XVI. Benedek – Joseph Ratzinger és Szent II. János Pál pápa

Az alábbiakban a kath.net oldalon április 26-án megjelent cikk magyar nyelvű fordítását közöljük. Egy igen kedves Olvasónkat illeti a köszönet, hogy időt és fáradtságot nem kímélve rendelkezésre bocsátotta a fordítást.

„Az én szememben az igazság bátorsága az életszentség elsődleges kritériuma.” Veritatis splendor, Dominus Jesus és II. János Pál szentsége. II. rész 

Armin Schwibach

A lengyel Wlodzimiers Redzioch Vatikán-szakértővel történt beszélgetésének második részében, ami 2014. március elején az „Accanto a Giovanni Paolo II.  Gli amici e i collabortaori raccontano” c. könyvben Olaszországban megjelent („II. János Pál mellett. Barátok és munkatársak mesélnek”) az emeritus pápa, XVI. Benedek II. János Pál enciklikáival foglalkozik. Különösen elődje életszentségének jár utána, aminek szerinte a legfontosabb kritériuma bátorság az igazság kimondására.

II. János Pál legfontosabb enciklikái közé sorolja XVI. Benedek a „Redemptor hominis” című (1979) tanító írást, a „Redemptor missiót” (1990), a „Veritatis splendort” (1993), az erkölcs alapjaival foglalkozó az „Evangelium vitaet”, valamint a „Fides et ratio” című enciklikákat. Utóbbi a hit és az értelem viszonyával foglalkozik.

Ebben az összefüggésben különösen említésre méltó XVI. Benedek értékelése a megjelenése idejében hevesen támadott „Veritatis splendor”, ami a természet rendje szerinti erkölcs eltűnésével és a keresztény alapvetések hiányával helyezkedik szembe:  ”Itt is nagy feladatnak bizonyult a mind a Szentírás szerinti emberkép keresztény konkretizálását, mind az antropológia metafizikai alapjait megtalálni, mely feladatot a pápa ebben az enciklikában maga elé állított. Ennek tanulmányozása és elsajátítása nagy és fontos feladat marad.”

A kath.net az emeritus pápának ezt az interjúját két részben közölte eredeti, német nyelven. Köszönjük engedélyét a közreadáshoz.

II. János Pál enciklikái közül Ön melyiket tekinti a legfontosabbnak?

XVI. Benedek: Azt gondolom, hogy három legfőbb enciklikája van. Első helyen a „Redemptor hominis”-t említeném, ami a pápa első olyan enciklikája, amelyben kifejtette személyes szintézisét a keresztény hitről. Ez a szöveg összegzi saját küzdelmét a hittel, és így a keresztény logika teljességét mutatja. Arra a kérdésre adandó válaszként, hogy hogyan lehet ma kereszténynek lenni, és mint katolikusnak, hinni, ez a nagyon személyes és mégis teljesen egyházhű szöveg nagy segítséget jelenthet a keresők számára.

Második helyen említeném a „Redemptor missio” c. enciklikát. Ez olyan szöveg, amely az egyház állandóan megmaradó missziós küldetését fejezi ki, és különösen azt a kérdést fejtegeti, hogy Ázsiában hogyan kell a kereszténységet értelmezni, amelynek a nyugati teológiát is meg kell mozgatnia. A vallási dialógusok és a missziós küldetés viszonyára mutat itt rá, és azt mutatja meg, hogy miért fontos ma is Krisztust, minden ember Megváltóját minden földrészen és minden kultúrában hirdetni.      

Harmadik helyre tenném az erkölcsi problémákkal kapcsolatos „Veritatis splendor” c. enciklikát. Már régen szükség van ennek kiérlelésére, és változatlanul aktuális. A II. Vatikáni zsinat állásfoglalása az Egyháznak a világban játszott szerepéről a régebben túlnyomóan természeti törvények által vezérelt morálteológiájával szemben a katolikus erkölcsi tanítás Krisztus alakjában és tanítása által biblikus alakot követel. Ezt csak rövid ideig kísérelték meg, majd ezután az a vélemény terjedt el, hogy a Bibliának nincs saját erkölcsi nézete, hanem az éppen érvényes morális modellre támaszkodik. A morál ezek szerint az értelem kérdése, és nem a hité. Ezen a módon eltűnt a természeti törvények által értelmezett erkölcs, azonban nem jött a helyére a keresztény értelmezés. Mivel az erkölcsnek sem metafizikai, sem keresztényi alapozása nem volt felismerhető, pragmatikus megoldásokhoz folyamodtak, az erkölcs méricskéléséhez, amelyben nincs sem jó, sem rossz, hanem hatása alapján a jobb vagy rosszabb. Itt volt a nagy feladat, amit a pápa maga elé állított, mind az antropológia metafizikai megalapozását, mind az új emberkép keresztény konkretizálását megtalálni a Szentírásban. Ennek tanulmányozása és elsajátítása továbbra is feladat marad.

Igen jelentős enciklika még a „Fides et ratio” is, amelyben a pápa a keresztény hit és a filozófiai gondolkodás közti viszony új koncepcióját fejtegeti.

Végül feltétlenül meg kell még említeni az „Evangelium vitae”-t. Ebben II. János Pál egész főpapsága alatti alaptéma merül fel: az emberi élet érinthetetlen méltósága a fogantatás első pillanatától kezdve.

Mik voltak II. János Pál lelkiségének kiemelkedő vonásai?

XVI. Benedek: A pápa lelkisége mindenek előtt imádsága intenzitásában nyilvánul meg, és ezáltal mélyen gyökerezik a szent Eucharisztia ünneplésében és az Egyházzal való együtt könyörgésében az imaórák alatt. „Dono e mistero” c. önéletrajzi könyvében láthatjuk, hogy milyen mélyen befolyásolta életét és gondolkodását a papság szentsége. Ezért jámborsága soha nem lehetett csupán individuális, hanem mindig az Egyház, és általában az egész emberiség iránti aggodalmát is magában foglalta. Krisztust eljuttatni másokhoz, ebben gyökerezett hivatása. Az Istenanya iránti nagy szeretetét mindnyájan ismertük. Ha ő Máriát egészen magáénak ismerte, ez azt jelenti, hogy ő Vele együtt teljesen az Istené volt. Amint Mária sem önmagáért, hanem Érte élt, ezt tanulta meg Máriától, valamint a tökéletes szolgálatkészséget Krisztus iránt.

