok tőletek, fiatalok, miközben megújítom a kölni Ifjúsági Világnapra szóló meghívásomat. A választott téma – "eljöttünk, hogy imádjuk Őt" (Mt 2,2) – különösen is sugallja a magatartást, mely szerint ebben az Eucharisztikus évben éljetek. Hozzátok el az eucharisztikus színek alatt rejtőző Jézussal való találkozásra életkorotok, reményetek, szeretet-képességtek minden lelkesedését."
2. Másik nagy írása az "Ecclesia de Eucharistia" kezdetű enciklika, melyet az Eucharisztia és az Egyház kapcsolatáról írt 2003-ban. "Az Egyház az Eucharisztiából él" - kezdi írását. "Ez az igazság nemcsak a hit mindennapos tapasztalata, hanem összefogalóan tartalmazza az Egyház misztériumának lényegét. Az Egyház örömmel tapasztalja az ígéret sokféle és állandó megvalósulását: "Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig" (Mt 28,2); de az Eucharisztiában - azáltal, hogy a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változik - páratlan intenzitással örvendhet e jelenlétnek. Pünkösdtől kezdve, amikor az Egyház, az Újszövetség népe elindult zarándokútján a mennyei haza felé, az Isteni Szentség folyamatosan elrendezi és bizakodó reménnyel tölti el napjait. ... A húsvéti misztériumból születik az Egyház. Éppen ezért az Eucharisztia, ami elsősorban a húsvéti misztérium szentsége, az egyházi élet középpontja. Ez látható az Egyház életének első perceitől kezdve, amint az Apostolok Cselekedeteiben olvasható: "állhatatosan kitartottak az apostolok tanításának hallgatásában és a testvéri egységben, a kenyértörésben és az imádságban" (2,42). A "kenyértörésben" az Eucharisztiát jelenti. 2000 év múlva is ugyanezt éljük az Egyházban. S miközben ugyanazt tesszük az Eucharisztia ünneplésében, lelki szemünk a húsvéti három napra tekint vissza: arra, ami nagycsütörtök estéjén, az utolsó vacsorán és utána történt. Az Eucharisztia alapítása ugyanis szentségi módon elővételezte azokat az eseményeket, melyek a Getszemáni kerti haláltusával kezdődtek. Újra látjuk Jézust, aki elhagyja a Cönákulumot, a várost, és tanítványaival a Kidron patakon át az Olajfák hegyére megy. Abban a kertben még élnek nagyon öreg olajfák. Egyik-másik talán tanúja annak, ami lombja alatt történt azon az estén, amikor Krisztus halálos szomorúsággal imádkozott, és "verítéke mint vérnek cseppjei hullott a földre" (Lk 22,44). A vér, amely kevéssel előbb az Eucharisztia szentségében az üdvösség italaként átadatott az Egyháznak, most kezd kiontatni; kiontása a Golgotán teljesedik be, ahol megváltásunk eszközévé válik: "Krisztus (...) mint az eljövendő javak főpapja (...) nem bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett" (Zsid 9,11-12)."
"Amióta megkezdtem Péter utódának szolgálatát, mindig különös figyelmet fordítottam nagycsütörtökre, az Eucharisztia és a papság napjára, azzal, hogy levelet írtam a világ minden papjának. Idén, pápaságom 25. évében, az egész Egyházat szeretném bevonni ebbe az eucharisztikus elmélkedésbe, hogy így adjak hálát az Úrnak az Eucharisztia és a papság ajándékáért, mely "Ajándék és misztérium".[4] Ha már a Rózsafüzér Évének meghirdetésével e 25. évemet a Krisztus szemlélése Mária iskolájában jegyébe akartam foglalni, akkor nem hagyhatom elmúlni a 2003. év nagycsütörtökét anélkül, hogy meg ne állnék Krisztus "eucharisztikus arca" előtt, és újult erővel föl ne hívnám az Egyház figyelmét az Eucharisztia központi jelentőségére. Belőle él az Egyház. Ebből az "élő kenyérből" táplálkozik. Hogyne érezném szükségét annak, hogy mindenkit buzdítsak ennek új meg új megtapasztalására?"
Az első fejezet a hit misztériumáról szól. "Az Egyház állandóan a megváltó áldozatból él, és nem csupán egy hittel teli emlékezés által, hanem egy valóságos kapcsolatban, mert ez a szentségi módon megörökített áldozat jelenvalóvá válik minden közösségben, ahol a fölszentelt szolga keze által fölajánlják." A protestánsokkal szemben mi állítjuk, hogy a pap által jelenvalóvá válik Jézus Krisztus áldozata a szentmisében.
