Ígértük, hogy novemberben többet szólunk a halálról és a feltámadásról. Most nézzük meg, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa mit fogalmaz meg ebben a kérdésben.
"Hiszem a test föltámadását"
A keresztény Credo - hitünk megvallása Istenben az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, valamint az Ő teremtő, üdvözítő és megszentelő tevékenységében - a tetőpontjára ér, amikor meghirdeti a halottak föltámadását az idők végén és az örök életet.
Erősen hisszük és ezért reméljük: amint Krisztus valóban föltámadt a holtak közül és örökké él, úgy haláluk után az igazak is örökké élni fognak a föltámadt Krisztussal, és Ő föltámasztja őket az utolsó napon.
Föltámadásunk, miként az Övé, a Szentháromság műve lesz: "Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által (Róm 8,11).
A "test" szó az embert jelöli gyöngeségének és halandóságának állapotában. A "test föltámadása" azt jelenti, hogy a halál után nem csupán a lélek élete halhatatlan, hanem "halandó testünk" (Róm 8,11) is újra magára fogja ölteni az életet.
Hinni a halottak föltámadását a keresztény hitnek kezdeteitől fogva lényeges eleme volt. "A keresztények meggyőződése a halottak föltámadása. A belé vetett hitben élünk": "Ha tehát azt hirdetjük, hogy Krisztus föltámadt a halálból, hogyan állíthatják néhányan közületek, hogy nincs föltámadás? Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek (...). Ám Krisztus föltámadt a halálból, mint a holtak zsengéje (1Kor 15,12-14.20).
A Krisztussal feltámadottak
Ha igaz, hogy Krisztus "az utolsó napon" föl fog minket támasztani, az is igaz, hogy Krisztussal együtt bizonyos értelemben már föltámadtunk. Valójában ugyanis a keresztény élet a Szentlélek miatt már a földön részesedés Krisztus halálában és föltámadásában: "Vele együtt temettek el a keresztségben, vele is támadtok föl az Isten erejébe vetett hit által, aki föltámasztotta Őt halottaiból (...). Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján." (Kol 2,12; 3,1)
A hívők, akik a keresztség által egyesültek Krisztussal, már valóságosan részesei a föltámadott Krisztus mennyei életének, de ez az élet "elrejtett" marad "Krisztussal Istenben" (Kol 3,3). Isten "Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben" (Ef 2,6). Mivel az Eucharisztiában Krisztus testével táplálkozunk, már az Ő testéhez tartozunk. Amikor majd az utolsó napon föltámadunk, mi is megjelenünk "Vele együtt dicsőségben" (Kol 3,4).
Ezt a napot várva a hívő teste és lelke már részesedik a "Krisztusban" való lét méltóságában; ezért kell tisztelnünk a saját testünket, de mások testét is, főként amikor szenved: "A test (...) az Úrért van, az Úr pedig a testért. Isten az Urat föltámasztotta, s minket is föl fog támasztani hatalmával. Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? (...) Nem vagytok a magatokéi. (...) Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben!" (1Kor 6,13-15.19-20)
Meghalni Jézus Krisztusban
Ahhoz, hogy föltámadjunk Krisztussal, előbb meg kell halni vele, "el kell hagyni ezt a testet, hogy hazajussunk az Úrhoz" (2Kor 5,8). Ebben az eltávozásban, ami a halál, a lélek elválik a testtől. Újból egyesül testével a halottak föltámadásának napján.
A halál
"Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá". A testi halál bizonyos értelemben természetes, ám a hit szemében valójában a "bűn zsoldja" (Róm 6,23). Azok számára viszont, akik Krisztus kegyelmében halnak meg, a halál részesedés az Úr halálában, hogy föltámadásában is részesülhessenek.