Őszentsége, Ön nyitotta meg a szentté avatáshoz vezető, az egyházi jogban lefektetett utat. Mióta és milyen alapon jutott arra a meggyőződésre, hogy II. János Pál szent?

XVI. Benedek: Az, hogy II. János Pál szent volt, az együttműködésünk éveiben egyre világosabbá vált számomra. Ott volt elsősorban Istennel való szoros kapcsolata, az Úrban való teljes elmélyülése mutatta meg, amiről az imént beszéltem. Ebből származott a nagy nehézségek és fáradtságok idején is megmutatkozó vidámsága, amiken keresztül kellett mennie, és a bátorság, amivel küldetését egy igazán nehéz időszakban teljesítette. II. János Pál nem kívánt tetszést aratni, és nem nézett aggódva körül, hogy hogyan fogadják döntéseit. Hitéből és belátásából eredően intézkedett, és készen volt csapásokat is magára venni. Az igazság bátorsága az én szememben a szentség elsődleges kritériuma.

Szüntelen pásztori tevékenykedését csak Istenhez fűződő szoros kapcsolata alapján lehet megérteni. Olyan radikálisan adta oda magát ennek az ügynek, amit másként nem lehet megmagyarázni. Állandó bevetésben volt, nemcsak nagy utazásai során, amelyek programját elejétől végéig mindig teljesítette, hanem minden áldott nap, a reggeli misétől kezdve egészen a késői órákig. 1980-as németországi látogatása alatt éltem meg egészen konkrétan ezt a fáradhatatlanságot. Müncheni tartózkodása idejére úgy döntöttem, hogy egy hosszabb déli szünetet szervezek. Ebben a szünetben felkéretett a szobájába. Az imaóra végzése közben találtam, és azt mondtam neki: „Szentatyám, pihennie kellene”.  Ő ezt válaszolta: „Ezt majd tehetem a mennyben.” Csak az működhet így, aki belsejében küldetésének sürgősségéről van meggyőződve.

Rá kell még mutatnom rendkívüli jóságára és az elnézésre való képességére. Biztosan gyakran volt elég oka arra, hogy megdorgáljon, vagy feladatomat befejezze. Azonban mindig egészen felfoghatatlan hűséggel és jósággal állt mellettem.  Erre is mondok egy példát. A „Dominus Jesus” körüli zavar idején mondta nekem, hogy egy Angelusban szeretné a dokumentumot egyértelműen megvédeni. Felkért arra, hogy írjam meg én az Angelus egy részét, ami teljesen egyértelmű, és nem hagy helyet semmilyen átértelmezésnek. Teljesen félreérthetetlennek kell lennie, hogy a dokumentummal teljes mértékben egyetért. Írtam erre egy kis beszédet, de nem akartam túl kemény lenni, és megpróbáltam a szöveget világosan, de minden keménykedés nélkül alakítani. A lektorálás után a pápa még egyszer megkérdezte tőlem: „Ez biztosan teljesen világos?”, amire én igennel feleltem. Aki ismeri a teológusokat, nem csodálkozik azon, hogy ezek után azt állították, hogy a pápa elhatárolta magát a szövegtől.

Hogyan érzi magát most, amikor az Egyház hivatalosan szentté nyilvánítja „pápájukat”, akinek Ön szoros munkatársa volt?

XVI. Benedek: II. János Pál pápára való emlékezetem hálatelt. Nem tudtam, és nem is lett volna szabad utánoznom Őt, de megkíséreltem örökségét és megbízását képességeimhez mérten folytatni. Így egészen biztos vagyok abban, hogy jósága máig elkísér, és áldása véd engem.

fordította: Cz. E. 

esztékávé

"Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét."
Kosztolányi Dezső

Pápaság = szentség?

A XX. században rajongtunk a pápákért, vártuk a változást, bíztunk a vezetőkben. Történtek furcsa pápa-halálesetek, amikről véleményt és állásfoglalást persze nem mondhatunk... Volt egy II. János Pál pápa, aki valóban falakat tört át, de utolsó évei szintén vitathatók. Következett egy XVI. Benedek pápa, aki hét év kormányzás után lemondani kényszerült. Jelenleg pedig Ferenc pápa van, akiről többé-kevésbé tudunk (sejtünk) néhány dolgot - ami mellett hamar népszerűvé vált. Hogy ennek veszélyét és forrását felismerte-e, bízzuk rá. 

A pápaság intézményét egyértelműen Jézushoz kötjük. Ő hívta meg Pétert, aki később az első "pápa" lett. Maga a pápaság kialakulása persze bonyolultabb és hosszabb elemzést kíván. 

A történelem során viszont azt látjuk, hogy a pápák nem mindig álltak a helyzet magaslatán... Vagyis a betöltött "funkció" nem tette őket automatikusan alkalmassá. Ez miért ne fordulhatna elő máskor is? 

De mielőtt ezekről gondolkodnánk, nézzünk egy meg érdekes adatot: a negyedik században minden pápa szentté lett avatva, kivéve egyet, Urszinusz ellenpápát. Ő diakónusként lett megválasztva, politikai nézeteltérések áldozata volt. A pápai trónt szerette volna magáénak tudni, még rágalmak terjesztése árán is. Rajta kívül a század minden pápáját a szentek sorában tiszteljük. 

Tehát nézzünk most hasonló kaliberű pápákat, akik talán a pápaság intézményének sorából kilógnak. Hogy miért? Éppen a pápaság intézménye krisztusi fogalmának tisztázása végett...