"Krisztus Húsvétja a szenvedéssel és halállal együtt magában foglalja az ő föltámadását is. Erre emlékeztet a hívő nép akklamációja a konszekráció után: "Hittel valljuk föltámadásodat". Az eucharisztikus áldozat ugyanis nemcsak az Üdvözítő halálának és föltámadásának misztériumát jeleníti meg, hanem a föltámadás misztériumát is, ami megkoronázza az áldozatot. Csak az élő és föltámadott Krisztus lehet az Eucharisztiában "az élet kenyere" (Jn 6,35.48)",az élő kenyér" (Jn 6,51). Szent Ambrus úgy beszélt erről az újonnan megkeresztelteknek, mint a föltámadásnak saját életükben való megvalósulásáról: "Ha Krisztus számodra a mai nap, akkor ő minden nap teérted támad föl". Alexandriai Szent Cirill pedig azt hangsúlyozta, hogy a szent misztériumokban való részesedés "igaz megvallása és emlékezete annak, hogy az Úr meghalt és föltámadott értünk és a mi üdvösségünkért."
A második fejezet címe: Az Eucharisztia építi az Egyházat. "A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy az Eucharisztia ünneplése az Egyház növekedési folyamatának központi magva." Nem hagyhatjuk, hogy emberi ügyeskedések próbálják meg összetartani az Egyház titokzatos egységét és örökkévalóságát. Az ember eszköz Isten kezében, és az hagyja, hogy Isten működjön általa, vagyis a liturgia Isten műve. "A széthúzás csíráival - melyek a mindennapos tapasztalat szerint nagyon jelen vannak az emberiségben a bűn miatt - szemben áll Krisztus testének egységesítő ereje. Az Eucharisztia éppen ezért, miközben építi az Egyházat, közösséget teremt az emberek között."
A harmadik fejezet "Az Eucharisztia és az Egyház apostoli természete" címet viseli. Itt elsősorban az apostoliság kérdésére érdemes kitérni: "Amikor a Katolikus Egyház Katekizmusa azt magyarázza, hogy az Egyház miként apostoli, azaz miként Apostolokra épülő, a szónak hármas értelmet ad. A szó első jelentése az, hogy "az apostolokra, a Krisztustól kiválasztott és elküldött tanúkra alapított épület (Ef 2,20) volt és marad". Az Eucharisztia is az apostolokon alapszik, nem mintha a Szentség nem magától Krisztustól eredne, hanem mert Jézus az apostolaira bízta, és ők hagyományozták ránk utódaik által. És az Egyház az Úr parancsának engedelmeskedő apostolokat követve ünnepli az Eucharisztiát a századokon át. ...második jelentése az, hogy "a benne lakó Szentlélek segítségével őrzi és adja tovább a tanítását, a jó letéteményt és a józan szavakat, melyeket az apostoloktól hallott". ...apostoli abban az értelemben is, hogy "a tanítás, a megszentelés és a kormányzás feladatát az apostoloktól kezdve Krisztus második eljöveteléig azok segítségével végzi, akik az apostolok nyomába lépnek lelkipásztori feladatukkal: a püspökök kollégiuma segítségével, "amely mellett ott állnak a papok Péter utódával és az Egyház legfőbb pásztorával egységben'."
A negyedik fejeztben az Eucharisztia közösségi értékére tér ki. Az Eucharisztia a csúcspontja minden szentségnek, és feltételezi a közösséget, a 'communiot'. Felsorolja a szentségekkel való kapcsolatot, külön figyelmet fordítva az Eucharisztia és a szentgyónás szoros és elválaszthatatlan kapcsolatára. "Az Eucharisztia megteremti a communiót és nevel a communióra." - mondja II. János Pál pápa. "Éppen azért, mert az Egyház egysége - melyet az Eucharisztia az áldozat és a Krisztus testével és vérével való egyesülés által megvalósít - föltétlenül megköveteli a hitvallás, a szentségek és az egyházkormányzat teljes communióját, lehetetlen együtt ünnepelni az eucharisztikus liturgiát mindaddig, amíg e kötelékek teljesen helyre nem állnak. Enélkül ugyanis a koncelebráció nem lenne megfelelő eszköz, sőt a teljes communio elérésének akadályává válna, mert elmosná a szóbanforgó kérdésben meglévő különbségeket, és félreértéseket támasztana vagy erősítene a hit egyik vagy másik igazsága tekintetében. A teljes egység felé vezető úton csak az igazságban lehet járni. Ebben a kérdésben az egyházi törvény tilalma nem hagy helyet bizonytalanságoknak, követve a II. Vatikáni Zsinat által meghirdetett erkölcsi törvényt."
