Bizánctól Óbudáig - Zenés farsangolás a Szent Efrém Kórussal

Természetesen a farsangi öröm mindenki joga. Ám nem mindegy, hogyan fejezzük ki örömünket, milyen módon érezzük jól magunkat. Aki közel lakik Budapesthez, netán Budapesten lakik, látogasson el február elsején, pénteken este Az Óbudai Társaskör nagytermébe. Ott ugyanis 19:00-kor a Szent Efrém Kórussal zenés farsangolás lesz. A bizánci zenét művelő férfikar ezúttal egy vidám estét szeretne eltölteni a közönséggel és meglepetés vendégekkel, tíz éves fennállásuk alatti mulatságos történetekkel és farsangi zenékkel. 

Az este szóvivői Bubnó Márk és Philipp György lesznek. 

Belépőjegyek ára: 1500 Ft, diákjegy 750 Ft.

A hitért - még a halál árán is

Ma este a Bartók Rádió egy operakülönlegességgel szolgál a hallgatók számára. Francis Poulenc francia zeneszerző A karmeliták párbeszédei című operáját hallhatják 19:35 - 22:10 között. Poulenc a harmincas években főként vallásos műveket komponált, melyeket mély érzelemvilág jellemez. 

"Az opera Párizsban és Compiegne-ban, a 18. század végén játszódik. De la Force márki lányát, Blanche-ot megtámadják a párizsi utcán. Ez az inzultus úgy megrázza az érzékeny lelkû, fiatal lányt, hogy elhatározza, belép a karmelita apácák rendjébe. A compiegne-i zárdában a priorissza szeretettel vezeti be a novíciát a szigorú apácarendbe. A priorissza hamarosan meghal, és a kolostort is elérik a nemrég kitört Nagy Francia Forradalom távoli hullámai. Megérkezik a zárdába Blanche bátyja, De la Force lovag, és bíztatja húgát, hogy szökjék el, mert a forradalom nem fogja kímélni az apácákat, a lány azonban a kolostorban marad. A Konvent hamarosan feloszlatja az apácarendet, és kisajátítja a zárda épületét. Az új priorissza - akár a mártírsors vállalásával is - ellenállásra szólítja fel rendtársait. Blanche most már hazaszökik, de házukat feldúlták, apját kivégezték, ezért visszatér társaihoz. A karmelita apácákat Párizsba hurcolják, a Conciergerie börtönébe. Másnap valamennyien guillotine alá kerülnek. A többiekkel együtt Blanche is büszkén lép a vérpadra." (operaportal.hu)

A cselekményt a zeneszerző olyan mélységekben érzékelteti, melyeket csak teljes odafigyeléssel élhetünk át. A zene komolysága tükrözi a hit komolyságát: merünk-e akár halált halni is hitünkért? Ma, amikor kivégzik keresztények ezreit, ma, amikor ocsmány módon kezdik ki Egyházunkat és hitünket. Nem olyan régen történt, hogy azokat, akik Krisztusban hittek (és ezt ki is fejezték), meghurcolták és kivégezték őket. Érdemes az operát hallgatva (tehát a teljes opera este a Bartók Rádióban) hitünkről elmélkedni. Megteszünk-e mindent azért, hogy az emberiség számára valóban Krisztus legyen az igazság?

Most egy részletet közlünk az operából:

Róma - képek I.

Ébresztő

"Elfogadni egymást csak fenntartás nélkül lehet. Ha én téged elfogadlak, elfogadom benned azt is, amit te kivetnél magadból. Ezt csak én tehetem meg veled, te magaddal nem. S így e kettősségben vagy te egy: egységed az én elfogadásom. Szükséged van tehát rám, hogy te egység lehess: az én szeretetem a te egységedhez elengedhetetlen. Bólintanom kell hát: azzal, hogy elfogadlak, egyben meg is oldalak téged, ha önmagadnak talán megoldhatatlan vagy. Ezért nem válogathatok benned: ezért nem mondhatom rád, hogy eddig kellesz, innen azonban már nem. Ha ezt teszem, jóváhagyom a kettéosztottságodat, ahelyett, hogy egységre segítenélek. S a legutolsó érv: hogyan utasíthatnálak, s hogyan utasíthatnál vissza, ha Mesterünk, akié vagyunk te és én, elfogad minket?" Ezeket Vasadi Péter írja Tűzjel című könyvében. 

A mai napon sok szó cseng még a fülünkbe: ökumenizmus, zsinat, egység, kánai menyegző, Jézus, szeretet, elfogadás... Azt, hogy mi van valójában ezen szavak mögött, vagyis belül mit gondolunk és érzünk e szavak hallatán, saját felelősségünk. Ki lehet tűzni elveink zászlajára hangzatos és szép szavakat, de az eredményt mindig a valódi Igazság fogja meghatározni. Ilyen értelemben pedig eredménynek az nevezhető, ami tiszta és igaz, ami az örök forrásból, Krisztusból fakad. 

Egy katolikus hívő beszámolt arról, hogy közösségükbe új plébános érkezett. Nem volt felhőtlen a váltás, hiszen az előd némi felelőtlenséggel viselkedett a változások közepette. Így a hívekben bizonytalanság és ellenszenv alakult ki magával a helyzettel kapcsolatban, és így az utód irányában is. És mit tesznek egyes hívek a Hit Évében, a keresztények egységéért végzett imahéten? Fokozzák ellenszenvüket, melynek okát maguk sem tudják ész érvekkel megindokolni. Felelőtlen kijelentéseket tesznek, miszerint rossz az, amit az új plébános tesz, de persze az előző sem volt jó. Most miért van lakat a fatárolón és a használaton kívül lévő kapun? Az utód plébános három községet lát el, számára is 24 órából áll a nap. 

Nagy a baj közösségeinkben? Hát..., azért vegyük sorra először saját hibáinkat. Sokszor azért szólunk másokhoz érzéketlenül és bántó módon, mert magunk tele vagyunk problémákkal. Ezt nem szabadna másokra vetítenünk. Ami az egyik legnagyobb baj, hogy nem gyakoroljuk egymás iránt a krisztusi elfogadást. Vagyis: legyen számunkra egyértelmű a bűn és a gonoszság, vagy az elkövetett hibák, és természetesen tegyünk ellenük. De ne keverjük össze az elkövetett hibát az irgalomra és megértésre vágyó emberrel. Meg lehet feddni bárkit úgy, hogy esetleg arról más ne tudjon. Szóvá lehet tenni saját észrevételünket úgy, hogy azon ne sértődjön meg azonnal a másik. Közösségeinkben nem is ismerjük egymást - az első, hogy elfogadjuk a másikat. Jézus elfogad minket, bár tudja a hibáinkat, és ha nem változtatunk, bizony számon kéri az utolsó napon. 

Hívő közösségeinkben ne az legyen az elsőszámú probléma, hogy van zár a plébánia kapuján, hogy van fogadóidő az irodában. Sokkal inkább az, hogy miért nincsenek ott a hívek a szentségimádáson, a felnőtt katekézisen, az énekkarban, a felolvasók között, a közös takarítási alkalmakon... Hogy unokáik miért nem ministrálnak, miért nem járnak hittanra. A hívek sokszor meg sem kérdezik, hogy elvihetik-e a tisztítóba az egyik miseruhát - és állják a költségeket. Vagy behoznak egy üveg tisztítószert a gyertyatartók fényezéséhez.