Néhány évvel Nagy Szent Leó pápa előtt élt Euláliusz ellenpápa. Görög archidiakónus volt, akit a lateráni bazilikában választottak meg. Az ostiai püspök szentelte fel, és a pogány prefektus is támogatta őt. Miután bonyodalmak közepette ő lett az ellenpápa, ezután még püspökséget is kapott. 

Az ötödik század hajnaláról ismerjük Lőrinc ellenpápát. Ő is kapott püspökséget, visszalépéséért cserébe. Róma lakossága őt támogatta. Összesen 7 évig volt ellenpápa. 

Nemsokkal ezután járunk, amikor II. Bonifác a hivatalos pápa, Dioszkurosz pedig az ellenpápa. Hangay Zoltán így ír: "Hiába iktatták be rögtön II. Bonifácot, IV. Félix jelöltjét a pápaságba, a gótokkal szemben álló párt, amely a lateráni bazilikát is elfoglalta, a görög Dioszkurosz diakónust emelte a pápai székbe."

Hát igen! A pápa valakinek a jelöltje volt (ilyet ma el se tudunk - mi  - képzelni, illetve azt, hogy politikai tényezők alapján válasszanak pápát.) Ez akkor lehetséges volt. 1500 éve. De ugorjunk a történelemben...

500 évvel később járunk már. Talán akkor azt gondolhatták, mint ma: "úgy sem lesz olyan, mint a Tridenti zsinat idejében, a barokk korban volt..." Nos, ez volt akkor:

(II.) Honoriusz ellenpápa "uralkodása": "A német udvar a római nemesség egyetértésével választotta ki pápának Peter Cadalus pármai püspököt, egy itáliai németet. Pápaságát reformellenes észak-itáliai püspökök is támogatták. Csapatai így 1062 áprilisában legyőzték II. Sándoréit, de nemsokára nagy erőkkel megérkezett a lotharingiai herceg, és "rábeszélte" mindkét pápát, hogy vonuljon vissza eredeti egyházmegyéjébe...." Nos, hasonlót ugye, ma el se tudunk képzelni!? Hogy esetleg más fegyverekkel, más módszerekkel, de ugyanazt érik el, mint azelőtt 500 évvel. 

Haladjunk tovább, ismét majdnem 500 évet. VI. Sándor a pápa. Talán a legújabb filmsorozat jut eszünkbe, melynek főszereplője ő, Jeremy Irons alakításában. Valóság volt az ő "uralkodása" is. 61 évesen lett pápa, még nagybátyja nevezte ki bíborossá, 25 évesként. Gazdag, szabados volt. 10 évvel pápává választása előtt megtett mindent azért, hogy pápa legyen. (Nem érdekes? A mostani pápa állítólag Ratzinger javára lépett vissza 2005-ben, de mégis pápa lett.) Csapongó életet élt, haszonleső volt a politikai téren is, főként a franciákkal szemben. A bűnbocsánatért komoly összeget szedett be. Rövidesen véget ért halálával egy rossz korszaka a pápaságnak. 

Most forduljon a kocka, és térjünk át a nem szent pápákra. Az egyébként külön kutatás célja lehetne, hogy a közelmúltban miért nem voltak "ellenpápák"?

Például a XIX. században élt XIII. Leó pápa. A század legnagyobb pápájaként tartják számon, mégsem avatták szentté. Nemesi családba született, nuncius volt. Brüsszelben élt, majd 31 éven át  Perugia püspöke volt. Megalapított az Aquinói Szent Tamás Akadémiát. Közben megszűnt a pápai állam. A liberálisokkal szembehelyezkedett, ugyanakkor a modernizmus előhírnöke volt. 

Mindenhol igyekezett a katolikus érdekeket képviselni. 

68 évesen, betegen lett Péter 255-ik utóda, ám 25 évig regnált. 48 enciklikát írt, foglalkozott a politikával, a magántulajdonnal, a munkások jogaival, a tisztességes bérrel... Diplomáciai tevékenysége sikeres volt. 

A pápaság szerepét a nemzetközi diplomáciában megfelelő módon szilárdította meg. 

"1903 márciusában a 93 éves pápa uralkodásának negyedszázados, egyben érsekségének ötvenedik és püspökségének hatvanadik évfordulóját ünnepelték. Ötszáz püspök és hívek százezrei érkeztek Rómába. Világszerte őszinte elismeréssel méltatták egyházfőségének a történelmi jelentőségét."

XIII. Leó a mai napig nincs szentté avatva. 

Nem tisztünk a konklúzió levonása, de lássuk be, hogy a történelem időnként ismétli magát, és egyikünk sem születik szentnek, tökéletesnek. 

Ezek alapján talán halvány fény világítja be vizsgálódásunk útját: milyenek voltak elmúlt századunk pápái? 

A legfőbb kérdés viszont továbbra is ez: akarunk-e szentek lenni? Akarunk-e jobb, szebb világot a hit által? Lehetünk-e jobb emberek a jézusi út által? Valódi példaképek-e számunkra a szentek? 

Minden emberi gyarlóság felismerése csak növeli a fényt, mely a szentté válás útján szükséges. Ha szentek akarunk lenni, azok is leszünk. Ebben segítsen minket minden szentté avatott pápa. 

Egyébként két kérdés még nyitva maradt:
- Miért szeretne valaki pápa lenni?
- Miért szeretne egy bizonyos kör valakit pápának? 

Jézusom, bízom benned! - Christoph Schönborn bíboros gondolatai

Minden utazásom során láttam az „Irgalmas Jézus” képét: Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában. Ott lóg nálam a falon a konyhában. És a Stephansdomban is megtalálták neki a helyet. Jó páran giccsesnek találják. Lehet. Bizonnyal nem a festészet egy kimagasló mesterének műve. Ugyanakkor megszámlálhatatlanul sok embert szólít meg. És ennek van köze a mai vasárnaphoz. A 2000-es jubileumi esztendő óta ezt a Húsvét utáni vasárnapot a katolikus egyházban „az Irgalmasság vasárnapjának” is mondjuk. Így határozott II. János Pál pápa, akit ma XXIII. János pápával együtt szentté avatnak Rómában.

