A SZENT KERESZT OLTALMÁBA AJÁNLOTT BLOG. XVI. BENEDEK PÁPA ÉS ACKERMANN KÁLMÁN ATYA TISZTELETÉRE AJÁNLOTT BLOG.

2014. május 31., szombat

esztékávé

Attól oly szép a Húsvét,
hogy él benned a hit,
mert magva van.
Érzed az élet ízét:
"A halál meghalt!"
- vallod boldogan.

De Jézus él! - és benned
hitednek magva
úgy ver gyökeret,
hogy Édenkert a lelked,
s a feltámadt Krisztus 
már egy veled...

Csak Őáltala, Ővele 
és Őbenne lesz örök életed. 
A Húsvét ettől szép: 
Legyen hited, s lesz örök életed!
Kerekes Károly OCist, 1993

2014. május 23., péntek

Kiközösítés

Ferenc pápa tegnap kiközösített egy házaspárt, mert azok szentmisét imitáltak, valamint a bizonyos "az Egyház mi vagyunk" szlogent hangoztatták, azon elven élték életüket.
Mi csupán annyit kérdezünk, hogy az alábbi képeken látható esetek nem érnének-e esetleg ugyanennyi törődést? 




Persze ez csak egy kis ízelítő a világban zajló eseményekből. Beszélhetnénk még arról is, hogy mi van az előző, érvényben lévő zsinati határozatokkal, melyek konkrétan mondanak ki ilyet: "aki nem... (stb.), az legyen kiközösítve". Erre figyel valaki? Vagy leragadunk bizonyos divatos szexuáletikai kérdéseknél, és azt ragozzuk naphosszat, miközben a hitbeli kérdések nemhogy csorbát szenvednek, hanem lassan már teljesen átalakulnak.
De talán a liturgikus abúzusokon kívül figyelemre méltó lehet a karrierizmus, a becsületsértés, a bérek visszatartása, a luxus, stb. Az, hogy valaki a férjével/feleségével misét imitál, csepp a tengerben...

2014. május 19., hétfő

Az éneklés öröme - jegyzet liturgikus pasztoráció témában

illusztráció
Vasárnap történt meg az ország egyik templomában... 
A helyi katolikus iskola diákjai közül néhányan alkotják a közeli templomi szkólát. Heti egy alkalommal gyakorolnak, de ekkor már rendszerint fáradtak a gyerekek (pénteken). Viszont könnyen tanulnak. Legutóbb húsvéti gregorián énekeket tanultak, de későbbre, egy júniusi időpontra tervezték. A szkóla-vezető tanár ennyit mondott a jól sikerült próbán: "Ezt akár most vasárnap is előadhatnánk..."
Vasárnap meglepetésére a szkóla ott állt a karzaton, és mosolyogva várta a szentmisén való éneklést. Énekelni akartak, mert érezték, hogy ez "már megy", mi már tudunk énekelni akár most vasárnap is. 
Persze, ez éppen egy jó tapasztalat leírása, és annak örülnénk, ha minden vasárnap így lenne. Viszont az nagyobb kötelességet és felelősséget is róna ránk... - amit örömmel vállalnánk a jelenlegi átlagos helyzettel szemben. 
A legnagyobb szerencse a történetben az, hogy a miséző plébánost nem irritálta a magyar gregorián, főleg nem a szkóla olykor ingadozó hangja... Nem kelt ki magából ennek a gyönyörű meglepetésnek hallatán/láttán.
Ekkor beszélhetünk arról, hogy a tanítás és a lelkipásztori tevékenység összhangban van. Amit a gyerek az iskolában megtanul, elsajátít, azt a gyakorlatban is tudja alkalmazni. Persze, ez nincs mindig és mindenütt így. Az említett helyen sem. De a 365 nap egyikén megtörtént a csoda. És ez elég lehetne a többi 364 napra...
Ha nincs igény a hívek (gyermektől az időskorúig) ilyen jellegű aktivitására, hatástalanná válik minden lelkipásztori kezdeményezés. Viszont erőfeszítést igényel a cél: amit az iskolában tanítunk, amit hittanon mondunk, annak a liturgiában is meg kell jelennie. Legfőképp annak, hogy Jézus legyen életünk középpontja.... Akkor "kéremszépen" legyen már a liturgiában is a középpontban! Ezt kívánja meg a hit, az a bizonyos gyermeki hit.

esztékávé

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

József Attila: (NE LÉGY SZELES...)