Uram, irgalmazz nekünk!

Megbízhatóság - Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek gondolatai az évközi 3. vasárnapra

A megbízhatóság a kérdés. Az élet minden területén. Első helyen az emberi kapcsolatokban. Rá tudunk-e hagyatkozni egymásra? Érvényes az adott szó? Betartjuk szavunkat? Fenn áll-e ígéretünk? A megbízhatóság joggal elvárható a szakmai életben, a munkában, a megbízatások és szolgáltatások esetében. A politikában sok kérdést vet fel ma a megbízhatóság. Kiben bízhatunk? Kinek az, aki szavahihető? Talán a média? Vagy a híradások?

 Lukács evangélista számára is a híradásokban való megbízhatóságról van szó, miként azt evangéliumának rövid előszavában is írja. De miért fontos ez számára annyira, hogy Jézus élettörténetét a lehető legpontosabban megírja? Egy megbízható Jézus-életrajz talán? Minden bizonnyal érdekes dolog a nagy jelentőségű személyiségekről egy jól dokumentált, hiteles életrajzot olvasni. De mennyire fontos azt részletekbe menő pontossággal és helyesen bemutatni?

 Lukács számára mindenképp. Nem azért fontos számára a történeti hűség, hogy a történeti kíváncsiságot kielégítse, és nem azért lényeges, hogy egy feszültséggel teljes történetet elmondhasson, hanem azért, mert Jézus történetében egy döntő fordulatról, egy személyes döntésről van szó. Egész egyszerűen az a kérdés, hogy rá tudok-e hagyatkozni ennek a Jézusnak a tanítására. Hiteles-e ez számomra? Elviselhető terhet jelent-e nekem az az alap, amire megéri, hogy életemet építsem? Teofil, akinek Lukács az ő evangéliumát ajánlja, tudja, kire hagyatkozik, amikor elhatározta, hogy Jézus követőjévé lesz.

 Lukács maga kellett, hogy eljusson erre az elhatározásra. Annak ellenére, hogy ő maga nem volt tanúja a Jézussal történt eseményeknek. Mások révén jutott el a hitre, talán Pálon keresztül. Azok a szemtanúk, akik Jézusról meséltek neki, meggyőzőek kellett ezt előadniuk számára.

 Lukács orvos volt. Ahhoz szokott tehát hozzá, hogy megkérdezze az embereket betegségük pontos tünetei felől. Így határozta el magát, hogy „mindennek gondosan utána nézzen”, hogy mindenkit, akik kezdettől tanúi és szolgái voltak az Igének, kikérdezzen, hogy egy megbízható híradást készítsen Jézusról. Kétség nincs a felől, hogy ez kiválóan sikerült neki. Lukács evangéliuma ma is meggyőzően beszél.

 A Jézusról alkotott képet, amit kutatásai alapján Lukács elénk tár, azokkal a szavakkal lehet összefoglalni, ami Jézus az ő városában, Názáretben a zsinagógában felolvasott: „Az Úr lelke rajtam … Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek”, a foglyoknak szabadulást, a vakoknak pedig látást …

Az időben azt mondta Jézus az ő hallgatóságának: Az, amit én felolvastam, bennem teljesedett be. És ez így van mind a mai napig. Jézus kijelentéseinél megbízhatóbb szavak még ma sincsenek. (ford. Tóth Vencel)

Arvo Pärt - kortárs zene (Fratres)

Az Arvo Pärt Kortárs egyházzenei díjjal lett kitüntetve munkásságáért. A videón hallható szám 1977-ben íródott - nagyon megindító. Komoly megtapasztalása a transzcendensnek. A zene hallgatása közben talán érezhető az a legmélyebb pont, ahol Isten és ember találkozik - a legmélyebben és legkomolyabban. 

XVI. Benedek pápa szerdai katekézise - elhangzott január 23-án

„HISZEK ISTENBEN”

Kedves Testvéreim!

A hit ajándék és feladat

172. Most, a Hit évében, ma veletek együtt szeretném elkezdeni a Krédóról, azaz az egész hívô életünket végigkísérõ, ünnepélyes hitvallásról való gondolkodást. A Krédó így kezdõdik: „Hiszek egy Istenben”. Alapvetô állítás ez, mely lényegét tekintve látszólag egyszerû, de az Úrral és az õ misztériumával való kapcsolat végtelen világába nyílik. Az Istenben való hit magában foglalja a Hozzá való ragaszkodást, Szavának befogadását és a kinyilatkoztatása iránti örömteli engedelmességet. Ahogyan a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja: „A hit személyes cselekedet: az ember szabad válasza az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére” (166. p.). Elmondhatjuk, hogy az Istenben való hit egyszerre ajándék – Isten kinyilatkoztatja magáét, elénk jön – és feladat, isteni kegyelem és emberi felelôsség az Istennel való dialógusban, aki szeretetbõl „úgy beszél az emberekhez, mint barátaihoz” (Dei Verbum, 2.), azért beszél hozzánk, hogy a hitben és a hittel közösségre léphessünk Õvele.

A hit a Zsidókhoz írt levélben

173. Hol hallhatjuk Istent és az õ szavát? Alapvetôen a Szentírásban, amelyben Isten Szava hallhatóvá válik számunkra, és táplálja életünket, mint Isten „barátainak" életét. Az egész Szentírás Isten emberiségnek szóló megnyilatkozásáról beszél; az egész Szentírás a hitrõl beszél, és tanít a hitre azzal, hogy elmond egy történetet, melyben Isten fokozatosan megvalósítja a maga megváltó tervét, és közeledik hozzánk, emberekhez. Ez a történet számos ragyogó személyiségben jelenik meg, akik hisznek Õbenne, és rábízzák magukat, egészen a kinyilatkoztatás teljességéig Jézus Krisztusban. Ebbõl a szempontból nagyon szép a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete, melyet az imént hallottunk. A hitrõl szól, és nagy bibliai alakokat állít a szemünk elé, akik megélték a hitet, és minden hívô modelljei lettek. A szöveg elsõ sora ezt mondja: „A hit a remélt dolgok alapja, és bizonyíték a nem szemléltek mellett” (11,1). Tehát a hit szeme képes látni a láthatatlant, és a hívô szíve képes minden remény fölött remélni, éppen úgy, mint Ábrahám, akirõl Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben azt mondja, hogy „a remény ellenére is reménykedve hitt” (4,18).

Ábrahám a hit mintaképe

174. És éppen Ábrahám az, aki mellett szeretnék megállni, és veletek együtt figyelmesen szemlélni õt, mert õ az elsõ nagy személyiség, akirõl az Istenbe vetett hittel kapcsolatban beszélni lehet: Ábrahám a nagy pátriárka, a mintakép, az összes hívô atyja (vö. Róm 4,11–12). A Zsidókhoz írt levél így mutatja be: „Ábrahám hitbõl engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel telepedett le az Ígéret földjére, idegen országban és sátorban lakott Izsákkal és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték. Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd Isten tervez és épít.” (11,8–10.)