Az ötödik fejeztben a szépségről beszél. "Miként az asszony, aki Betániában megkente Jézust, az Egyház sem félt "pazarolni", a legjavát adva mindig abból, amije volt, hogy kifejezze imádó csodálatát az Eucharisztia páratlan ajándéka iránt." Minden pompát és művészi szépséget tehát ebben kell értelmezni, hiszen minden cselekvés és tárgy az Eucharisztiára irányul. Nem olyan fényűzés ez, mely nem törődik ugyanakkor a szegénységgel és az elesettekkel. Az embernek, legyen bármilyen élethelyzetben, mindenét oda kell adnia Jézusnak. Felhívja a figyelmet az építészetre: "Ha a művészet az Egyház tanítása szerint minden részletében ki akarja fejezni az Eucharisztia tartalmát, nagyon figyelnie kell a szakrális épületek építésére és berendezésére vonatkozó szabályokra." "Senkinek sincs megengedve, hogy lebecsülje a ránk bízott Misztériumot: túlságosan nagy ahhoz, hogy bárki megengedhesse magának, hogy olyan önkényességgel bánjék vele, ami nincs tekintettel szent jellegére és egyetemes természetére."
Végül Máriáról szól, akit 'Eucharisztikus asszonyként' mutat be. "Mária a Megtestesülés misztériumában az Egyház eucharisztikus hitét is elővételezte. Amikor a látogatáskor méhében hordozta a megtestesült Igét",tabernákulummá", a történelem első "tabernákulumává" lett, akiben Isten Fia - emberi szemek számára még láthatatlanul - elfogadta Erzsébet imádását, mintegy "kisugározva" a maga világosságát Mária szemein és hangján keresztül. És Mária elragadtatott tekintete, mellyel szemléli az éppen megszületett Krisztust, s ahogyan karjába zárta őt, nem annak az elmondhatatlan szeretetnek a mintaképe-e, melynek minden szentáldozásunkat el kellene töltenie?"
Ezekkel a szavakkal zárja az enciklikát: "Tegyük magunkévá Aquinói Szent Tamás érzületét, aki az eucharisztikus Krisztus legnagyobb teológusa s egyben szenvedélyes dalnoka, és engedjük, hogy a mi lelkünk is kitáruljon a cél szemlélésének reményében, amelyre örömre és békére szomjazó szívünk annyira vágyódik: "Bone Pastor, panis vere, Jesu, nostri miserere..." "Ó, igaz kenyér, jó Pásztor, Jézus, óvj az elbukástól; te táplálj és te palástolj, s add, hogy a föltámadáskor üdvnek látói legyünk. Te, ki mindent bírsz és értesz, s e Földön táplálsz és éltetsz, tedd, hogy szent népeddel ékes asztalodnál majd az édes örökségben részt vegyünk".
3. Ezt a dokumentumot követte a "Redemptionis Sacramentum" instrukció, melyet az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció adott ki 2004-ben. Ennek megírását II. János Pál pápa rendelte el. 'A szent liturgia szabályozása' címmel kezdődik az első fejezet. Itt a püspökök, papok és diakónusok feladatára tér ki. A második szakaszban a laikus hívők szentmisén való részvételéről szól. "Annak érdekében, hogy kiemelje és támogassa a tevékeny részvételt, a liturgikus könyvek legutóbbi reformja a Zsinat szándékai szerint szorgalmazta a nép akklamációit, a válaszokat, a zsoltározást, az antifónákat, az énekeket, továbbá a cselekményeket, gesztusokat és testtartásokat, s gondoskodott a kellő idejű szent csend megtartásáról azáltal, hogy a rubrikákban szól a hívőket érintő részekről is." "Tudatosítanunk kell, hogy az Egyház nem emberi akaratból gyűlik össze, hanem Isten hívta össze a Szentlélekben, és a hit által válaszol ingyenes meghívására."