E mögött áll egy egészen egyszerű szerzetesnő, Faustyna Kowalska nővér (1905-1938) rendkívüli története. Szakácsnőként, kertészként, portásként élt feltűnés nélkül a lengyelországi Krakkó közelében lévő zárdájában. Ugyanakkor mély és gazdag belső élete volt, különösen közel Jézushoz, akitől utasításokat, üzeneteket kapott, amiket azon nyomban egyszerűen leírt az ő naplójába. Ezek egy téma körül csoportosultak: „Mondd meg az embereknek, hogy az én irgalmam határtalan!” Bátorítsd őket, hogy tölem, Jézustól nem kell félniük, hogy én bennem mindig bízhatnak. És Jézus felajánlotta neki, hogy lefestethet egy olyan képet, amely ezt a fogyhatatlan irgalmasságot kifejezésre juttatja. Így hát ez a kép éppen magától Jézustól származik, amit idővel az egész világon tisztelnek.

Faustyna nővért 2000-ben ezen a vasárnapon avatta boldoggá II. János Pál pápa, mint az új évezred első szentjét. Az ő egyszerű naplója kedvenc könyveim közé tartozik. Sok vígasztalást találok benne, segítséget mindennapjaimhoz, bátorítást, hogy bízzam Jézus irgalmasságában. Mert tudom, hogy én milyen nagyon, hogy mi emberek milyen nagyon rá vagyunk utalva Isten irgalmára, és milyen nagy szüksége van ma a világnak a mi kölcsönös irgalmasságunkra is.

De hát mi köze van mindennek a „hitetlen Tamásról” szóló evangéliumi részlethez? A mai evangéliumban először is az vígasztal engem, hogy Jézus nem tesz szemrehányást tanítványainak, jóllehet rászolgálnának. Semmiféle: „Miért szaladtatok el innét, és miért hagytatok engem bajban a Kereszten”? – mondat nem hangzik el. E helyett csupán az, hogy: „Békesség nektek”! És a kétkedő Tamáshoz is, aki csupán azt akarja elhinni, amit láthat és megérinthet, jósággal és türelemmel közeledik: „Ne légy hitetlen, hanem hívő”. És tamás megtalálja a bizalommal teli szavakat: „Én Uram, én Istenem”!

Az Irgalmas Jézus képe alatt mindig ez az egyszerű mondat olvasható: „Jézusom, bízom benned!” Erre akar a mai „Irgalmasság vasárnapja” meghívni.

fordította: Tóth Vencel ofm

Szent pápák

Szent pápák! Könyörögjetek érettünk!

A két huszadik századi pápa szentté avatása kapcsán sokat olvashattunk és hallhattunk már. XXIII. János pápát leginkább a II. Vatikáni zsinathoz kötik, noha a zsinat végeredménye és az utána történt liturgikus reform nem hozzá köthető. Példakép lett már 2000-ben, most pedig az Egyház kimondja: az üdvözültek társaságában örvend. És továbbra is példakép minden keresztény számára. 

II. János Pál pápa legtöbbünk számára ismert, bár 14-15 éve már meggyengült erejével "kormányzott". Élete és pápasága meghatározó része a kommunizmus hatása alatt zajlott, és legfőbb célja a bűn elleni harc volt, hogy minden ember megismerhesse az Igazságot, aki nem más, mint Krisztus. 

Természetes, hogy mindkét pápa (ahogy minden pápa) tevékenységét, kormányzati szerepét lehet vitatni. Az életszentség nem feltétlenül az, hogy az ember mindent tökéletesen csinál... Sokszor például mások homályosítják el szemünket, naivitásunkra építve. Az Egyház kormányzása nem könnyű feladat. Mindketten életük végééig igyekeztek helytállni a rájuk bízott feladatban. 

A mostani szentté avatás egyik üzenete az, hogy megpróbálunk-e a mai világ viszontagságai ellenére is szentté válni, a jézusi úton haladni?! 

Kérjük Szent II. János Pál pápa és Szent XXIII. János pápa közbenjárását, leginkább az Anyaszentegyházért. 

Deo gratias!

A Föld napja van

Ferenczy Noémi: Teremtés, 1913, szövött kárpit,
223x219 cm, Budapest, Iparművészeti Múzeum

"A világ teremtése.¹Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. ²A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. ³Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság. ⁴Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. ⁵A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap. ⁶Isten újra szólt: „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.” Úgy is lett. ⁷Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. ⁸Isten a boltozatot égnek nevezte. Erre este lett és reggel: a második nap. ⁹Isten ismét szólt: „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz.” Úgy is történt. ¹⁰Isten a szárazat földnek nevezte, az összefolyt vizeket pedig elnevezte tengernek. Isten látta, hogy ez jó. ¹¹Akkor megint szólt Isten: „Teremjen a föld zöldellő növényeket, amelyek termést hoznak, és fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek a földön.” Úgy is lett. ¹²A föld zöldellő növényeket termett, amelyek termést hoznak fajuk szerint, és fákat, amelyek gyümölcsöt érlelnek, amelyben magvak vannak, a fajtának megfelelően. Isten látta, hogy ez jó. ¹³Este lett és reggel: a harmadik nap. ¹⁴Akkor megint szólt Isten: „Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától. ¹⁵Ezek határozzák meg az ünnepeket, a napokat és az éveket. Fényeskedjenek az égbolton, s világítsák meg a földet.” Úgy is lett. ¹⁶Isten megteremtette a két nagy világítót. A nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán, s hozzá még a csillagokat is. ¹⁷Isten az égboltra helyezte őket, hogy világítsanak a földnek, uralkodjanak a nappal és az éjszaka fölött, ¹⁸s válasszák el a világosságot meg a sötétséget. ¹⁹Isten látta, hogy ez jó. Este lett és reggel: a negyedik nap. ²⁰Isten szólt: „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak.” Úgy is történt. ²¹Isten megteremtette fajtájuk szerint a nagy tengeri állatokat és mind az élőlényeket, amelyek mozognak vagy a vízben úszkálnak. És a röpködő madarakat is, ugyancsak fajtájuk szerint. Isten látta, hogy ez jó. ²²Isten megáldotta őket és így szólt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a tengerek vizét, s a madarak is szaporodjanak a földön.” ²³Este lett és reggel: az ötödik nap. ²⁴Aztán szólt Isten: „Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszómászókat és mezei vadakat fajuk szerint.” Úgy is történt. ²⁵Isten megteremtette a mezei vadakat fajuk szerint, a háziállatokat fajuk szerint és az összes csúszómászót a földkerekségen, fajonként. Isten látta, hogy ez jó. ²⁶Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” ²⁷Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. ²⁸Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” ²⁹Azután ezt mondta Isten: „Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. ³⁰A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden zöld növényt táplálékul adok.” Úgy is történt. ³¹Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Este lett és reggel: a hatodik nap." (Ter 1,1-31)