Ábrahám meghívása

175. A Zsidókhoz írt levél szerzõje Ábrahám meghívására hivatkozik, melyet a Biblia elsõ könyve, a Teremtés könyve beszél el. Mit kért Isten ettõl a patriárkától? Azt, hogy elhagyva a saját földjét, induljon el, és vándoroljon azon ország felé, melyet majd megmutat neki: „menj ki a földedrõl, és rokonságodból és atyád házából a földre, amelyet majd mutatok neked.” (Ter 12,2). Hogyan válaszoltunk volna mi egy ilyen hívásra? Ez ugyanis elindulás a sötétbe, anélkül, hogy tudná, Isten hova fogja vezetni; olyan útra kelés, amely engedelmességet és radikális bizalmat követel olyan valaki iránt, akit csak a hit képes megközelíteni. De az ismeretlen sötétségét – tudniillik, hogy Ábrahámnak hova kell mennie – megvilágítja egy ígéret fénye; Isten a parancshoz olyan biztosítékot kapcsol, amely Ábrahám elõtt az élet teljességének jövôjét villantja föl: „nagy nemzetté teszlek téged, és megáldalak, és naggyá teszem a nevedet (...) és tebenned áldatik meg a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,2–3.)

A hit és az áldás

176. Az áldás a Szentírásban fôként az Istentõl jövô élet ajándékához kapcsolódik, és elsôsorban a termékenységben mutatkozik meg, a nemzedékrõl nemzedékre sokasodó életben. És az áldáshoz egy földterület birtoklása is hozzá tartozik, egy állandó helyé, ahol élni és biztonságban és szabadságban gyarapodni lehet, félve Istent, és a szövetséghez hûséges emberek társadalmát építve a „papok és szent nemzet országát” (vö. Kiv 19,6).

A hit még nem a teljesség

177. Ennek érdekében Ábrahám az isteni tervben arra van rendelve, hogy „népek sokaságának atyja legyen” (Ter 17,5; vö. Róm 4,17–18), vándoroljon be egy új földre, és ott lakjon. De Sára, a felesége terméketlen, nem lehetnek gyermekei; az ország, mely felé Isten vezeti, távol van szülõföldjétõl, már más népek lakják, és igazában soha nem lesz az övé. A biblikus szerzõ ezt hangsúlyozza, de nagy tapintattal: amikor Ábrahám odaér az Istentõl ígért helyre: „az országban akkor a kananeusok laktak” (Ter 12,6). A föld, amelyet Isten Ábrahámnak ajándékoz, nem Ábrahámé; õ idegen, és az marad mindvégig, mindazzal együtt, ami az jövevénységgel jár: nem érezheti a tulajdonjogot, mindig tapasztalnia kell a maga szegénységét, és mindent ajándéknak kell tekintenie.

A hívõ lelkiállapot

178. Ez a lelki állapota mindazoknak, akik elfogadják a hívást, hogy kövessék az Urat; akik úgy döntenek, hogy a hívást követve elindulnak az õ láthatatlan, de erõs áldásának jegyében. És Ábrahám, a „hívôk atyja” elfogadja ezt a hívást a hitben. Szent Pál írja a Rómaiakhoz írt levélben: „Õ a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: »Így lesz nemzetséged.« Nem gyengült meg a hite, bár majdnem százesztendõs volt, nem gondolt életerejét vesztett testére, sem Sára elapadt méhére. Nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében, hanem erõt merített hitébõl, és magasztalta az Istent, mert meg volt gyõzõdve, hogy elég hatalmas ígéretének teljesítésére.” (4,18–21.)

A hit paradoxona

179. A hit Ábrahámot egy ellentmondásosnak látszó úton vezeti végig. Áldott lesz, de nem látja az áldás látható jeleit: megkapja az ígéretet, hogy nagy néppé lesz, miközben az életét feleségének, Sárának terméketlensége pecsételi meg; elvezetik egy új hazába, de jövevényként kell ott élnie; az egyetlen kis földdarab, ami övé lehet, az a hely, ahol eltemetheti Sárát (vö. Ter 23,1–20). Ábrahám áldott, mert a hitben – túllépve a látható dolgokon – föl tudja ismerni az isteni áldást, bízva Isten jelenlétében akkor is, ha az Õ utai titokzatosak számára.

A hit személyessége

180. Mit jelent ez számunkra? Amikor ezt állítom: „Hiszek Istenben”, ugyanazt mondjuk, mint Ábrahám: „Bízom benned; rád bízom magamat, Uram”, de nem mint valami megfoghatatlan Valakire, akihez csak nehéz pillanatokban folyamodom, vagy akinek a napom vagy hetem néhány percét szentelem. Azt állítani, hogy „Hiszek Istenben”, azt jelenti, hogy Õ az életem alapja, engedem, hogy az Õ szava irányítsa az életemet napról napra a konkrét döntésekben, és nem félek attól, hogy valamit elveszítek magamból. Amikor a keresztelés szertartásában háromszor elhangzik a kérdés: „Hisztek-e?” Istenben, Jézus Krisztusban, a Szentlélekben, „Hiszitek-e” a katolikus Anyaszentegyházat és a hit többi igazságait?, a háromszoros válasz egyesszám elsõ személyben szólal meg: „Hiszek”, illetve „Hiszem”, mert az én személyes egzisztenciámnak kell megváltoznia a hit ajándékával, nekem kell megtérnem. Valahányszor részt veszünk egy keresztelõn, föl kellene tenni magunknak a kérdést, hogy a mindennapjainkban hogyan éljük meg a hit nagy ajándékát.

A hit zarándokká tesz

181. A hívô Ábrahám tanít minket a hitre, és mint jövevény a földön, megmutatja nekünk az igazi hazát. A hit zarándokká tesz bennünket a földön, akik beleszövõdünk a világba és a történelembe, de úton vagyunk a mennyei haza felé. Az Istenbe vetett hit ezért olyan értékek hordozójává tesz, melyek nem azonosak a divattal és a pillanatnyi közvéleménnyel, olyan szempontokhoz való igazodást, és olyan magatartási formákat vár tõlünk, amelyek nem a közgondolkodás függvényei. A keresztény embernek nem szabad félnie attól, hogy „árral szemben” halad, miközben megéli a hitét, és ellenáll az „uniformalizálódás" kísértésének. Istenbõl sok társadalmunkban a „nagy távollévõ” lett, és helyére sok bálvány lépett, a legkülönbözôbb bálványok, mindenekelôtt a birtoklás és az öntörvényû „én”. A tudomány és a technika jelentôs és pozitív fejlôdése is fölébresztette az emberben a mindenhatóság és az önelégültség illuzióját, s az egyre nagyobb egocentrizmus sokszor felborította az egyensúlyt a személyes kapcsolatokban és a közösségi magatartásformákban.

