„HISZEK ISTENBEN”
Kedves Testvéreim!
A hit ajándék és feladat
172. Most, a Hit évében, ma veletek együtt szeretném elkezdeni a Krédóról, azaz az egész hívô
életünket végigkísérõ, ünnepélyes hitvallásról való gondolkodást. A Krédó így kezdõdik: „Hiszek egy
Istenben”. Alapvetô állítás ez, mely lényegét tekintve látszólag egyszerû, de az Úrral és az õ
misztériumával való kapcsolat végtelen világába nyílik. Az Istenben való hit
magában foglalja a Hozzá való ragaszkodást, Szavának befogadását és a
kinyilatkoztatása iránti örömteli engedelmességet. Ahogyan a Katolikus Egyház
Katekizmusa tanítja: „A hit személyes cselekedet: az ember szabad válasza az
önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére” (166. p.). Elmondhatjuk, hogy
az Istenben való hit egyszerre ajándék – Isten kinyilatkoztatja magáét, elénk
jön – és feladat, isteni kegyelem és emberi felelôsség az Istennel való
dialógusban, aki szeretetbõl „úgy beszél az emberekhez, mint barátaihoz” (Dei
Verbum, 2.), azért beszél hozzánk, hogy a hitben és a hittel közösségre
léphessünk Õvele.
A hit a Zsidókhoz írt levélben
173. Hol hallhatjuk Istent és az õ szavát? Alapvetôen
a Szentírásban, amelyben Isten Szava hallhatóvá válik számunkra, és táplálja
életünket, mint Isten „barátainak" életét. Az egész Szentírás Isten
emberiségnek szóló megnyilatkozásáról beszél; az egész Szentírás a hitrõl beszél, és tanít a hitre azzal, hogy elmond egy történetet, melyben Isten
fokozatosan megvalósítja a maga megváltó tervét, és közeledik hozzánk,
emberekhez. Ez a történet számos ragyogó személyiségben jelenik meg, akik
hisznek Õbenne, és rábízzák magukat, egészen a kinyilatkoztatás teljességéig
Jézus Krisztusban. Ebbõl a szempontból nagyon szép a Zsidókhoz írt levél 11.
fejezete, melyet az imént hallottunk. A hitrõl szól, és nagy bibliai alakokat
állít a szemünk elé, akik megélték a hitet, és minden hívô modelljei lettek. A
szöveg elsõ sora ezt mondja: „A hit a remélt dolgok alapja, és bizonyíték a nem szemléltek mellett” (11,1). Tehát a
hit szeme képes látni a láthatatlant,
és a hívô szíve képes minden remény fölött remélni, éppen
úgy, mint Ábrahám, akirõl Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben azt mondja, hogy „a remény
ellenére is reménykedve hitt” (4,18).
Ábrahám a hit mintaképe
174. És éppen Ábrahám az, aki mellett szeretnék
megállni, és veletek együtt figyelmesen szemlélni õt, mert õ az elsõ nagy
személyiség, akirõl az Istenbe vetett hittel kapcsolatban beszélni lehet: Ábrahám a nagy
pátriárka, a mintakép, az összes hívô atyja (vö. Róm 4,11–12). A Zsidókhoz írt levél így mutatja be: „Ábrahám hitbõl
engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül
kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel
telepedett le az Ígéret földjére, idegen országban és sátorban lakott Izsákkal
és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték. Várta ugyanis azt a szilárd
alapokon nyugvó várost, amelyet majd Isten tervez és épít.” (11,8–10.)