2014. május 16., péntek

Húsvét 5. vasárnapja - homília(vázlat)

Az Apostolok Cselekedeteiben ezt halljuk a tizenkettő szájából: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk Isten igéjét… Szemeljetek hát ki magatok közül… hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit, akiket megbízhatunk ezzel a feladattal.” Az apostolok eltökéltek voltak és keményen elhatározták magukat, hogy minden körülmény között hirdetik Krisztus örömhírét. És erre buzdították is a rájuk bízottakat. A múlt vasárnap első olvasmányában hallottuk, hogy Péter milyen erős lelkesedéssel akarja Krisztushoz vezetni a különböző közösségeket. Az apostolok lelkesedése még a Krisztussal való találkozásból él, a vele való társalgásokból, és nem utolsó sorban a jézusi parancs komolyan vételéből. Az Egyház minden tagjának ez a feladata ma is. Jézussal találkozni, ebből a találkozásból lelkesedést szítani magunkban, majd pedig végezni a missziós szolgálatot, az ige hirdetését. Minden szentmisében találkozunk azzal a Jézussal, aki lehajolt hozzánk, szenvedésével pedig magához vonzott, felemelt minket Atyjához, az Istenhez. Irgalmával pedig szüntelenül lehetőséget kínál arra, hogy a vele való találkozás teljes legyen, kegyelme bőven áradhasson lelkünkbe. Mire választanak ki hét bölcs, Lélekkel eltelt férfit a közösségből? Az asztal szolgálatára. Ugyanis a számos munka között bizonyos személyek és társadalmi rétegek háttérbe szorultak. Ma nem ugyanez történik? Nekünk is ki kell választanunk magunk közül számos olyan férfit, akik az ige és az oltár szolgálatában tudnak munkálkodni. Ez már elkezdődhet a ministráláskor, de eljuthat bárki a diakonátusig, vagy akár egészen a papságig. Hiszen az Egyház számtalan olyan szolgálat lehetőségét kínálja fel a világi hívők részére, amelyekben segíthetik a papság feladatát. Azonban ennek már az apostolok korában is igen magas feltétele volt: vagyis olyan férfit kellett kiválasztani, aki eltelt a Szentlélekkel. A tanúságtételhez és a szolgálattevéshez is olyan tudás és hit kell, amely a Szentlélek által válik hitelessé.
Mit kell tennünk ahhoz, hogy a szolgálatunk valóban méltó legyen? Krisztust kell követnünk. Krisztust, aki az út, az igazság és az élet. Az Atyához is csak általa juthatunk el, és a földi szolgálatainkat, keresztény életünket is hozzá kell mérnünk. Az ő mintájára kell alakítanunk életünket. Nem hagyhatjuk, hogy más hang, ahogyan hallottuk a múlt vasárnap, eltérítsen minket Jézus mellől. Ki kell tartanunk a krisztusi igazságok mellett. Napjainkban nagyon kevesen vannak azok, akik akár a legkisebb dolgokban is kitartóak lennének. Nem szabad őket megvetnünk, hiszen mi sem vagyunk ezen a téren tökéletesek. Saját személyiségünk formálásával, alakításával képesek vagyunk a környezetünket is formálni.
Napjainkban is vannak olyan példák, akik Krisztus követésében, az útról nem letérve kitartottak akár vérük árán is. Gondoljunk csak Salkaházi Sárára, Apor Vilmosra, Meszlényi Zoltánra, vagy éppen azokra, akik még élnek, de komoly ellenállással kellett életük során szembenézni hitük miatt.
Azonban a „megnyesett fa kizöldül”, ahogy erről tanúskodik Lékai László bíboros jelmondata. Ha képesek vagyunk Krisztust követni minden körülmény között, képessé válunk őt hirdetni is. Az elvárás pedig nagy: Krisztust hirdetni, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ezt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha eltelünk a Szentlélekkel és hiszünk benne. Jézust ugyanis csak a Szentlélekben lehet felismerni, az ő segítségével tudunk benne hinni, és válhatunk az Atya gyermekeivé. A Szentlélekkel való kapcsolatunk a legmélyebb és legtitokzatosabb. Minden szép emberi kapcsolat a Szentháromság személyeibe vetett bizalmunkban teljesedik be. Így a legszebb emberi kapcsolat, a barátság is. Nem véletlen, hogy Jézus éppen az utolsó vacsorán nevez minket barátainak, amikor tudtul ad mindent, amit az Atyától hallott.
Jézus azt mondja, hogy „higgyetek az Istenben”, az Atyában, és „bennem is higgyetek”, hiszen akkor megszűnik szívünk nyugtalansága, mert végső otthont találunk benne. Egy személynek csak egy másik személy lehet az otthona. A mi örök otthonunk pedig az örök Szentháromság.
Jézus az élő szikla, vagyis Isten szent Fia. Csak rá épülve lehet örök otthont építeni. Legyen ez házasság, szüzesség vagy papság. Az Egyházban minden alá van vetve a romlásnak és a múlandóságnak, kivéve a hitet, a reményt, a szeretetet és a szentségi rendet és a Szentírást. A szentségek a hit szentségei, a Szentírás pedig a hit forrása.
A mi kötelességünk tehát, hogy hirdessük Isten igéjét, és végezzük az asztal, az oltár szolgálatot. Ez pedig csak a mély hit által, a Szentlélek segítségével, a szentségek rendszeres vétele és a Szentírás olvasása által lehetséges.
Legyünk tehát olyan tanúi Krisztusnak, akik hűségesek az Egyházhoz, abban élnek egész valójukkal, és olyan lelkesen akarják végezni szolgálatukat, mint az apostolok, vagyis Szentlelkesen. Kérjük a Szentlelket, hogy töltse be szívünket, hogy képessé váljunk megmaradni az úton, hogy így egykor majd eljuthassunk az Atyához.