A hívõ áldás forrása lesz

182. Ennek ellenére az Isten utáni szomjúság (vö. Zsolt 6,3–2) nem szûnt meg, és az evangéliumi üzenet változatlanul visszhangzik oly sok hívô férfi és a nõ szavaiban és tetteiben. Ábrahám, a hívôk atyja továbbra is sok gyermek atyja, akik az õ nyomában járnak, és útra kelnek, engedelmeskedve az isteni hívásnak, bízva az Úr jóságos jelenlétében és befogadva az Õ áldását, hogy õk maguk is mindenki számára áldássá válhassanak. A hit áldott világába kaptunk valamennyien meghívást, hogy félelem nélkül járjunk az Úr Jézus Krisztus nyomában. Ez az út néha nehéz, része a próbatét és a halál is, de az életbe torkollik, a látható valóság radikális átalakulásába, melyet csak a hit szeme képes látni és igazában ízlelni.

A „Hiszek Istenben” állítás tehát arra ösztökél, hogy induljunk el, folyamatosan lépjünk ki önmagunkból, éppen úgy, mnt Ábrahám, hogy a mindennapok valóságába, melyben élünk, bele tudjuk vinni a hitbõl fakadó bizonyosságot: annak bizonyosságát, hogy Isten ma is jelen van a történelemben; ez a jelenlét életet és üdvösséget hoz, és megnyit bennünket egy Vele közös jövô felé, egy olyan élet teljessége felé, mely soha nem ismer alkonyt.

fordította: Diós István atya

"S persze Dobszay László" - néhány szó Wilheim Andrásról

Előző bejegyzésünkben egy könyvbemutatót ajánlunk, melynek egyik fő alakja Wilheim András zenetudós, tanár, zongorista és karmester, zenei rendező. Tagja az Országos Doktori Tanácsnak, 63 évesen, Erkel-díjasként a Zeneakadémia oktatója, egyik esszégyűjteményében független gondolkodóként tárja elénk a kortárs zene eddig nem érzékelt perspektíváit. Az Editio Musica Budapest kortárszenei kiadványainak szerkesztője, Anton Webern, John Cage, Glenn Gould, illetve Péterfy Jenő és Szabolcsi Bence írásait válogatta és szerkesztette. 

Egy riportjában ezt mondja: "Jelenleg ott tartunk, hogy a koncertélet jóformán a klasszikusok néhány művére korlátozódik. Persze ilyen aránytalanságok a kortárs zenei életben is megfigyelhetők. Nagyon jellemző, amikor már elismert zeneszerzők régebbi műveit egyszer csak elfelejtik. A fesztiválokat csak az általuk rendelt és bemutatott új művek érdeklik, ezeknek van igazából hírértékük, ezekkel lehet dicsekedni."

Másutt pedig mestereiről szól: "...Aztán jöttek a nagy találkozások. Akkortájt nem akárkik tanítottak ám az Akadémián: Szabolcsi Bence, Kroó György (akiről ma talán kevesebb szó esik, mint illenék) - Somfai első kurzusai szó szerinte letaglózóak voltak. S persze Dobszay László, akinek formatani óráira évekkel később is bejártam, meg Kurtág György - zenéje, zenészsége, embersége. És ott volt még egy óriás, akinek a hatása tényleg fölmérhetetlen: Simon Albert. Azt hiszem, ők hárman átalakították, újra alapozták, egyszer s mindenkorra meghatározták azt, ahogyan zenéről gondolkodom."

Most arra hivatott, hogy a másfél évvel ezelőtt elhunyt Dobszay Lászlóról beszéljen, és bemutassa február 4-én este "A klasszikus periódus" című új könyvet. A könyv közreadója mellett az est során szót kap Dobszay Ágnes és Szitha Tünde is. 

Dobszay László 1935. február 2-án született Szegeden. Széchenyi-díjas magyar zenetörténész, népzenekutató, karnagy, egyetemi tanár. (Születésnapján az egyházzene tanszék rá emlékezik.) Tanárai többek között Viski János, Engel Iván, Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence voltak. A Magyar Egyházzenei Társaság örökös elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Bizottsága, az International Society of Musicology vezető testületének és az Európai Tudományos Akadémia (Academia Europaea) meghívott tagja volt. Részt vett számos nemzetközi sorozat és folyóirat szerkesztőbizottságának a munkájában. Elnöke volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, de posztjáról 2011. április 20-án lemondott, mivel méltánytalannak tartotta, hogy az „ellen-akadémia”, a Magyar Művészeti Akadémia nevesítve bekerült az új Alkotmányba.

2011. augusztus 26-án hunyt el Budapesten. 

Egyik közismert művében így ír: "A szentmisét tehát nem szabad úgy felfognunk, mint a közösség összejövetelét, Isten népének gyűlését, hitünk megerősítését, még kevésbé úgy, mint híveket toborzó, lelkesítő akciót. A szentmise misztérium, vagyis látható jelek által végbemenő láthatatlan isteni esemény. A szentmisét végső soron nem mi mutatjuk be, hanem Jézus Krisztus.

...Isten, aki minket akaratunk nélkül teremtett, nem akar minket akaratunk ellenére üdvözíteni. "Krisztus szenvedett, nekünk is példát hagyva..." - mondja Szent Pál. Bár nekünk hinnünk kell és megkeresztelkednünk ahhoz, hogy üdvözüljünk, de Isten azt akarja, hogy miután Fiával a hitben és a szentségekben egyesültünk, járjunk is az ő útján. A tettek nem üdvözítenek, de a hit halott a tettek nélkül."

Végül megfontolandók a Dobszay László által idézett mondatok: "A régi római misekönyv szerint a papnak egyebek között ezt kell imádkoznia a mise előtt vagy után: "Fogadd el, Uram, egész szabadságomat. Fogadd el emlékezetemet, értelmemet, teljes akaratomat. Amim van, amivel rendelkezem, azt mind tőled kaptam, azt neked teljes szívvel felajánlom ű, s kormányzásra átadom a te szent akaratodnak. Elég nekem, ha szeretetedet és kegyelmedet megadod nekem, s már gazdag is vagyok, ennél többet semmi mást nem kívánok."

Dobszay László - A klasszikus periódus

A magyar kultúra napja - kell-e a kultúra?

Esztergom látványtérképe - forrás: latvany-terkep.hu

Mai bejegyzésünkben leginkább arra a kérdésre keressük a választ, hogy egyáltalán kell-e a kultúra, és a kultúra terén mi lehet a feladata az Egyháznak? 

A kérdésre adott egyértelmű válasz természetesen az IGEN. De - álljunk meg egy szóra. 

Nagyon sok olyan fiatal van, aki a kultúrát nem zárja falak közé, hanem kulturáltan él, gondolkodik, beszél, cselekszik. Pontosabban a kultúrában él, gondolkodik, beszél, cselekszik. Minden lépését az határozza meg, hogy van egy tanult anyanyelvünk, vannak zseniális íróink és költőink, voltak és vannak zeneszerzőink, csodálatos tárgyi és szellemi örökségnek vagyunk gazdái. Mert nemcsak a múzeum igazgatója gazdája egy gyűjteménynek, hanem a látogató, érdeklődő ember is, aki már érdeklődése miatt is kapcsolatba került a kultúrával. A kultúrának része a történelem, és a történelemnek is része a kultúra. Ezek elválaszthatatlanok egymástól. Igen, de hogyan lehet jövőt építeni, főleg kulturált jövőt? A történelem ismeretében és elfogadásában. A történelmet pedig mi is formáljuk, azzal a tudattal, hogy Isten a történelem Ura. 