Ábrahám meghívása
175. A Zsidókhoz írt levél szerzõje Ábrahám
meghívására hivatkozik,
melyet a Biblia elsõ könyve, a Teremtés könyve beszél el. Mit kért Isten ettõl a
patriárkától? Azt, hogy elhagyva a saját földjét, induljon el, és vándoroljon
azon ország
felé, melyet majd megmutat neki: „menj
ki a földedrõl, és rokonságodból és atyád házából a földre, amelyet majd
mutatok neked.” (Ter 12,2). Hogyan válaszoltunk volna mi egy ilyen hívásra? Ez
ugyanis elindulás a sötétbe, anélkül, hogy tudná, Isten hova fogja vezetni; olyan útra kelés, amely
engedelmességet és radikális bizalmat követel olyan valaki iránt, akit csak a
hit képes megközelíteni. De az ismeretlen sötétségét – tudniillik, hogy
Ábrahámnak hova kell mennie – megvilágítja egy ígéret fénye; Isten a parancshoz
olyan biztosítékot
kapcsol, amely Ábrahám elõtt az élet teljességének jövôjét villantja föl: „nagy nemzetté teszlek téged, és megáldalak,
és naggyá teszem a nevedet (...) és tebenned áldatik meg a föld minden nemzetsége.”
(Ter 12,2–3.)
A hit és az áldás
176. Az áldás a Szentírásban fôként az Istentõl jövô
élet ajándékához kapcsolódik, és elsôsorban a termékenységben mutatkozik meg, a nemzedékrõl nemzedékre sokasodó
életben. És az áldáshoz egy földterület birtoklása is hozzá tartozik, egy
állandó helyé, ahol élni és biztonságban és
szabadságban gyarapodni lehet, félve Istent, és a szövetséghez hûséges emberek
társadalmát építve a „papok és szent nemzet országát” (vö. Kiv 19,6).
A hit még nem a teljesség
177. Ennek érdekében Ábrahám az isteni tervben arra
van rendelve, hogy „népek sokaságának atyja legyen” (Ter 17,5; vö. Róm
4,17–18), vándoroljon be egy új földre, és ott lakjon. De Sára, a felesége
terméketlen, nem lehetnek gyermekei; az ország, mely felé Isten vezeti, távol van szülõföldjétõl,
már más népek lakják, és igazában soha nem lesz az övé. A biblikus szerzõ ezt
hangsúlyozza, de nagy tapintattal: amikor Ábrahám odaér az Istentõl ígért
helyre: „az országban akkor a kananeusok laktak” (Ter 12,6). A föld, amelyet Isten Ábrahámnak
ajándékoz, nem Ábrahámé; õ idegen, és az marad mindvégig, mindazzal együtt, ami
az jövevénységgel jár: nem érezheti a tulajdonjogot, mindig tapasztalnia kell a
maga szegénységét, és mindent ajándéknak kell tekintenie.
A hívõ lelkiállapot
178. Ez a lelki állapota mindazoknak, akik
elfogadják a hívást, hogy kövessék az Urat; akik úgy döntenek, hogy a hívást
követve elindulnak az õ láthatatlan, de erõs áldásának jegyében. És Ábrahám, a „hívôk atyja”
elfogadja ezt a hívást a hitben. Szent Pál írja a Rómaiakhoz írt levélben: „Õ a remény ellenére is reménykedve hitte,
hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: »Így lesz nemzetséged.«
Nem gyengült meg a hite, bár majdnem százesztendõs volt, nem gondolt életerejét
vesztett testére, sem Sára elapadt méhére. Nem kételkedett hitetlenül Isten
ígéretében, hanem erõt merített hitébõl, és magasztalta az Istent, mert meg
volt gyõzõdve, hogy elég hatalmas ígéretének teljesítésére.” (4,18–21.)
A hit paradoxona
179. A hit Ábrahámot egy ellentmondásosnak látszó úton
vezeti végig. Áldott lesz, de nem látja az áldás látható jeleit: megkapja az
ígéretet, hogy nagy néppé lesz, miközben az életét feleségének, Sárának
terméketlensége pecsételi meg; elvezetik egy új hazába, de jövevényként kell
ott élnie; az egyetlen kis földdarab, ami övé lehet, az a hely, ahol
eltemetheti Sárát (vö. Ter 23,1–20). Ábrahám áldott, mert a hitben –
túllépve a látható dolgokon – föl tudja ismerni az isteni áldást, bízva Isten jelenlétében akkor is, ha az Õ utai
titokzatosak számára.