esztékávé

"Cél van csak, út nincs. Amit útnak nevezünk, az a tétovázás."
Franz Kafka

Nagyszombat

Ezt a napot csendben töltjük, ha lehet, Jézus sírjánál időzünk...

Nagypéntek

Kinek lenne bátorsága életét adni a másikért? Ki tud megbocsátani (akár haldoklása közepette) minden ellenségének? Vannak-e egyáltalán ellenségeink, és ha igen, miért?

Nagypéntek ismét egy mozaik abban az újjáteremtő isteni tettben, melynek a liturgia által részesei lehetünk. Legnagyobb ellenségünk a bűn, és annak következménye, a halál. Ezt Jézus győzi le már halála pillanatában, amikor alászáll a poklokra, megmenti a bűnös embert. A bűn okoz minden egyéb ellenséget is, legyen az akár tárgy, szenvedély, ember, szokás, környezet, ...

Ellenséget viszont könnyű szerezni is. Érzékenyek, sebezhetők vagyunk, de ezeken úrrá kell lennünk ahhoz, hogy ellenséggé se tudjunk válni. Jézus egyik legmegdöbbentőbb mondata nagypénteken ez: "Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek." (Lk 23,34) Ezt ellenségeiért, kivégzőiért imádkozza Atyjához, akivel egy. Nincs ennél nagyobb egység az irgalmas Istennel. Ebbe a szerető szentháromságos áramkörbe csak az tud bekapcsolódni, aki levetkőzi gőgjét, karrier-vágyát, és tud megbocsátani. Nemcsak másnak, hanem elsősorban önmagának. 

De érdemes felidéznünk mást is a megbocsátással kapcsolatban. 

"Ha hétszer vétkezik is naponta ellened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy »bánom«, bocsáss meg neki." (Lk 17,4)

"Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek." (Mt 6,4)

"Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen." (Kol 3,13)

Jézus nem kötött kompromisszumot, nem alkudozott és méricskélt magában, hogy kinek miért és mennyire bocsát meg. Elment a végsőkig. Ám életében arról is tanúságot tett, hogy milyen módon lehet a rosszat jóvá tenni, vagy éppen a gonosz lelket és annak hatását elűzni. Így beszélhetünk a templom megtisztításáról, a farizeusokkal szembeni viselkedéséről, de ezzel párhuzamosan a szamariai asszonyról, a házasságtörő nőről... Jézus a szívbe lát, és az alapján dönt, ítél: ha teljesen megkeményített szívvel találkozik, nem azt mondja: menj, de többé ne vétkezzél. Ezt csak a töredelmes szívű bűnbánó embernek tudja mondani. 

Amikor viszont a Fán minden ember minden bűnéért hal meg, tudja, hogy csak teljesen engedelmes szívvel, minden ellenérzést kivetve magából tud igazán meghalni értünk. 

Az ellenséget úgy szereti Jézus, hogy megmenteni akarja lelkét. És az Igaznak könnyen akad ellensége. Világunkban azt tapasztaljuk, hogy aki az igazság mellett áll ki, attól a közösség elfordul, áskálódások kereszttüzének teszik ki. 

Nagypéntek egyik üzenete az, hogy elbúcsúzzunk ellenségeinktől: a bűnöktől, a rossz környezettől, a ránk rossz hatást gyakorló személyektől, és Isten végtelen irgalmába helyezzük őket. Nem feladatunk az örökös küzdelem. Istenre kell bízni lelküket, remélve üdvösségükben. Saját lelkünket és jövőnket pedig az üdvösség mindig újra zöldellő útjára terelni. Mert mindig vissza lehet térni erre az útra, csak észre kell venni Jézus kitárt karját...

Nagycsütörtök

Az Olajfák-hegye

Sajnos saját életünket sem tudjuk néha föntről szemlélni. Nem tudunk kilépni önző világunkból, és csak problémáinkon őrlődünk. Nem tudjuk fentről látni ezt a világot, egy kicsit kívülről. Mindenen idegeskedünk, minden és mindenki útban van számunkra, és közben fel sem fedezzük az Igazságot. 

