Hosanna filio David!
Hozsanna Dávid fiának!
Az üdvtörténet belső
törvényszerűsége az, hogy Isten belépett életünkbe, azzal a céllal, hogy azt
üdvösségre vezeti. Virágvasárnap bevezetés a húsvéti misztérium ünnepléséhez,
és az Egyház azért kezdte ünnepelni, mert meglátta, hogy ennek az emlékezésnek
van mondanivalója.
Mi ez a mondanivaló? Az,
amit az evangélisták megőriztek számunkra. A szenvedés egész történetén
végigvonul az a tény, hogy ezekben a szomorú eseményekben teljesedik be a
próféták jövendölése. A zsidók olyan messiást vártak, aki dicsőséges, hatalmas,
megsemmisíti az ellenségeit, ezért nem tudták elfogadni azt, aki
engedelmességével, áldozatával, a vértanúság vállalásával kiengeszteli Atyjánál
a világ bűneit. Jézusban teljesedik be az Ószövetség, életében, de ez a mű most
lesz igazán teljes. A nagyhét misztériumai, melyek megértésében segít liturgia
napról napra, belevisznek minket az
események sorába. Együtt leszünk Jézussal. Együtt az egyházmegye püspökével és
papságával, együtt a lábmosásnál, együtt halálakor, és találkozunk vele az
úton, miután feltámadt. Most pedig együtt vonultunk be vele a szentmise elején,
hogy mi is csatlakozzunk szenvedéseihez, vele együtt vállaljuk azt, hogy majd
mi is bejuthassunk az örök húsvétba.
Virágvasárnap drámaian
gazdag, végtelenül összetett, és mégis isteni módon egyszerű. Ha virágvasárnap
nélkül érkeznénk a Szent Háromnapba, félő, hogy Jézus egyéni történetére
emlékeznénk csupán: perére, megkínzására és kivégzésére. Ma kezdődik a nagyhét.
Ma már kapunk néhány aranyló sugarat is húsvét fényéből: „Hozsanna Dávid
Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön, hozsanna a magasságban!” – énekeljük a
Jézusnak ujjongó tömeggel. A véres és sötété nagypénteket Virágvasárnap és
Húsvét ragyogása keretezi. Nagyon hasonlít a színeváltozás hegyén történő
eseményekre: Jézust, miközben Mózessel és Illéssel eljövendő haláláról
beszélgetnek, tündöklő fény öleli át. A nagypénteki áldozatot is ilyen dicsőség
öleli körül, hogy tudjuk, maga Isten működik itt.
Ma három réteget
különböztethetünk meg az ünneplésben.
Az első a felidéző
emlékezés. Fontos, hogy ne feledkezzünk el semmiről sem, ami Jézus
bevonulásakor történt, hiszen mindez értünk, a mi üdvösségünkért történt. A
keresztény ünneplés nem csupán évforduló, vagy emlékműsor, de természetesen van
időbeli vonatkozása is. A liturgia a Szentlélektől áthatott cselekvő emlékezés
arra a Krisztus-misztériumra, aminek egyedi kapcsolata van a múlttal, a
jelennel és kiváltképpen az örökkévaló jövővel. Az emlékezés egyben jelenvalóvá
tétel.
Ha csupán drámai módon
adnánk elő a virágvasárnapi eseményeket, az nem közvetítené Isten kegyelmi
erejét. Jézus a főszereplő, és az ő személyében Isten vonul be most a szent
városba, melynek kapuja, akárcsak a templom kapuja, a mennyország ajtaját
jelképezi, amit kínszenvedése és halála által nyit meg számunkra. Ő maga ez az
ajtó, csak általa, rajta keresztül juthatunk el az Atyához a Szentlélekben. Az
egész liturgia és a templom az a cselekmény és hely, amelyben nem csupán
emlékek felidézése, emlékképek megjelenítése történik, hanem belépünk a
Krisztust megszemélyesítő pap vezetésével abba az eseménysorba, melynek
Krisztus volt a főszereplője. Jézus pedig kijelenti: „Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.” Mit? Az ő megváltó művét. Azt, hogy belép a szegény és beteg
emberek életébe, felemeli őket, együtt sír a sírókkal, szenved, és örül,
kételkedik és utat mutat magabiztosan. És végül vérét ontják értünk,
bűneinkért. A vértanúk megtették az ő emlékezetének fennmaradásáért.
Az ő jelenléte a mi ünneplő
közösségünkben elvezet a második szintre. Jézus azt akarja, hogy most mi
legyünk az őt kísérő, előtte hódoló tömeg, s megilletődött lélekkel ajánljuk
fel neki szívünk dicsérő énekét. És megrendültségünk hitünk természetéből
fakad, mert tudjuk, hogy ő a Messiás, az élő Isten Fia. Ezzel a felismeréssel
még az őt követő apostolok sem rendelkeztek, hiszen a Lélek kiárasztása még nem
történt meg. A liturgia mindig megrendülésre késztet, nem érzelmileg, hanem a
hittől megvilágosított értelem új meg új felismerései, rácsodálkozásai által. A
megrendülés hitelességét aztán az erkölcsi változásaink igazolják.
Ennél is mélyebb, vagy
éppen magasabb szintre akar emelni minket az Úr a liturgikus ünneplés által. Az
Egyház minden tagjában folytatni akarja szenvedését és feltámadását. Nem csupán
a stigmatizált szentekben, hanem minden benne hívőben. Keresztté alakítva,
saját keresztjének részévé téve értelmetlennek látszó és olykor elfogadhatatlan
szenvedéseinket. Bevon minket önátadásának legmélyebb titkába, ahol ő a Lélek
által egyetlen áldozatul ajánlotta magát Atyjának. A szentáldozásban, az Úrral
való közösségben valósul meg az ünneplésnek ez a legvégső szintje, és kegyelmi
jelenlétében megmaradva a zarándokúton lévő Egyház élete állandóan megjeleníti
Krisztus bevonulását a mennyei Jeruzsálembe, az Atya dicsőségébe.
Adja Isten, hogy
bevonulásunk, készületünk a Szent Háromnapra elvezessen minket lelkünk
újjászületéséhez, hogy majd egykor méltók legyünk bevonulni az örök Húsvétba
is! Amen.