2014. május 12., hétfő

esztékávé

"Egész életemet betöltő hosszú üzleti tevékenységem folyamán egyet megtanultam: akit alkalmazni kívánok valaminek az elvégzésére, annak legyen érzéke ahhoz a dologhoz. Nem tudás és nem tapasztalat, az egyetlen helyes kifejezés: legyen érzéke, természetes adottsága egy bizonyos dologhoz."
Agatha Christie

2014. május 10., szombat

Húsvét 4. vasárnapja - homília(vázlat) (Hivatások vasárnapja, prédikáció)

Az Apostolok Cselekedeteiből hallott részletben ezt halljuk: ,,Engedjétek, hogy kimentsünk benneteket ebből a romlott nemzedékből! Erre azok, akik hajlottak szavára, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.”
Tegyük fel, hogy ma egy más vallású vagy egyáltalán nem hívő közösséghez szólunk így. Alighanem elég gyatra sikerrel járnánk. Sőt, talán nem is mernénk próbálkozni sem. De emberi szavainknak nem is lenne hitele mindaddig, amíg a hitről és a keresztségről nem úgy gondolkodunk, mint Jézus és az apostolok.
Péter most mutatkozik először emberhalásznak. Ő már a hit által a hajóban van, Szűz Máriával és a többi apostollal együtt. A világ a tenger, amelyből ki kell halászni a lelkeket, hogy megmeneküljenek. Minden embernek feladata ez a szolgálat, ez a krisztusi munka. Nem csak a nem hívőknek kell továbbadnunk Krisztus üzenetét, hanem saját környezetünkben is van tennivalónk. Saját közösségeinkben kell elsősorban olyan tanúságtétellel fellépnünk, amely hatására egyre jobban követik Krisztust. Péter bátorsága példaértékű számunkra, hogy bátran, akár alkalmas, akár alkalmatlan, kiálljunk a krisztusi hit mellett, azt továbbadjuk, és legalább a szándékunk meglegyen a missziós küldetésre.
Krisztus feltámadásában vált nyilvánvalóvá, hogy az embernek van jövője, van örökkévalósága. Nem volt, és nem is lesz olyan vallás, amely testestül-lelkestül megmentené az embert. A Krisztusban való hit az, amely elvezethet az örök életre.
Az evangéliumnak akkor lesz igazán ereje, amely képes világnézeteket átfogni, ha merünk hitünk szerint gondolkozni, élni és érezni. Ha csak az evangélium szavait ismételgetjük napról napra; ha csak kötelességeink elvégzésének tekintjük a hittanórákat; ha a szentmise pusztán életünk egy nyugodt fél órája, mely ugyan rituális cselekmény, akkor keresztény életünk nem hogy takaréklángon, hanem régen kialudt tűzhöz hasonlít. A mi életünk egy állandóan lángoló tűzhöz kell, hogy hasonlítson. Küldetésünk minden emberhez szól. De a küldetés akkor lesz hiteles és ezáltal gyümölcsöző, ha egész lényünkkel Krisztushoz fordulunk, és őt magát akarjuk teljes valónkkal érteni és követni.
Azok a hívők, papok, szentek voltak legnagyobb hatással kortársaikra, akik a hit szemével bele mertek tekinteni az örök kárhozat tényébe, és aztán feltekintettek az üdvözültek sokaságára. Akik átélték azt, hogy harmadik út nincs, és az örök kárhozat sem ijesztgetés, hanem valós lehetősége annak az embernek, aki gyökeresen és véglegesen Isten ellen fordul.
Péter nem azért fáradozott hirtelen, már Pünkösd napján a pogányok megkeresztelésén, hogy azok azonnal belépjenek a halál utáni boldogságba, hanem hogy még itt a földi életükben lépjenek be Isten országába, és itt, a világban fáradozzanak a világ üdvösségéért.
Jézus azért jött, hogy életünk legyen, mégpedig bőségben legyen – halljuk az evangéliumban. Vagyis azért, hogy már itt a földön bővelkedjünk a mennyei életben. Mert lehet ugyan élni ebben a világban Isten nélkül, biológiai és pszichológiai szempontból, de ez a fajta élet csak a halálig tart. A túlvilágra másfajta élet kell, vagyis isteni élet: ez a bőségben levő élet.
A földi életünk, apostolkodásunk, missziós tevékenységünk csak akkor lehet tehát üdvösségre vezető, ha életünk Istenben bőséges. Így alkalmasak leszünk arra, hogy már itt a földön megteremtsük az üdvösségre vezető út lehetőségét környezetünk, de minden ember számára is. Ha pedig életünk valóban bőségben van, valóban hasonlóak tudunk lenni Péterhez, aki a hit és a Lélek bőségében nem tudta visszatartani missziós szándékát és aktív keresztény életét.
Imádkozzunk a Szentlélek megerősítő és megtartó erejéért, hogy minden körülmények között, vállalva a vértanúságot is, megtérve az igazi keresztény életre, elvezessünk minden embert az üdvösségre! Amen.