Az Egyháznak küldetésénél fogva feladata a kultúra formálása, továbbadása. Gondoljunk csak a középkori kódexekre, vagy a gregoriánra, énekkincsünkre, népi hagyományainkra. Vagy a szebbnél szebb miseruhákra, amiket kézzel készítettek, de ide sorolhatók a liturgikus eszközök, tárgyak. A kultúrában részt vesz a kántor, a sekrestyés, de az is, aki elkészít egy plébániai újságot. Ugyanúgy, csak talán más szinten, mint egy megyéspüspök. Nagy felelősség alakítani a kultúrát, de felelősség használni is. A kultúrát használni mindennapos feladat. Megnyilvánul abban, hogy miként társalgunk egymással, hogy milyen éneket és zenét hallgatunk munka közben vagy szabadidőben, hogy milyen ruhákban járunk, hogy milyen társaságban érezzük igazán jól magunkat... Ebben az Egyház is részt vállal, hiszen küldetése kialakítani, megteremteni azokat a fórumokat, melyek lehetőséget biztosítanak a kultúrának. Vannak-e könyvtárak a plébániákon? Szoktunk-e felolvasó esteket tartani? Járunk időnként múzeumba vagy színházba (netán operába) fiataljainkkal? Megtanítjuk-e nekik, hogy milyen kulturális örökség van a közvetlen környezetükben?

Sajnos közösségi alkalmaink egyre kevésbé felelnek meg elődeink hagyatékának. Nagy munkát végeznek azok a közösségek, ahol valódi cél az egyes ember és társadalom egészének formálása a kultúra segítségével, és olykor anyagi áldozatokat is vállalnak ezért. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy sok helyen nem a valódi értékek mentén folyik a munka. 

A középkori Esztergomban a helyi diákok énekeltek a székesegyházban a káptalan tagjaival. A szerzetesrendek jelentős irodalmi és zenei tevékenysége máig maradandó európai érték lett. (A gondolatmenet folytatását az Olvasóra bízom.)

Kell-e a kultúra? Van, akinek igen. És akiknek igen, azok azt kérik a többiektől, hogy ne vonják meg a lehetőséget, de legfőképpen ne tagadják meg múltjukat. Múltjukat a történelem, a kultúra és a genetika szintjén sem. Mert biztos, hogy minden nemzedékben akadtak olyanok, akik erejükhöz mérten nagyot alkottak és sokat tettek a kultúra érdekében. Nemcsak ápolnunk kell a kulturális értékeket, hanem alkotni is! Ezért nem mindegy, hogy mit és hogyan éneklünk a templomban, ezért nem mindegy, hogy a pap milyen miseruhát vesz fel... 

Próbáljunk meg a következő napokban, hetekben konkrétan tenni a kultúra érdekében. Akár azzal, hogy egy nívós könyvet adunk ajándékba valakinek, vagy elhívjuk egy koncertre. De azzal is tehetünk érdekében, ha egy "nagy magyar" életét elolvassuk, vagy újra végignézzük ezer éves történelmünket. Ha pedig jó idő lesz, még akár kirándulhatunk is olyan helyekre, ahol régen pezsgő kulturális élet volt...

Ébresztő

A sorozat legújabb részében olvassák el Christoph Schönborn bíboros gondolatait:

Egy nagyon is világi csoda (Jn 2, 1-11)
Újra és újra hatást tesz rám, hogy mily nagy szeretettel és gondossággal készülnek elő korunkban a menyegzőre. A menyegző, amikor sokan egyszerűen csak „összeállnak”, és hűségnyilatkozat nélkül élnek együt, akkor sem veszíti el a maga fényét és ünnepélyességét. Mindent pontosan megterveznek, kigondolnak és kiviteleznek. Az ilyen előkészületek hónapokat vehetnek igénybe. Miért ennyire különleges a menyegző?

Azt gondolom, azért, mert a házasság olyas valami, ami egyfajta minataképként mélyen az emberi lélekből eredeztethető. Egy boldog életbe, egy szép jövőbe vetett remény, mind ez összeköt bennünket az esküvővel.

A Bibliában ezért a menyegző az Isten és az ember harmónikus, boldog együttlétét fejezi ki. Az Istenre mint vőlegényre, népére pedig mint jegyesére tekinthetünk: annyira szívből jövő, annyira hűséggel teli és annyira törhetetlen az a szövetség, amit Isten velünk, emberekkel örökre kötött.

Lehet ez alapja annak, hogy első csodáját Jézus miért egy menyegző alkalmával tette? Nem tudjuk, hogy hívták a jegyespárt. Csupán a helység ismert: Kána, Názáret közelében. Keleti szokás szerint sok vendég hivatalos. A jegyespárnak egy menyegző elég sokba kerül. Nem csupán Mária volt hivatalos, hanem fia, Jézus is, aki híressé kezd lenni, és az ő tanítványai is vele együtt a meghívottak közt vannak. Hány meghívott volt? Nem tudjuk. Mindazonáltal biztosan nem kevesen voltak.

És itt történik az a kínos eset, hogy fogytán a bor. Ez szégyen a vendéglátók számára. Mária éber, anyai tekintettel veszi észre a helyzetet, és fordul közvetlenül fiához. Még sem szólítja fel arra, hogy csodát tegyen. Csupán közli vele, amit csendben észrevett: „Nincs több boruk”.

Jézus nem éppen kedvesen reagál: „Mit akarsz tőlem asszony?” Ez nem az a hangnem, amit egy szerető fiútól várnánk. Miért ennyire nyers Jézus? „Még nem jött el az én órám” – válaszolja. Jézus nem önhatalmúan és saját akaratból cselekszik. Amit ő tesz, azt azért teszi, mert Isten akarata. Jézus nem „magamutogató”, aki a karrierjét tartj a szem előtt. Csupán Isten tervét akarja megvalósítani, nem pedig a saját feje után menni.

Hányszor nem figyelünk arra, hogy „elérkezett ez a mi időnk”, hogy a megfelelő időpont, a helyes pillanat-e. Csupán saját elképzelésünk, saját akaratunk van a fejünkben – és alkalmatlan időben cselekszünk, és ez gyakran kárunkat okozza. Mennyire fontos az, hogy a legjobb pillanatot tekintsük!

És ami megdöbbentő: Mária nem nyüstöli tovább Jézust. Csupán azt mondja a szolgáknak: „Tegyétek, amit mond”. Jézus pedig valami tényleg szokatlan dolgot mond nekik. És ezt meg is teszik: Kb. 600 liter vizet töltenek hatalmas korsókba. És amit azokból merítenek, a legjobb bor.