Nagycsütörtök az egyik legszebb és legmélyebb nap az év során. Ha nem a leginkább az! Liturgikus szempontból több esemény van egy napon (krizmaszentelés, papi ígéretek megújítása, esti szentmise az utolsó vacsora emlékére, lábmosás, oltárfosztás, oltármosás, virrasztás...). Ezek gazdagsága rámutat Jézus egyik lényeges mondatára: "De hiszen éppen ezért az óráért jöttem." (Jn 12,27b) Jézus nagyon jól tudja, hogy engedelmességéből fakadó kötelessége, hogy teljesítse az Atya akaratát. Az Atya akarata nem az, hogy szenvedő Fiának kivégzését végignézze, hanem hogy önmagában kiengesztelje a világot. A világ szemében a közénk jövő Isten semminek sem látszott. Ám Isten ennek ellenére szükségesnek tartotta a véres áldozatot. Ez nem a szenvedés szeretete, ez nem valamiféle bomlott elméjű döntés. Itt a halál és az élet száll harcra, itt a bűn és a büntetést és bűnt eltörlő mindenható örök Isten kel harcra. Ha pedig a bűn büntetése a halál, csak a halál által lehet legyőzni a bűnt, csak ez által lehet kiengesztelni a Jó Istent. Ő pedig önmagát engeszteli, saját Fiát sem kíméli, csakhogy alkotását, teremtését, az embert megmentse az örök kárhozattól, és eljuttassa az örök üdvösségre. Erről mondja XVI. Benedek pápa legelső és legfontosabb enciklikájában, utat jelölve Európa és az egész emberiség számára: "Deus caritas est", vagyis "Isten a szeretet".  

Jézus a nagypénteki óráért jött. Akkor is jött volna ( a ferences teológia ezt hangsúlyozza), ha nem kellett volna meghalnia a mi bűneink miatt. Viszont ez az óra jelzi a bűnbeesés örökletességét, a szabad akarat eltörölhetetlen törvényét. Isten adott, felkínált egy örökké tartó boldog életet. Az ember nem bízott benne, bűnbe esett. A bűn bizalmatlanság, és a bizalmatlanság erőszakot, majd halált szül. Életünkből mennyi ilyen példát tudunk!

Jézus a nagycsütörtöki óráért jött. Igaz, nagypénteken feszítik keresztre, abban a bizonyos órában. Ám ő most, nagycsütörtök estéjén mondja ki az igazi "igent". Itt fogadja el könnyek és verítékek közepette, hogy a keresztre kell mennie. Fél, sír, reszket, remeg, izzad, retteg, már-már alig él, de felfogja, hogy neki Isten akaratát kell teljesíteni. Isten pedig a bűnt és annak következményét akarja eltörölni. Ezért kell felvennie istenségének is az emberséget, annak legvégső határát, a halált is. Így lehetősége nyílik minden Krisztus-követőnek új utat választania. 

Nagycsütörtök üzenete elsősorban azt mondja: reméljünk az örök életben, reméljünk Istenben. 

Bármilyen kihívás áll előttünk, az semmi az Isten örökkévalóságához képest. 

Nagycsütörtökön emlékezünk a papság és az Eucharisztia megalapítására is. Milyen nagy csoda ez! Isten az embert használja fel ismét arra, hogy Istenségének lényegét közölje. A papság törékeny cserépedény: emberek szolgálják életükkel Isten üdvözítő művét. Itt is nagy kísértés a bűn, de még nagyobb lehetőség az áldozat. (A mai világ nem ismeri - nem akarja ismerni - az áldozat fogalmát. Nagy veszély.) A pap önmagát alárendeli az isteni műnek, az isteni akaratnak, és minden porcikájával legfőbb Urát és Teremtőjét kívánja szolgálni. Az Eucharisztia is emberi szó által (és a Szentlélek ereje által) lesz valósággá az oltáron. Független pedig attól, hogy a szentmise bemutatása előtt egy órával milyen bűnt követett el a pap. 

Nagycsütörtök Isten és ember legbensőbb és legmélyebb (végtelen) kapcsolatáról szól. Isten üdvözíteni akar mindenkit. És ehhez minden eszközt "bevet". Nagycsütörtök nem más, mint a teremtés művének újra-dimenzionálása, újra-megvalósítása, valami új alkotása a régi megléte mellett. 

Nagycsütörtök reggelén be kell lépni a szentháromnapba, és egyesülni kell azzal az Istennel, aki egyesült a mi emberségünkkel. Talán egy kifejezés is elég lenne ma, a nagycsütörtök lényegének elmondására: Isten saját képmására teremtett minket. Ha ezt megértjük, felfogjuk az egész szentháromnap és a feltámadás diadalával teljes húsvét lényegét.

"Krisztus engedelmes volt értünk mindhalálig..."

Most szól a Bartókon (április 16. 19:35-től)

LINK

Ma van (Joseph Ratzinger) XVI. Benedek emeritus pápa 87. születésnapja

Isten éltesse sokáig!

Tegnap volt a művészet világnapja

Egy hír a tavalyi nagyböjt végéről:

Február 23-án, szombaton reggel befejeződött a Vatikánban a nagyböjti lelkigyakorlat, amelyet Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke tartott a Szentatya és a Római Kúria tagjai számára. A bíboros utolsó elmélkedését követően XVI. Benedek a következő szavakkal fejezte ki köszönetét:

„Köszönetet mondok ezért az imádkozó közösségért, amely ezen a héten elkísért engem Isten Szavát hallgatva”. Köszönettel fordult Ravasi bíboroshoz azokért a szép „kirándulásokért”, amelyeket a hit, a zsoltárok világában tettek. Mindenkit elbűvölt a hit világának gazdagsága, mélysége, szépsége és hálásak vagyunk, hogy Isten Szavai ismét új módon, új erővel szóltak hozzánk – mondta XVI. Benedek pápa.

Az elmélkedés témája a hit, az ima művészete volt. „Eszembe jutott – folytatta beszédében a pápa –, hogy a középkori teológusok a „Logos” szót nem csak a „Verbum” – ige kifejezéssel fordították le, hanem az „ars” – művészet szóval is. A „verbum” és az „ars” tehát egymással felcserélhető szavak. A középkori teológusok számára csak ez a két szó együttesen fejezi ki a „Logos” teljes értelmét. A „Logos” nem pusztán egy matematikai fogalom, hanem van szíve: egyben szeretetet is jelent. Az igazság szép; az igazság és szépség összetartoznak: a szépség az igazság pecsétje.