2014. május 5., hétfő

esztékávé

"Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat."
Dsida Jenő

2014. május 4., vasárnap

Schönborn bíboros úr gondolatai - Az élet megy tovább

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. május 4., vasárnap evangéliumához (Jn 21, 1-14).
Mily gyakran halljuk ezt a mondatot! Egy fájdalmas halálesettel kapcsolatban, amikor letelt a gyász szokásos ideje, amikor a mindennapi élet vissza kell, hogy zökkenjen a megszokott kerékvágásba. És valahogy helyén való is, hogy: Az életnek tovább kell mennie. A munkát el kell végezni, a mindennapi betevőt meg kell keresni. Ugyanakkor mégis van egy azelőtt és egy azután. Amikor egy szerettünk, egy hozzánk egészen közelálló ember elment, utána minden másképp van, még akkor is, ha az életnek tovább kell mennie.
Jézus halála után hasonlóképp volt, és mégis egészen másképp. A Jeruzsálemben eltelt napok utáni sokkból nem volt könnyű erőre kapni. Először Jézusnak a Jeruzsálembe való oly reményteli, várakozással teli érkezése, hogy végre megmutatja az ő országát és az ő uralmát. Aztán ennek pontosan az ellentéte: Elfogás, védtelen kiszolgáltatása a helytartó ingatag lábon álló ítéletének, a halálos ítélet, és a kereszthalál.
De erre azt lehet mondani: Utána mégis csak ott volt Húsvét reggele! Sírját is üresen találták. Végül látták őt magát. Valóban, teljesen így van, teljesen reális. Többé már nem volt halott. Együtt is ettek vele a tanítványok, beszéltek vele, megérintették őt. Ez azonban valami teljesen új, nem várt, hihetetlen dolog volt. Nem is létezett még ilyen. És ennek megfelelően nagy volt a tanítványok öröme, minden rémület, a mélységes gyász után. Igen, Jézus valóban feltámadt. Ezt tanúsíthatták is. Számukra ez teljes bizonyosság volt.
És az életnek mégis tovább kellett mennie. Bár látták Jézust, élve és testet öltve, de már nem úgy volt velük, mint azelőtt. Jézus élt, de már nem a tanítványok világában. Megjelent nekik – és ismét eltűnt a szemük elől. Nem volt már többé visszaút, nem olyan volt az élet, mint azelőtt, amikor úton voltak vele, az alatt a rövid, ugyanakkor hihetetlenül sűrű és feszes időben; többé már nem úgy, mint az alatt a három év alatt, amit társaiként vele töltöttek.
Hogyan tovább? Ez a kérdés kérlelhetetlenül jelen volt. Péter adja meg a választ: Vissza a régi szakmához! „Megyek halászni!” A Jézussal töltött idő úgyszólván zárójelbe kerül. Péter életének egy epizódja volt ez. Nincs tovább? Nem változott meg semmi? Minden úgy van, mint azelőtt? A család, a szakma, a korábbi élet?
De másképp következik. Egy sikertelen éjszaka után, amikor nem fogtak semmit, egy idegen áll a parton, és megszólítja őket. Azt tanácsolja, hogy még egyszer próbálják meg. És ez egy hatalmas halfogás lesz. És a tanítványok felismerik, ki az az idegen. És felfogják, hogy eddigi életük nem megy egyszerűen tovább, hanem Jézussal folytatódik. Útjuknak Jézussal nincs vége. Tulajdonképpen most kezdődik igazán. Felkerekednek és elmennek az egész világra, hogy tanúságot tegyenek róla.
Ebben az időben Húsvét után gyakran felteszem magamnak a kérdést: Hogy van ez nálam? Egyszerűen csak tovább megy az életem? Vagy megváltozott valamelyest a Jézus feltámadásába vetett hitem? Új kezdet-e a Húsvét? Szent Pál azt mondja: „Ha Krisztus nem támadt volna fel, hiába való a mi hitünk”. Húsvét ünnepe után egyszerűen tovább megy az életem? Ma különösen is tudatosult bennem, hogy számomra mégis nagy különbséget okoz az abban való hit lehetősége, hogy Jézus él, hogy itt van, hogy velem jár, életem minden napján! Szép dolog, hogy ez az élet tovább megy!
Tóth Vencel ofm szentföldi komisszárius fordítása