Nem mond ez sokat el Jézusól? Első csodáját egy menyegzőn tette, és látta, hogy a vendégeknek a bor öröme nem elég: Jézus a jegyespárnak és minden embernek boldog életet kíván. Hogy ezt nekünk megmutassa, nem restell egy nagyon „világi” csodát is tenni. (ford. Tóth Vencel)

XVI. Benedek pápa katekézise a január 16-i audiencián - a pápa beszéde magyarul (teljes terjedelmében)

Az alábbiakban közöljük Szentatyánk, XVI. Benedek pápa szerdai katekézisét Diós István atya fordításában, teljes terjedelmében. Magyarországon elsőként itt, az SZTK blogon. Isten áldása kísérje a fordító munkáját és életét, valamint azokét, akik ezen gondolatokon elmélkednek. 

JÉZUS KRISZTUS

„AZ EGÉSZ KINYILATKOZTATÁS KÖZVETÍTŐJE ÉS TELJESSÉGE"

Kedves Testvéreim!

A kinyilatkoztatás közvetítői

161. A II. Vatikáni Zsinat a kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum konstitúciójában tanítja, hogy Isten egész kinyilatkoztatásának benső igazsága számunkra „Krisztusban ragyog fel, aki egyszerre közvetítője és teljessége az egész kinyilatkoztatásnak" (2. p.) Az Ószövetség elmondja, hogy Isten a teremtés után – az eredeti bűn ellenére, az ember erőszakossága ellenére, amellyel a Teremtő helyére akart lépni – újra felajánlotta barátsága lehetőségét, elsősorban az Ábrahámmal kötött szövetséggel, és egy kicsinyke nép, Izrael történtében. Ezt a népet nem a földi hatalom szempontjai szerint választotta ki, hanem tisztán szeretetből. E kiválasztás misztérium marad, és feltárja Isten stílusát, aki nem azért hív meg egyeseket, hogy a többieket kizárja, hanem hogy hidat képezzenek, és vezessék el őket Őhozzá: a kiválasztás mindig mások érdekében történik. Izrael népének történelmében végig tudjuk követni egy hosszú vándorlás stációit, melynek során Isten megismerteti, kinyilatkoztatja önmagát, szavával és tetteivel belép a történelembe. E művéhez közvetítőket használ, mint Mózest, a prófétákat, a bírákat, akik közlik a néppel az ő akaratát, emlékeztetnek a szövetséghez való kötelező hűségre, és ébren tartják a várakozást az isteni ígéretek végső és teljes beteljesedésére.

Isten arcát a Fiú nyilatkoztatja ki

162. És éppen ezen ígéretek beteljesedését szemléltük Karácsonykor: Isten kinyilatkoztatása eléri a csúcspontját, teljességét. A Názáreti Jézusban Isten valóságosan meglátogatja az ő népét, meglátogatja az emberiséget, oly módon, ami felülmúl minden várakozást: elküldi Egyszülött Fiát; maga Isten lesz emberré. Jézus nem valamit mond nekünk Istenről, nem egyszerűen beszél az Atyáról, hanem ő Isten kinyilatkoztatása, mert ő Isten, és így kinyilatkoztatja nekünk Isten arcát. Szent János evangéliuma prológusában írja: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki Isten és az Atya ölén van, ő az, aki kinyilatkoztatta" (1,18).

Isten arcát Jézusban láthatjuk

163. Szeretnék elidőzni ennél a „kinyilatkoztatni Isten arcát" részletnél. E tekintetben fontos tényt mond el Szent János az evangéliumában, amit az imént hallottunk. Szenvedéséhez közeledve Jézus bátorítja a tanítványait, mondja, hogy ne féljenek, hanem higgyenek; ezután beszélni kezd nekik az Atyáról (v.ö. 14,2–9). Egyszer csak megszólal Fülöp, és azt kéri Jézustól, hogy „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és ez elég nekünk" (14,8). Fülöp nagyon gyakorlatias és konkrét, kimondja azt, amit mi is szeretnénk kérni: „látni akarjuk, mutasd meg nekünk az Atyát"; azt kéri hogy „láthassa" az Atyát, látni akarja az ő arcát. Jézus válasza nem csak Fülöpnek szól, hanem nekünk is, és bevezet minket a krisztusi hit szíve közepébe; az Úr ezt mondja: „Aki látott engem, látta az Atyát" (14,9). Ebben az állításban össze van foglalva az Újszövetség újdonsága, az az újdonság, amely Betlehemben jelent meg: Isten látható, Isten megmutatta a maga arcát, láthatóvá lett Jézus Krisztusban.

Isten arcának látása az Ószövetségben

164. Az egész Ószövetségben jelen van „Isten arcának keresése", ezen arc megismerésének a vágya, a vágy, hogy láthassák Istent, ahogy van. Olyannyira, hogy a héber pa-ním, 'arc' szó jó négyszázszor fordul elő, s ebből százszor Istenre vonatkozik: százszor fordulnak Istenhez azzal, hogy látni akarják az arcát. És a zsidó vallás mégis teljesen tiltja a képeket, mert Istent nem lehet ábrázolni, amint a szomszédos népek ezt tették bálványaikat imádva. Úgy tűnik, hogy az Ószövetség teljesen kizárta a „látást" a kultuszból és a jámborságból. Mit jelent akkor mégis egy jámbor izraelita számára Isten arcát keresni, annak tudatában, hogy semmiféle képet nem alkothat róla?

Istennek van arca

165. Ez a kérdés fontos: egyrészt azt akarja mondani, hogy Isten nem  ábrázolható, nem lehet kézbe venni,  mint egy képet, de Isten helyére sem állítható semmi; másrészt azonban állítja, hogy Istennek van arca, azaz „Te", aki kapcsolatba léphet, aki nincs bezárva a maga egébe, hogy onnan felülről szemlélje az emberiséget. Isten kétségtelenül minden dolog fölött van, de hozzánk fordul, meghallgat minket, lát bennünket, beszél hozzánk, szövetséget köt velünk, és tud szeretni. Az üdvtörténet Isten története az emberiséggel; ennek az Istennel való kapcsolatnak a története, aki fokozatosan nyilatkoztatja ki magát az embernek, aki megismerteti magát, megismerteti a maga arcát.

Mit jelent „hátulról látni" Istent?

166. Az év elején, január elsején hallottuk a liturgiában a nép fölött elmondott legszebb áldó imádságot: „Áldjon meg és őrizzen meg téged az Úr. Az Úr ragyogtassa rád az ő arcát és legyen hozzád kegyelmes. Fordítsa hozzád arcát az Úr, és adjon neked békességet." (Szám 6,24–26.) Az isteni arc ragyogása az élet forrása, láthatóvá teszi a valóságot; arcának világossága az élet vezérlője. Van az Ószövetségnek egy alakja, akihez egész különlegesen kapcsolódik „Isten arcának" témája; Mózes ő, akit Isten arra választott, hogy kiszabadítsa népét az egyiptomi rabszolgaságból, adja át a népnek a szövetség Törvényét, és vezesse el az Ígéret Földjére. A Kivonulás könyvének 33. fejezetében az áll, hogy Mózes szoros és bensőséges kapcsolatban volt Istennel: „Az Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember beszél a barátjával" (33,11). E bensőség alapján kéri Mózes Istentől „Mutasd meg nekem a dicsőségedet!" – és Isten válasza világos: „Elvonultatom előtted egész jóságomat és kimondom a nevemet ... De te nem láthatod az arcomat, mert nincs ember, aki láthatna engem és életben maradhatna ... Íme van itt egy hely a közelemben ... Láthatod a hátamat, de az arcom nem látható." (33,18–23.) Tehát egyrészt szó van a barátok közti szemtől szemben párbeszédről, másrészt a lehetetlenségről, hogy valaki ebben az életben láthassa Isten arcát, amely rejtve marad; a látás korlátozott. Az egyházatyák azt mondják, hogy ezek a szavak: „csak a hátamat láthatod" azt akarják mondani, hogy te csak követheted Krisztust, és őt követve hátulról láthatod Isten misztériumát; Isten csak a hátát látva követhető.