A hit személyessége
180. Mit jelent ez számunkra? Amikor ezt állítom: „Hiszek Istenben”, ugyanazt mondjuk, mint Ábrahám: „Bízom benned; rád bízom
magamat, Uram”, de nem mint valami megfoghatatlan Valakire, akihez csak nehéz pillanatokban
folyamodom, vagy akinek a napom vagy hetem néhány percét szentelem. Azt állítani, hogy „Hiszek Istenben”, azt jelenti, hogy Õ az
életem alapja, engedem, hogy az Õ szava irányítsa az életemet napról napra a konkrét döntésekben, és nem félek attól,
hogy valamit elveszítek magamból. Amikor a keresztelés szertartásában
háromszor elhangzik a kérdés: „Hisztek-e?” Istenben, Jézus Krisztusban, a
Szentlélekben, „Hiszitek-e” a katolikus Anyaszentegyházat és a hit többi
igazságait?, a háromszoros válasz egyesszám elsõ személyben szólal meg:
„Hiszek”, illetve „Hiszem”, mert az én személyes egzisztenciámnak kell
megváltoznia a hit ajándékával, nekem kell megtérnem. Valahányszor részt
veszünk egy keresztelõn, föl kellene tenni magunknak a kérdést, hogy a mindennapjainkban
hogyan éljük meg a hit nagy ajándékát.
A hit zarándokká tesz
181. A hívô Ábrahám tanít minket a hitre, és mint jövevény a
földön, megmutatja nekünk az igazi hazát. A hit zarándokká tesz bennünket a
földön, akik beleszövõdünk a világba és a történelembe, de úton vagyunk a
mennyei haza felé. Az Istenbe vetett hit ezért olyan értékek hordozójává tesz,
melyek nem azonosak a divattal és a pillanatnyi közvéleménnyel, olyan
szempontokhoz való igazodást, és olyan magatartási formákat vár tõlünk, amelyek
nem a közgondolkodás függvényei. A keresztény embernek nem szabad félnie attól,
hogy „árral szemben” halad, miközben megéli
a hitét, és ellenáll az „uniformalizálódás" kísértésének. Istenbõl sok
társadalmunkban a „nagy távollévõ” lett, és helyére sok bálvány lépett, a
legkülönbözôbb bálványok, mindenekelôtt a birtoklás és az öntörvényû „én”. A
tudomány és a technika jelentôs és pozitív
fejlôdése is fölébresztette az emberben a mindenhatóság és az önelégültség
illuzióját, s az egyre nagyobb egocentrizmus sokszor felborította az egyensúlyt
a személyes kapcsolatokban és a közösségi magatartásformákban.
A hívõ áldás forrása lesz
182. Ennek ellenére az Isten
utáni szomjúság (vö. Zsolt 6,3–2) nem szûnt meg, és az evangéliumi
üzenet változatlanul visszhangzik oly sok hívô férfi és a nõ szavaiban és
tetteiben. Ábrahám, a hívôk atyja továbbra is sok gyermek atyja, akik az õ
nyomában járnak, és útra kelnek, engedelmeskedve az isteni hívásnak, bízva az
Úr jóságos jelenlétében és
befogadva az Õ áldását, hogy õk maguk is mindenki számára áldássá válhassanak. A hit áldott
világába kaptunk valamennyien meghívást, hogy félelem nélkül járjunk az Úr Jézus Krisztus nyomában. Ez az út néha
nehéz, része a próbatét és a halál
is, de az életbe torkollik, a látható valóság radikális átalakulásába, melyet
csak a hit szeme képes látni és igazában ízlelni.
A „Hiszek Istenben” állítás tehát arra ösztökél, hogy
induljunk el, folyamatosan lépjünk ki önmagunkból, éppen úgy, mnt Ábrahám, hogy
a mindennapok valóságába, melyben élünk, bele tudjuk vinni a hitbõl fakadó bizonyosságot: annak
bizonyosságát, hogy Isten ma is jelen van a történelemben; ez a jelenlét életet
és üdvösséget hoz, és megnyit bennünket egy Vele közös jövô felé, egy olyan
élet teljessége felé, mely soha nem ismer alkonyt.
fordította: Diós István atya