Ravasi bíboros a Zsoltárokból és napjaink tapasztalatából kiindulva azt is erőteljesen hangsúlyozta, hogy a „nagyon szépnek”, amelyet a Teremtő a hatodik napra vonatkoztatott, világunkban szüntelenül ellentmond a rossz, a szenvedés, a korrupció. Olyan, mintha a gonosz állandóan be akarná szennyezni a teremtést, hogy ellentmondjon Istennek és felismerhetetlenné tegye igazságát és szépségét. A rossz által ilyen mélyen áthatott világban a „Logos”, az örök Szépség és az „Ars”, az örök Művészet úgy jelenik meg, mint „caput cruentatum”, véráztatott fej. A megtestesült Logos, a Fiú, töviskoronát visel fején.

Azonban éppen Isten Fia szenvedő alakjában kezdjük megpillantani Teremtőnk és Megváltónk legmélyebbre ható szépségét. A sötét éjszaka csöndjében mégis meghalljuk Isten Szavát. Hinni nem más, mint a világ sötétségében megérinteni Isten kezét, ebben a csöndben meghallgatni Szavát és látni Szeretetét.

Tegyünk újabb „kirándulásokat” a hitnek ebben a titokzatos világában, hogy egyre jobban tudjuk dicsőíteni Istent, imádkozni hozzá, Szavát hirdetni, tanúskodni az igazságról, ami szép, és ami szeretet.

Beszéde végén XVI. Benedek mindenkinek köszönetet mondott nem csak az elmúlt hétért, hanem azért, hogy pápasága nyolc évében nagy szakértelemmel, szeretettel és hűséggel vele együtt hordozták péteri szolgálata terhét. Háláját megőrzi továbbra is annak ellenére, hogy most véget ér a „külső”, „látható” szeretetközösség. Megmarad azonban a spirituális közelség, az imában való mély szeretetközösség. Ennek a bizonyosságnak a tudatában haladjunk tovább, legyünk biztosak Isten győzelmében, a szépség és a szeretet igazságában – fejezte be pápasága utolsó nagyböjti lelkigyakorlatát XVI. Benedek.

forrás: Vatikáni Rádió

Meddig mehet még? - Angyal helyett ogre

Blogunkon már írtunk egy apácáról, akiben benne rejlik az X (faktor), de előkerült egy újabb produkció, mely történetesen egy esküvőn történt. Sokan lelkesen osztják meg facebook oldalukon, és a YouTube videómegosztó portálon is elérte a 22 186 584 megtekintést. Tudományosan alátámasztott tény, hogy az efféle dolgok inkább ragadósak, mint a lényeges, igaz, valóban kincset és tartalmat rejtő dolgok. 

Nos, íme a videó:

 

Elénekelte máshol is: ITT

1. Nem tudjuk, Ray Kelly atya ugyanilyen pontossággal énekli-e majd a nagycsütörtöki mise introitusát, vagy éppen nagypénteken a "Christus factus est pro nobis"-t, de akár az "Ecce lignum crucis"-t? (Ezek gregorián énekek.)

2. Míg lelkiismeretes papok azon fáradoznak, hogy egyáltalán érvényes legyen a házasságkötés szertartása, és a nemrég kiadott szertartáskönyvet fizikailag bírják tartani, lapozni, közben akadnak népszerűbb papok, kik mindezeken felülemelkedve olcsóbb utat választanak. 

3. A népszerűség mindig olcsóbb, mint a minőség.

fr. Ray Kelly (fotó: evoke.ie)

Nos, elemezzünk egy kicsit. Mit is hallunk ezen az esküvőn, az "In persona Christi" (Krisztus személyében) cselekvő pap ajkáról? Ray atya ugyan módosította a szöveget, de a dallam ismerős lehet innen:

Úgy tudjuk, hogy hazánk egyes területein nem propagálják a templomi hangversenyeket sem. A templomi tapsról pedig szintén megvan a sajátos egyházi álláspont. Ennek ellenére Ray atya produkcióját kitörő taps fogadta. 

Itt kell megemlítenünk néhány dolgot az esküvőkkel kapcsolatban. Az a pár esküvő, melyet katolikus templomban hajlandók megkötni a párok, igen árulkodó a hithez (valláshoz) való viszonyukról. A résztvevők 90 százaléka nem tudja, hogyan kell viselkedni a templomban. Nem tudják a válaszokat, nem állnak fel, nem térdelnek le, de a ruhaköltemények és a legújabb parfümök már úgyis elkábítottak mindenkit... Nem gond, nem is érdekel senkit a "száraz", "rigorózus", "elavult" egyházi szertartás, hiszen végre valaki slágert énekel nekünk (angolul), és tapsolhatunk!

Kíváncsian várjuk az első magyar papot, aki utánozza majd Ray atyát. Reméljük, a 15 millió lájkig meg sem áll a videója! Lehetne énekelni a Jégkorszakból is, vagy az Üvegtigrisből...

Egyébként a közel 80 éves Leonard Cohen így énekli:

Néhány javaslat a megunt Bach, Liszt, Caccini, Schubert, Mozart ... Ave Mariák, motetták helyett:

Ötletes a koreográfia is:

Az alábbi videó címe érdekes. Valamit sugall: "The Scientist cover"

 

Közeleg az esküvők szezonja. Sok sikert kívánunk az énekek tanulásához! És várjuk a jutúb és fészbúk lájkokat!

esztékávé

"Valaki egyszer észrevett egy pillangót, amint éppen a bábjából próbált kimászni. Az illető a folyamatot túl lassúnak találta, ezért gyengéden lehelni kezdte a lepkét. A meleg fuvallat fel is gyorsította a folyamatot. De ami kibújt a bábból, az nem lepke lett, hanem egy szétroncsolt szárnyú lény."
- A növekedési folyamatot (...) nem lehet felgyorsítani. Csak azt érjük el, hogy tönkretesszük.

Anthony de Mello

Virágvasárnap - homíliavázlat

Hosanna filio David! Hozsanna Dávid fiának!