Jézus arca Isten emberré lett Fiának arca

167. Ehhez képest azonban valami teljesen új dolog történik a megtestesüléssel. Isten arcának keresése elképzelhetetlen fordulatot kap, mert ez az arc most láthatóvá válik: Jézus arca Isten emberré lett Fiának arca. Benne teljesedik be Isten kinyilatkoztatásának Ábrahám meghívásával kezdődött útja, Ő ennek a kinyilatkoztatásnak a teljessége, mert ő Isten Fia, s ugyanakkor „az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége" (Dei Verbum 2. p.), Őbenne a kinyilatkoztatás tartalma és a Kinyilatkoztató azonos. Jézus megmutatja nekünk Isten arcát, és megismerteti velünk Isten nevét. Főpapi imájában az utolsó vacsorán mondja az Atyának: „Kinyilvánítottam nevedet az embereknek ... Megismertettem velük a nevedet." (Jn 17,6.26.) Az „Isten neve" kifejezés Istent jelenti úgy, mint Aki jelen van az emberek között. Mózesnek az égő csipkebokorban Isten kinyilatkoztatta a nevét, azaz megszólíthatóvá nyilvánította magát, konkrét jelét adta annak, hogy „jelen van" az emberek között. Mindez Jézusban érte el beteljesedését és teljességét: általa új módon jelent meg Isten a történelemben, mert aki Őt látja, látja az Atyát, ahogyan Fülöpnek mondja (v.ö. Róm 9,28).

Verbum abbreviatum=tömörített szó

168. Szent Bernát ezt mondja: a kereszténység „Isten Igéjének vallása" de nem egy „írott és néma szóé, hanem a megtestesült és élő Igéjé" (Hom. super missus est, IV, 11: PL 183, 86B). A patrisztikus és középkori hagyományban erre egy különleges kifejezést használnak: azt mondják, hogy Jézus a Verbum abbreviatum (v.ö. Róm 9,28, hivatkozással Iz 10,23-ra), a tömörített Szó, az Atya rövid, tömörített Szava, aki mindent elmondott nekünk az Atyáról. Jézusban az egész Szó jelen van.

Jézus „a Közvetítő"

169. Jézusban az Isten és ember közötti közvetítés is megtalálja a maga teljességét. Az Ószövetségben sokan vannak, akik ezt a feladatot töltötték be, különösen Mózes, a szabadító, a vezér, a szövetség „közvetítője", ahogyan az Újszövetség is nevezi őt (v.ö. Gal 3,19; ApCsel 7,35; Jn 1,17). Jézus azonban, az igaz Isten és igaz ember nem egyszerűen egy Isten és az ember közvetítői között, hanem „a közvetítő", mégpedig az új és örök szövetség közvetítője (v.ö. Zsid 8,6; 9,15; 12,24); „mert egy az Isten – mondja Szent Pál – és egy a közvetítő Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus" (1Tim 2,5; v.ö. Gal 3,19–20). Benne látjuk az Atyát és találkozunk az Atyával; benne szólíthatjuk Istent az Abba, Atya néven; benne adatott nekünk az üdvösség.

Isten arcának látása és a Krisztus-követés

170. Isten valóságos megismerésének vágya, azaz a vágy, hogy láthassuk Isten arcát, minden emberbe bele van oltva, még az ateistákba is. És talán tudattalanul él bennünk ez a vágy, hogy egyszerűen lássuk hogy van, hogy ki Ő, hogy ki a mi számunkra. De ez a vágy Krisztus követésében valósul meg, így láthatjuk hátulról, s láthatjuk meg végül Istent úgy is, mint barátunkat, az ő arcát Jézus Krisztus arcán. Fontos, hogy Krisztust ne csak akkor kövesssük, amikor szükségünk van rá, és amikor némi szünet áll be mindennapi tevékenységeinkben, hanem életünk teljes egészében. Egész életünknek a Jézus Krisztussal való találkozásra, az iránta való szeretetre kell irányulnia, s ezen belül központi helyet kell kapnia a felebaráti szeretetnek; annak a szeretetnek, amely a Megfeszített fényében felismerteti velünk Jézus arcát a szegényben, a gyengében, a szenvedőben. Ez csak akkor lehetséges, ha Jézus arca ismerőssé válik Szavának hallgatásában, a vele való bensőséges beszélgetésben, ennek a Szónak olyan befogadásában, hogy valóban találkozunk Vele, és természetesen az Eucharisztia misztériumában.

Tanuljuk látni Isten arcát

171. Szent Lukács evangéliumában fontos a két emmauszi tanitványról szóló szakasz, akik a kenyértörésben ismerték fel Jézust, de fel lettek rá készítve azáltal, hogy együtt mentek vele az úton, azzal, hogy meghívták Őt magukhoz, a beszélgetéssel, amelytől lángolt a szivük; és a végén meglátták Jézust. Számunkra is az Eucharisztia a nagy iskola, amelyben megtanuljuk látni Isten arcát, bensőséges kapcsolatba kerülünk Vele; s ugyanakkor megtanuljuk, hogy tekintetünket a történelem végső mozzanatára irányítsuk, amikor majd betölt bennünket arcának fényességével. Itt a földön efelé a teljesség felé tartunk, abban az örömteli várakozásban, amely Isten Országában fog valóban beteljesedni.

január 22.

megint ... jövünk

figyelje a blogot

Qui tollis peccata mundi

Egység - kétség?