2014. május 2., péntek

Homíliavázlat húsvét 3. vasárnapjára

Húsvét 3. vasárnapja, A év - prédikáció
Életünk egy zarándoklat, egy út az örök haza felé, a mennyek országába. Olyan út, amin a feltámadt Krisztus társul hozzánk. Amíg az emmauszi tanítványok látták Jézust, addig nem tudták, hogy ki az a titokzatos harmadik. Amikor viszont felismerték, már eltűnt a szemük elől. Mi is felismertük őt, hiszünk benne, azonban nem látjuk. Ez az ismeret, a mi ismeretünk több, mint a látás! Talán jobb érzés így hinni, hogy nem látjuk őt, mint hogy látjuk, de nem tudjuk, hogy kicsoda ő.
Milyen a mi ismeretünk Jézusról? Jézus ismeretével kapcsolatban mi, mai keresztények meglehetősen kényelmes helyzetben vagyunk. A könyvespolcok roskadoznak a Jézusról szóló könyvektől, az Egyház a kezünkbe ad minden eszközt, amik által megismerhetjük Jézust. Ezeken kívül pedig átlagosnak mondható az a jelenség is, hogy a legtöbb keresztény úgymond a családból hozta hitét, ott tapasztalta meg először, hogy kicsoda Jézus. Az első képes Bibliában, az első szentképen, nagymama rózsafüzér imádsága közben, vagy éppen egy mély hitű családban, ahol egy tragédia átalakította életüket. Micsoda húsvéti kegyelem ez, hogy szinte minden lehetőségünk megvan Jézus felismeréséhez! Sőt, bár nem láttuk Jézust úgy, mint az apostolok, mélyebb és kifinomultabb ismereteink vannak róla. Mi már annak az ősegyháznak a lelkesedéséből élünk és tudjuk, kicsoda a Jézus, aki először kapta meg a Szentlelket, akiben képessé váltak azt a Jézust hirdetni, akit megismertek, és aki beszélt nekik. A húsvéti kegyelem tehát a Szentlélek által jelenik meg bennünk, és így, mintegy megerősítve a Lélekkel, tudjuk hirdetni bármilyen körülmények között Jézust. Ezért tartja fontosnak az Egyház, hogy a bérmálás, mint általában minden szentség felvétele, minél hamarabb történjék meg.
Azonban Jézusról való tudásunk és tapasztalatunk nem elég önmagában. Igenis szükséges, hogy egy mély, üdvös és édes félelem átjárjon minket, hogy valóban megvalljuk: ő az Isten Fia! Életünk, hivatásunk, környezetünk, családunk, barátaink, ellenségeink, lakóhelyünk, állapotbeli kötelességeink a legalkalmasabbak arra, hogy krisztusi tetteket végezve ne csak másoknak mutassuk meg, hogy milyen Jézus, hanem mi magunk is rádöbbenjünk Jézus igazi valójára. A tevékeny hit által leszünk képesek mi magunk is meglátni másokban Jézust, és ők is bennünk. A másokhoz való odafordulás lehet a nyitja annak, hogy Jézussal megismerkedjünk, és Jézust megismertessük az egész világ. Akár alkalmas, akár alkalmatlan.