A halál a földi élet vége. Életünk csak bizonyos ideig tart, ez alatt változunk és öregszünk. Halálunk, mint minden más földi élőlény esetében, az élet természetes vége. A halálnak e ténye sürgető tényező életünkben: halandóságunk tudata arra emlékeztethet, hogy életünk megvalósítására csak korlátozott idő áll rendelkezésünkre:
"Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban (...), mielőtt a por visszatér a földbe, ahonnan jött, és az éltető lehelet Istenhez, aki adta." (Préd 12,1.7)
A halál a bűn következménye. Az Egyház Tanítóhivatala mint a Szentírás és a Szenthagyomány állításainak hiteles magyarázója tanítja, hogy a halál az ember bűne miatt lépett a világba. Jóllehet az embernek halandó természete van, a Teremtő nem halálra szánta. Így a halál ellentmond Isten, a Teremtő tervének. Úgy vonult be a világba, mint a bűn következménye. "A testi halált az ember nem ismerte volna meg, ha nem vétkezik", így tehát a halál az ember "utolsó ellensége" (1Kor 15,26), akit le kell győzni.
A halált Krisztus átalakította. Jézus, Isten Fia elszenvedte a halált is, mint az emberi lét velejáróját. De Ő halálfélelme ellenére az Atyja akarata iránti teljes és szabad engedelmességben vállalta magára. Jézus engedelmessége a halál átkát áldássá változtatta.
A keresztény halál értelme
Krisztus miatt a keresztény halálnak pozitív értelme van. "Számomra ugyanis élni Krisztus, meghalni nyereség" (Fil 1,21). "Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, élni is fogunk vele együtt" (2Tim 2,11). A keresztény halál lényegi újdonsága ez: a keresztség által a keresztény szentségileg már "meghalt Krisztussal", hogy új életet éljen. Ha Krisztus kegyelmében halunk meg, a testi halál befejezi ezt a "Krisztussal való meghalást", és véglegessé válik beiktatásunk Krisztusba az Ő megváltása által: "Jobb nekem Jézus Krisztusért meghalni, mint uralkodni a föld határain. Őt keresem én, aki értünk halt meg, őt akarom, aki értünk föltámadt. Születés vár rám (...) Hagyjátok a tiszta fényt vennem. Oda eljutva leszek ember."
A halálban Isten magához szólítja az embert. Ezért a keresztény Szent Pálhoz hasonlóan vágyódhat a halál után: "Szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek" (Fil 1,23). És Krisztus példáját követve képes halálát az Atya iránti szeretet és engedelmesség aktusává átformálni: "Az én szerelmem megfeszíttetett; (...) az élő víz szólal meg bennem, és ezt mondja: 'jöjj az Atyához'."
"A látásodra vágyom; / szeretnék meghalni."
"Én nem meghalok; az életbe megyek be."
A halál keresztény szemléletét nagyon szépen fejezi ki az Egyház liturgiája: "Mert híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg nem szűnik, és amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja."
A halál az ember földi zarándokútjának, a kegyelem és irgalom - amit Isten fölajánl neki, hogy megvalósítsa földi életét az isteni terv szerint és hogy döntsön végső sorsáról - idejének vége. "Egyetlen földi életünk végeztével" további földi életekre nem térünk vissza többé. "Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg" (Zsid 9,27). A halál után "reinkarnáció" nincs.
Az Egyház buzdít minket, hogy készüljünk föl halálunk órájára ("A hirtelen és készületlen haláltól, ments meg, Uram, minket" - imádkozzuk a Mindenszentek litániájában); hogy kérjük Isten Anyját, imádkozzon értünk "halálunk óráján" ("Üdvözlégy Mária" imádság); s hogy bízzuk rá magunkat Szent Józsefre, a jó halál védőszentjére:
"Minden cselekedetedben és gondolatodban úgy kellene viselkedned, mintha azonnal meghalnál. Ha jó volna a lelkiismereted, nem nagyon félnél a haláltól. Jobb volna a bűnöktől óvakodni, mint a halál elől futni. Ha ma nem vagy készen, hogyan leszel készen holnap?"
"Áldott légy, Uram, a testi halálért, mi testvérünkért,
akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, akik magukat megadták
a te szent akaratodnak,
a másik halál nem fog fájni azoknak."