Az üdvtörténet belső törvényszerűsége az, hogy Isten belépett életünkbe, azzal a céllal, hogy azt üdvösségre vezeti. Virágvasárnap bevezetés a húsvéti misztérium ünnepléséhez, és az Egyház azért kezdte ünnepelni, mert meglátta, hogy ennek az emlékezésnek van mondanivalója.

Mi ez a mondanivaló? Az, amit az evangélisták megőriztek számunkra. A szenvedés egész történetén végigvonul az a tény, hogy ezekben a szomorú eseményekben teljesedik be a próféták jövendölése. A zsidók olyan messiást vártak, aki dicsőséges, hatalmas, megsemmisíti az ellenségeit, ezért nem tudták elfogadni azt, aki engedelmességével, áldozatával, a vértanúság vállalásával kiengeszteli Atyjánál a világ bűneit. Jézusban teljesedik be az Ószövetség, életében, de ez a mű most lesz igazán teljes. A nagyhét misztériumai, melyek megértésében segít liturgia napról napra,  belevisznek minket az események sorába. Együtt leszünk Jézussal. Együtt az egyházmegye püspökével és papságával, együtt a lábmosásnál, együtt halálakor, és találkozunk vele az úton, miután feltámadt. Most pedig együtt vonultunk be vele a szentmise elején, hogy mi is csatlakozzunk szenvedéseihez, vele együtt vállaljuk azt, hogy majd mi is bejuthassunk az örök húsvétba.

Virágvasárnap drámaian gazdag, végtelenül összetett, és mégis isteni módon egyszerű. Ha virágvasárnap nélkül érkeznénk a Szent Háromnapba, félő, hogy Jézus egyéni történetére emlékeznénk csupán: perére, megkínzására és kivégzésére. Ma kezdődik a nagyhét. Ma már kapunk néhány aranyló sugarat is húsvét fényéből: „Hozsanna Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön, hozsanna a magasságban!” – énekeljük a Jézusnak ujjongó tömeggel. A véres és sötété nagypénteket Virágvasárnap és Húsvét ragyogása keretezi. Nagyon hasonlít a színeváltozás hegyén történő eseményekre: Jézust, miközben Mózessel és Illéssel eljövendő haláláról beszélgetnek, tündöklő fény öleli át. A nagypénteki áldozatot is ilyen dicsőség öleli körül, hogy tudjuk, maga Isten működik itt.

Ma három réteget különböztethetünk meg az ünneplésben.

Az első a felidéző emlékezés. Fontos, hogy ne feledkezzünk el semmiről sem, ami Jézus bevonulásakor történt, hiszen mindez értünk, a mi üdvösségünkért történt. A keresztény ünneplés nem csupán évforduló, vagy emlékműsor, de természetesen van időbeli vonatkozása is. A liturgia a Szentlélektől áthatott cselekvő emlékezés arra a Krisztus-misztériumra, aminek egyedi kapcsolata van a múlttal, a jelennel és kiváltképpen az örökkévaló jövővel. Az emlékezés egyben jelenvalóvá tétel.

Ha csupán drámai módon adnánk elő a virágvasárnapi eseményeket, az nem közvetítené Isten kegyelmi erejét. Jézus a főszereplő, és az ő személyében Isten vonul be most a szent városba, melynek kapuja, akárcsak a templom kapuja, a mennyország ajtaját jelképezi, amit kínszenvedése és halála által nyit meg számunkra. Ő maga ez az ajtó, csak általa, rajta keresztül juthatunk el az Atyához a Szentlélekben. Az egész liturgia és a templom az a cselekmény és hely, amelyben nem csupán emlékek felidézése, emlékképek megjelenítése történik, hanem belépünk a Krisztust megszemélyesítő pap vezetésével abba az eseménysorba, melynek Krisztus volt a főszereplője. Jézus pedig kijelenti: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Mit? Az ő megváltó művét. Azt, hogy belép a szegény és beteg emberek életébe, felemeli őket, együtt sír a sírókkal, szenved, és örül, kételkedik és utat mutat magabiztosan. És végül vérét ontják értünk, bűneinkért. A vértanúk megtették az ő emlékezetének fennmaradásáért.

Az ő jelenléte a mi ünneplő közösségünkben elvezet a második szintre. Jézus azt akarja, hogy most mi legyünk az őt kísérő, előtte hódoló tömeg, s megilletődött lélekkel ajánljuk fel neki szívünk dicsérő énekét. És megrendültségünk hitünk természetéből fakad, mert tudjuk, hogy ő a Messiás, az élő Isten Fia. Ezzel a felismeréssel még az őt követő apostolok sem rendelkeztek, hiszen a Lélek kiárasztása még nem történt meg. A liturgia mindig megrendülésre késztet, nem érzelmileg, hanem a hittől megvilágosított értelem új meg új felismerései, rácsodálkozásai által. A megrendülés hitelességét aztán az erkölcsi változásaink igazolják.

Ennél is mélyebb, vagy éppen magasabb szintre akar emelni minket az Úr a liturgikus ünneplés által. Az Egyház minden tagjában folytatni akarja szenvedését és feltámadását. Nem csupán a stigmatizált szentekben, hanem minden benne hívőben. Keresztté alakítva, saját keresztjének részévé téve értelmetlennek látszó és olykor elfogadhatatlan szenvedéseinket. Bevon minket önátadásának legmélyebb titkába, ahol ő a Lélek által egyetlen áldozatul ajánlotta magát Atyjának. A szentáldozásban, az Úrral való közösségben valósul meg az ünneplésnek ez a legvégső szintje, és kegyelmi jelenlétében megmaradva a zarándokúton lévő Egyház élete állandóan megjeleníti Krisztus bevonulását a mennyei Jeruzsálembe, az Atya dicsőségébe.

Adja Isten, hogy bevonulásunk, készületünk a Szent Háromnapra elvezessen minket lelkünk újjászületéséhez, hogy majd egykor méltók legyünk bevonulni az örök Húsvétba is! Amen.