Harmadik fejezetként a szentmise méltó ünnepléséről ír, majd kitér a szentáldozásra. Itt kiemeljük, hogy mindenkinek méltó módon kell magához vennie az Oltáriszentséget. ""A hívők térdelve vagy állva áldozzanak, ahogyan azt a Püspöki Konferencia meghatározta" és az Apostoli Szentszék megerősítette. "Amikor pedig állva áldoznak, ajánlott, hogy a szentség vétele előtt az ugyanazon szabályozásban meghatározott módon fejezzék ki a kellő tiszteletet.""
A dokumentum nagyon részletesen kitér a szentmise körülményeire, eszközeire, az Eucharisztia őrzésének módjára is. Zárásként így fogalmaz II. János Pál pápa gondolataira építve: "...az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja kívánja, hogy - a jelen Instrukció figyelmes alkalmazásával is - az Eucharisztia legszentebb szentségének működését az emberi törékenység egyre kevésbé akadályozza; és megszüntetve minden szabálytalanságot és kizárva minden elítélt gyakorlatot, a Boldogságos Szűz Mária, "az eucharisztikus asszony" közbenjárására Krisztusnak az Ő Teste és Vére szentségében való üdvözítő jelenléte ragyogjon rá minden emberre."
Öt nap II. János Pállal
II. János Pált vasárnap délelőtt boldoggá avatja utóda, XVI. Benedek pápa. Ebből az alkalomból számos helyen készületi napokat, virrasztást, elmélkedéseket, emlékezéseket tartanak - főleg szombaton. Mi a honlapon a szentéletű pápa írásaiból válogattunk néhányat, melyek az interneten is elérhetők. Tanítása ma is aktuális, nem vesztette el fontosságát, és nem is fogja, hiszen egyetlen pápa megnyilatkozásai, buzdításai sem vesztik érvényüket soha. Öt nap van vasárnapig, és ezekre a napokra öt témát választottunk: a Megváltó, az Eucharisztia, a Szentlélek, a család, a nők. Ebben az öt témában több megnyilatkozása is van a pápának. Ma az Eucharisztiáról elmélkedjünk II. János Pál pápával! Sorozatunk címe: "Öt nap II. János Pállal".
Zarándoklat Csíksomlyóra
Buszos zarándoklatot szerveznek Csíksomlyóra, a pünkösdi búcsúra. A zarándkolat résztvevői erdélyi testvérközségünkben, Kézdiszentkereszten töltenek két napot, mivel a szállás is ott lesz.
További részletekért kattintson ide.
További részletekért kattintson ide.
2011. április 25., hétfő
"Szomorúságtok örömre fordul"
János írja a címként használt szentírási szöveget (Jn 16,20). Igen, mi a "feltámadás tanúi" vagyunk, ahogyan ma hallottuk az olvasmányban. Az élet szomorúságai és keserűségei Jézus feltámadásában nyertek értelmet. Minden emberi vesződés és kín Jézus keresztjével együtt lesz elviselhető, majd pedig a kitartásért Isten dicsőségében részesülünk.
Joseph Ratzinger a Bajor Rádiónak adott néhány interjút az egyházi év nagyobb ünnepei alkalmával. Ezt a Herder kiadó egy kis kötetben kiadta. Most a húsvéthoz kapcsolódó gondolataiból idézünk.
"Az a fény- és örömsugárzás, melyet a húsvét gondolata legtöbbünk lelkében kivált, semmit nem változtat azon a tényen, hogy ennek az ünnepnek a belső tartalmát sokkal nehezebben tudjuk újra átélni, mint, mondjuk, a karácsonyét. A születés, a gyermekség, a család beletartozik saját élményvilágunkba. Ezért érint bennünket egészen közelről... ..." Húsvétkor más a helyzet, ekkor Isten a családias életünk "korlátait áttörve egy új, korálton túli térbe hatolt. Már nem utánunk jön, hanem előttünk jár és fáklyájával egy ismeretlen messzeségbe világít bele, hogy az Ő követésére bátorítson minket."
"A húsvét az elképzelhetetlenről szól. Eseménye csak üzenete szavain keresztül kerül közel hozzánk, nem pedig érzékeinken át. Ezért még inkább fontos, hogy az üzenet magasztossága meghódítson minket. ...az Egyház hite a húsvéti üzenetet a szimbólumok nyelvére fordította, melyek megsejtetik a szóban kimondhatatlant."
"Az alleluja, a húsvéti liturgia ünnepi éneklése bizonyítja, hogy az emberi hang nemcsak ordításra, nyöszörgésre, panaszkodásra, beszédre képes, hanem éneklésre is. Az ember ezenfelül az univerzum hangjait is képes előhívni és harmóniává varázsolni. ..."