Miközben a katolikus Egyház szüntelenül felkínálja az egység lehetőségét minden ember számára, vagy éppen különféle közösségek számára, állandó támadásnak van kitéve. Érdekes módon nem a dogmákat kezdik ki: nem arról kell vitáznia a pápának vagy a püspököknek az emberekkel, hogy Jézus miért tehetett csodát Kánában, vagy hogy miért nyílt meg az ég, amikor Jézus megkeresztelkedett. (Egyébként a teológiai diskurzus és tudományos művek kiadása igen csekély mértékű hazánkban.) Inkább arról megy a vita, hogy milyen a szexuális életünk, vagy milyennek kell lennie. Szabad-e házasság előtt nemi életet élni, vagy nem, illetve mit csinál a pap szabad idejében. Lehet-e kereszt a falon, vagy karácsonyfa a köztéren? Hogyan lehet könnyedén érvényteleníteni egy házasságot, stb. (Egyébként érdekes, hogy milyen sokat időznek el egyesek a család fogalmán. Világos és egyértelmű a tanításunk. Akkor miért kell róla vitázni? Számos példaértékű család van Egyházunkban, tessék róluk példát venni.) Azon senki nem vitázik, hogy miért nem vesz föl a pap stólát a miseruha alá, vagy miért nem tömjénezi körbe az oltárt legalább évente egyszer! Illetve, hogy miért nincs folyamatos (rendszeres) istendicséret templomainkban? Mintha az Egyházról elfelejtenék ( még a tagjai is), hogy nem emberi mű! Mindig az emberi oldaláról közelítjük meg, hogy emberekből áll, és közben a kegyelemnek nem hagyunk szabad utat, talán éppen saját okoskodásunk és vájkálódásunk miatt. 

A napokban Koch bíboros az FSSPX közösség alapproblémájáról beszélt. Felhívta a figyelmet a Nostra aetate zsinati dokumentum érvényességére: a zsidók idősebb testvéreink, és a velük való kapcsolat állandó. Bernard Fellay püspök kijelentései tehát az Egyház tanításával állnak ellentétben. Olyan tanítással, melyet a pápa nem akar, és nem is vonhat vissza - hangsúlyozta Koch bíboros. Az egység alapvetően tehát abban rejlik, hogy az Egyház tanítását feltétel nélkül elfogadom. Ez fokozottan érvényes azon közösségek esetében, amelyek előzőleg szakadásban álltak/állnak a Római Katolikus Egyházzal. 

Szintén a héten történt, hogy a Hittani Kongregáció Prefektusa, Gerhard Ludwig Müller beszélt az evangélikusok esetleges visszatéréséről a katolikus egyházba. (Ne felejtsük el az anglikánok esetét!) Kifejtette, hogy Luther alapvetően nem szakadást, hanem reformot akart az Egyházban. Egyes evangélikus közösségek hagyományőrzése és kialakult kultúrája lehetővé tenné, hogy az anglikánokhoz hasonlóan csatlakozzanak Rómához.

Közeledik az Ökumenikus imahét. Mindezen vatikáni nyilatkozatok, események és a zsinati dokumentumok fényében jó, ha elgondolkozunk a valódi egységről, amely nem kétséges. Szemmel látható az Egyház szervezetében a kétfajta jelenség: vádak, a tanítás félremagyarázása, másfelől készség az egységre - a kegyelem hatására. Az egység, az ökumené nem egy "nagy közös vallás", nem egy unió. Egyesek azt mondják, hogy miért nincs egység, hiszen egy Istenünk van, akiben hiszünk. Igen, de ez az egy Isten megtestesült a Szent Szűztől, és vérét ontotta bűneink bocsánatára a keresztfán. Ez az Isten a szeretet, aki a történelem Ura. Nem lehet egység Rómán kívül, Róma kihagyásával. Az igazi egység Krisztusban van, aki a mi egyetlen Főpapunk. Ha ilyen módon tekintünk a keresztények közötti egységre, valóban nagy feladat előtt állunk: meg kell mutatnunk, hogy jó dolog római katolikusnak lenni, mert az örök üdvösségre törekszünk. Meg kell mutatnunk, hogy szeretjük Jézust, az Egyház tanítását, a pápát (Péter utódját), a liturgiát, mert szeretünk Isten közelében, Isten jelenlétében élni. Ha nem csatlakoznak a helyi egyházak a Szentatya szándékához, ha nem érzik át gondolatainak és tetteinek mélységeit, akkor csupán a közös teázások és agapék által nem lesz egység. Egység akkor lehet, ha imádkozunk érte, és mi magunk egységben élünk - és nem kétségben...

Hívő. Teológus. Péter utóda. A pápa.

Ébresztő

Kezdjük megszokni az új évet, néha úgy tűnik, mintha nem is kellett volna új naptárat vásárolni. Egyik nap jön a másik után, már a halászlé és "bájgli" illata is elillant a szobákból, sok helyen már a fenyő is kikerült. A háromkirályok is tovább mentek, ma pedig már a Jordánban történt esemény tanúi vagyunk. Jézus a "bűnös ember másaképp" megmerül a Jordán folyóban, és Atyja közli: ő az, akiben kedve telik, nekünk őt kell hallgatnunk. 

Egy hete szentelte püspökké három társával együtt Georg Gänsweint XVI. Benedek pápa. A pápa személyi titkára már több feladatot is ellát, hiszen a Pápai Ház prefektusa lett. A Szentatya szerdai katekézisében csodálatos gondolatokkal magyarázta el Jézus megtestesülését, melyet blogunk teljes hosszában közölt. 

Lima bíboros-érseke felhívta a figyelmet arra, hogy minden püspöknek a relativizmus ellen kell harcolnia. 

Jeruzsálemben hó esett, ami komoly gondot okozott a közlekedésben is. 

A héten hunyt el Jáki Teodóz bencés szerzetes, akinek a magyar egyházzene sokat köszönhet.

Boldog II. János Pál pápa közbenjárására bizonyos források szerint ismét csodák, gyógyulások történtek. Folyamatban van szentté avatási pere, viszont annak lezárása, vége még kérdéses. Ezzel kapcsolatban meg kell fontolnunk néhány kérdést. Alapvető dolog, hogy egy szent példakép. Összefügg bizonyos szempontból a népszerűség a szentté avatással, hiszen a "Santo subito" felkiáltásra gondolva is emlékszünk: egy pápát például a nép kívánságára is boldoggá/szentté lehet avatni. Egyedül Isten döntheti el azt, hogy valaki a mennyországba kerül-e vagy sem. Természetesen mi, emberek nem kérdőjelezhetjük meg egyik ember sorsát sem. Sok szempontból nagyszerű példakép és közbenjáró Boldog II. János Pál pápa. Többször érezhettük halála után is közbenjárását. Viszont mindemellett legfőbb feladatunk, hogy saját üdvösségünkön munkálkodjunk: "Kedveseim, ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket, nemcsak amikor köztetek vagyok, hanem sokkal inkább most, hogy távol kell lennem." (Fil 2,12); "Rólatok azonban, szeretteim, ha így beszélünk is, jobbat tételeztünk föl, azt tudniillik, hogy munkáljátok az üdvösséget." (Zsid 6,9).

Örvendetes, hogy blogunk látogatottsága növekszik, és sok esetben személyesen fejezik ki egyetértésüket és örömüket a kedves Olvasók. Bízunk benne, hogy egyre többen megismerik blogunkat. 

Verdi 200

Idén bicentenárium van, hiszen a kulturális élet 2013-ban emlékezik meg Giuseppe Verdi és Richard Wagner zeneszerzők születésének 200. évfordulójáról. Az ünneplésbe természetesen blogunk is bekapcsolódik majd. 

Az alábbi felvételen Maria Callas énekel. Alkalmas zene a megtestesülésről való elmélkedéshez. "Ne félj Mária, kegyelmet találtál Istennél." (Lk 1,3)