Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. május 4., vasárnap evangéliumához (Jn 21, 1-14).
Mily gyakran halljuk ezt a mondatot! Egy fájdalmas halálesettel
kapcsolatban, amikor letelt a gyász szokásos ideje, amikor a mindennapi
élet vissza kell, hogy zökkenjen a megszokott kerékvágásba. És valahogy
helyén való is, hogy: Az életnek tovább kell mennie. A munkát el kell
végezni, a mindennapi betevőt meg kell keresni. Ugyanakkor mégis van egy
azelőtt és egy azután. Amikor egy szerettünk, egy hozzánk egészen
közelálló ember elment, utána minden másképp van, még akkor is, ha az
életnek tovább kell mennie.
Jézus halála után hasonlóképp volt, és mégis egészen másképp. A
Jeruzsálemben eltelt napok utáni sokkból nem volt könnyű erőre kapni.
Először Jézusnak a Jeruzsálembe való oly reményteli, várakozással teli
érkezése, hogy végre megmutatja az ő országát és az ő uralmát. Aztán
ennek pontosan az ellentéte: Elfogás, védtelen kiszolgáltatása a
helytartó ingatag lábon álló ítéletének, a halálos ítélet, és a
kereszthalál.
De erre azt lehet mondani: Utána mégis csak ott volt Húsvét reggele!
Sírját is üresen találták. Végül látták őt magát. Valóban, teljesen így
van, teljesen reális. Többé már nem volt halott. Együtt is ettek vele a
tanítványok, beszéltek vele, megérintették őt. Ez azonban valami
teljesen új, nem várt, hihetetlen dolog volt. Nem is létezett még ilyen.
És ennek megfelelően nagy volt a tanítványok öröme, minden rémület, a
mélységes gyász után. Igen, Jézus valóban feltámadt. Ezt tanúsíthatták
is. Számukra ez teljes bizonyosság volt.
És az életnek mégis tovább kellett mennie. Bár látták Jézust, élve és
testet öltve, de már nem úgy volt velük, mint azelőtt. Jézus élt, de
már nem a tanítványok világában. Megjelent nekik – és ismét eltűnt a
szemük elől. Nem volt már többé visszaút, nem olyan volt az élet, mint
azelőtt, amikor úton voltak vele, az alatt a rövid, ugyanakkor
hihetetlenül sűrű és feszes időben; többé már nem úgy, mint az alatt a
három év alatt, amit társaiként vele töltöttek.
Hogyan tovább? Ez a kérdés kérlelhetetlenül jelen volt. Péter adja
meg a választ: Vissza a régi szakmához! „Megyek halászni!” A Jézussal
töltött idő úgyszólván zárójelbe kerül. Péter életének egy epizódja volt
ez. Nincs tovább? Nem változott meg semmi? Minden úgy van, mint
azelőtt? A család, a szakma, a korábbi élet?
De másképp következik. Egy sikertelen éjszaka után, amikor nem fogtak
semmit, egy idegen áll a parton, és megszólítja őket. Azt tanácsolja,
hogy még egyszer próbálják meg. És ez egy hatalmas halfogás lesz. És a
tanítványok felismerik, ki az az idegen. És felfogják, hogy eddigi
életük nem megy egyszerűen tovább, hanem Jézussal folytatódik. Útjuknak
Jézussal nincs vége. Tulajdonképpen most kezdődik igazán. Felkerekednek
és elmennek az egész világra, hogy tanúságot tegyenek róla.
Ebben az időben Húsvét után gyakran felteszem magamnak a kérdést:
Hogy van ez nálam? Egyszerűen csak tovább megy az életem? Vagy
megváltozott valamelyest a Jézus feltámadásába vetett hitem? Új kezdet-e
a Húsvét? Szent Pál azt mondja: „Ha Krisztus nem támadt volna fel,
hiába való a mi hitünk”. Húsvét ünnepe után egyszerűen tovább megy az
életem? Ma különösen is tudatosult bennem, hogy számomra mégis nagy
különbséget okoz az abban való hit lehetősége, hogy Jézus él, hogy itt
van, hogy velem jár, életem minden napján! Szép dolog, hogy ez az élet
tovább megy!
Tóth Vencel ofm szentföldi komisszárius fordítása