Izsák története is megvilágítja a húsvéti eseményeket. Atyja fel akarja áldozni őt, mint egyetelen fiát. "Amikor Izsák a Bárányt látta, meglátta, mi az istentisztelet: maga Isten készíti elő a maga kultuszát, amely által az embert felváltja, megváltja, visszaadja neki az örömet ahhoz, hogy nevessen, ami a teremtés dicsőítő énekévé magasztosul.
Nos, felmerülhet bennünk a kérdés: mi dolgunk nekünk az egyházatyákkal és a zsidó történetekkel? (megj. Ratzinger bíboros Izsák történetének elemzésekor zsidó magyarázatokhoz és az egyházatyák kommentárjához nyúl: ők azt mondják, hogy Izsák a kosban (Bárány) Istent látta meg...) Nekem úgy tűnik, nem nehéz belátnunk, hogy az az Izsák, akiről itt szó van, mi magunk vagyunk. Megyünk felfelé az idő hegyére és a halálunkat okozó eszközöket mi visszük magunkkal. Utunk kezdetén a cél még messze van. Még nem gondolunk rá. Elég nekünk a jelen is: a reggel a hegyen, a madarak éneke, a ragyogó napfény. Úgy gondoljuk, nem is szükséges bővebbet tudnunk utunk céljáról... Megütközve nézünk a halál jeleire, melyeket előbb még egyáltalán nem észleltünk, és az a gyanú ébred fel bennünk, hogy az egész élet talán nem más, mint a halál egyik változata csupán: hogy csalás áldozatai vagyunk, és az élet tulajdonképpen nem ajándék, hanem túlzott elvárás?"
"Aki azonban látta a Bárányt - Krisztust a kereszten - az tudja: Isten gondoskodott. Amit mi megláthatunk, az - mint Izsák esetében is - a Bárány, akiről Péter apostol azt mondja, hogy őt Isten már a világ teremtése előtt kijelölte. A Bárányra - a megfeszített Krisztusra vetett pillantás azonban egyszersmind a mi égre tekintésünk, Isten örök gondoskodásának valóságára. ... A barokk liturgiába egykor beletartozott a risus paschalis, a húsvéti nevetés. A húsvéti szentbeszédben lennie kellett egy olyan történetnek, mely a híveket nevetésre késztette... Nemde jóleső érzés számunkra, hogy a barokk templomokban a puttók és a díszletek összjátékából még mindig a nevetést halljuk ki, melyben a megváltottak szabadsága fejeződött ki? ... A húsvét a következőkre szólít fel bennünket: Jézusra ne csak hallgassunk, hanem reá hallgatva belülről is tanuljunk meg látni. ...az ég a föld felett nincsen egészen bezárva."
A feltámadás "hatására felserken bennünk az öröm, amelyre különben hiába is várunk, és mindaz, akibe ebből az örömből valamicske besugárzik, a maga módján ugyancsak egy kicsiny réssé lehet, amelyen keresztül az ég a földre letekint és le is száll hozzá. Így válhat valóra az, amit a Jelenések könyve előre jelez: minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengeren, minden, ami a világban van, a megváltottak örömével van tele (Jel 5,13). Amilyen mértékben mindezt felismerjük, olyan mértékben teljesedik az elbúcsúzó és az elválásban mégis újra visszajövő Jézus szava: "Szomorúságtok örömre fordul". És Sárához hasonlóan mondhatják a húsvéti hitben élő emberek is:
"Nevetést szerzett nekem az Isten, s aki csak hallja, együtt nevet velem" (Ter 21,6)."
Joseph Ratzinger a Bajor Rádiónak adott néhány interjút az egyházi év nagyobb ünnepei alkalmával. Ezt a Herder kiadó egy kis kötetben kiadta. Most a húsvéthoz kapcsolódó gondolataiból idézünk.
"Az a fény- és örömsugárzás, melyet a húsvét gondolata legtöbbünk lelkében kivált, semmit nem változtat azon a tényen, hogy ennek az ünnepnek a belső tartalmát sokkal nehezebben tudjuk újra átélni, mint, mondjuk, a karácsonyét. A születés, a gyermekség, a család beletartozik saját élményvilágunkba. Ezért érint bennünket egészen közelről... ..." Húsvétkor más a helyzet, ekkor Isten a családias életünk "korlátait áttörve egy új, korálton túli térbe hatolt. Már nem utánunk jön, hanem előttünk jár és fáklyájával egy ismeretlen messzeségbe világít bele, hogy az Ő követésére bátorítson minket."