Mi van azokkal, akik nem ismerik Jézust? Minden emberben, aki még nem ismeri Jézust a hitből, van egy lángolás, amely vágyik Jézusra. Van, aki belül tudja, hogy neki személy szerint Jézust nem mutatja meg senki. Van, aki egy olyan Isten-embert keres, mint amilyen Jézus, de nem tudja megnevezni. De kit keresnek ők? Az irgalmas Istent, aki törődik velük, aki meglátja a bajukat, aki gond és kreált akadályok nélkül hajlandó odamenni hozzájuk, felkeresni őket. Aki szereti őket minden hibájuk ellenére, és aki képes bármikor, még az utolsó percben is megbocsátani életük összes vétkét. Ezt a vágyat kötelességünk életben tartani, és kötelességünk kielégíteni. Oda kell fordulnunk minden emberhez, akár szép, akár csúnya, akár okos, akár primitív. A szentmisében történő kézfogás nem egyenlő a másikhoz való odafordulással. Ebben a gesztusban ugyanis nem a mellettem ülőkkel engesztelődöm ki, mert az előbb éppen összevesztem velük, hanem egy sokkal mélyebb cselekményről van szó, amelyben az egész Egyház engesztelődik ki. Ezért fontos, hogy csak azzal történjék meg ez a gesztus, aki éppen közvetlenül mellettünk ül.
Ápolnunk kell magunkban a szent félelmet, ami jelzi az üdvösség útját, és kiöl minden profán félelmet szívünkből, és így felszabadít a bűnös világ szolgaságából. Ez a félelem hozzákapcsol minket Istenhez, nem elválaszt tőle. Ez idézi elő a megrendültséget, amely nélkül senki sem üdvözülhet. A megrendültség múló esemény, de tanulni kell belőle, és kialakítani a csendes, hétköznapi, érzelmektől független megrendültség állapotát, amely nem felejti el soha azt az egyszer meglátott titkot, hogy Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak drága vére váltott meg engem. Hogy Istennek kellett értem szenvednie és meghalnia, hogy az Ádámtól örökölt értéktelen élettől és életformától megszabadulhassak.
Az emmauszi evangélium még két nagy kegyelmet tár elénk: a kenyértörés, a szentmise végtelen ajándékát, és az apostoli közösségét. Ezek nélkül a Krisztusba vetett hit elsekélyesedik, egyéni látomássá zsugorodik, és nem talál vissza Jeruzsálembe, velük viszont az Egyház közös hitében elnyeri teljességét.
Törekedjünk arra, hogy ebben a csodálatos kincsben, a szentmisében egyre inkább felismerjük a köztünk élő Jézust, és méltó keresztény élettel tanúsítsuk is ezt. Amen.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...