"A húsvét az elképzelhetetlenről szól. Eseménye csak üzenete szavain keresztül kerül közel hozzánk, nem pedig érzékeinken át. Ezért még inkább fontos, hogy az üzenet magasztossága meghódítson minket. ...az Egyház hite a húsvéti üzenetet a szimbólumok nyelvére fordította, melyek megsejtetik a szóban kimondhatatlant."
"Az alleluja, a húsvéti liturgia ünnepi éneklése bizonyítja, hogy az emberi hang nemcsak ordításra, nyöszörgésre, panaszkodásra, beszédre képes, hanem éneklésre is. Az ember ezenfelül az univerzum hangjait is képes előhívni és harmóniává varázsolni. ..."
Izsák története is megvilágítja a húsvéti eseményeket. Atyja fel akarja áldozni őt, mint egyetelen fiát. "Amikor Izsák a Bárányt látta, meglátta, mi az istentisztelet: maga Isten készíti elő a maga kultuszát, amely által az embert felváltja, megváltja, visszaadja neki az örömet ahhoz, hogy nevessen, ami a teremtés dicsőítő énekévé magasztosul.
Nos, felmerülhet bennünk a kérdés: mi dolgunk nekünk az egyházatyákkal és a zsidó történetekkel? (megj. Ratzinger bíboros Izsák történetének elemzésekor zsidó magyarázatokhoz és az egyházatyák kommentárjához nyúl: ők azt mondják, hogy Izsák a kosban (Bárány) Istent látta meg...) Nekem úgy tűnik, nem nehéz belátnunk, hogy az az Izsák, akiről itt szó van, mi magunk vagyunk. Megyünk felfelé az idő hegyére és a halálunkat okozó eszközöket mi visszük magunkkal. Utunk kezdetén a cél még messze van. Még nem gondolunk rá. Elég nekünk a jelen is: a reggel a hegyen, a madarak éneke, a ragyogó napfény. Úgy gondoljuk, nem is szükséges bővebbet tudnunk utunk céljáról... Megütközve nézünk a halál jeleire, melyeket előbb még egyáltalán nem észleltünk, és az a gyanú ébred fel bennünk, hogy az egész élet talán nem más, mint a halál egyik változata csupán: hogy csalás áldozatai vagyunk, és az élet tulajdonképpen nem ajándék, hanem túlzott elvárás?"
"Aki azonban látta a Bárányt - Krisztust a kereszten - az tudja: Isten gondoskodott. Amit mi megláthatunk, az - mint Izsák esetében is - a Bárány, akiről Péter apostol azt mondja, hogy őt Isten már a világ teremtése előtt kijelölte. A Bárányra - a megfeszített Krisztusra vetett pillantás azonban egyszersmind a mi égre tekintésünk, Isten örök gondoskodásának valóságára. ... A barokk liturgiába egykor beletartozott a risus paschalis, a húsvéti nevetés. A húsvéti szentbeszédben lennie kellett egy olyan történetnek, mely a híveket nevetésre késztette... Nemde jóleső érzés számunkra, hogy a barokk templomokban a puttók és a díszletek összjátékából még mindig a nevetést halljuk ki, melyben a megváltottak szabadsága fejeződött ki? ... A húsvét a következőkre szólít fel bennünket: Jézusra ne csak hallgassunk, hanem reá hallgatva belülről is tanuljunk meg látni. ...az ég a föld felett nincsen egészen bezárva."
A feltámadás "hatására felserken bennünk az öröm, amelyre különben hiába is várunk, és mindaz, akibe ebből az örömből valamicske besugárzik, a maga módján ugyancsak egy kicsiny réssé lehet, amelyen keresztül az ég a földre letekint és le is száll hozzá. Így válhat valóra az, amit a Jelenések könyve előre jelez: minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengeren, minden, ami a világban van, a megváltottak örömével van tele (Jel 5,13). Amilyen mértékben mindezt felismerjük, olyan mértékben teljesedik az elbúcsúzó és az elválásban mégis újra visszajövő Jézus szava: "Szomorúságtok örömre fordul". És Sárához hasonlóan mondhatják a húsvéti hitben élő emberek is:
"Nevetést szerzett nekem az Isten, s aki csak hallja, együtt nevet velem" (Ter 21,6)."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)