Boldog Duns Scotus ferences teológus emléknapja van ma. 1265-ban (?1266) született Skóciában és 1308-ban halt meg Kölnben. Tizenöt évesen belépett a ferences rendbe, 1291-ben szentelték pappá. Teológiát tanult Párizsban, Oxforban és Cambridgeben. Ezután Párizsban és Oxfordban tanárként működött. Azon teológusok közé tartozott, akik újra felfedezték Arisztotelész filozófiáját. (Gyermekkorában az iskolában gyakran csúfolták "borsóagyúnak" - nem jeleskedett a tudományokban.)
XVI. Benedek pápa tavaly tartott szerdai beszédsorozatában helyet kapott Duns Scotus is. Ebben kifejtette, hogy "Duns Scotus szerint a Logosz (Ige) megtestesülése az egész üdvtörténet legnagyobb és legszebb műve: Isten örök szeretetének kinyilatkoztatása, amely megnyilatkozik az üdvözítő Szenvedés és az Oltáriszentség misztériumában is. Krisztus, a történelem és a Kozmosz (világmindenség) Középpontja ad értelmet, méltóságot és értéket életünknek. Duns Scotus, kora több keresztény gondolkodójától eltérően azt vallotta, hogy Isten Fia emberré lett volna akkor is, ha az emberiség nem vétkezett volna. A bűnbeesés tehát nem volt Krisztus predestinációjának oka, tehát Krisztus predestinációja Ádám vétke nélkül is megtörtént volna. Duns Scotus meglepő hipotézise szerint az Atyaisten örök szeretet-tervében ott volt a Fiú megtestesülése, amely lehetővé teszi minden teremtménynek, hogy Krisztusban és Krisztus által elhalmozza a kegyelem Isten dicsőségére az örökkévalóságban." (vatikáni rádió)
A kegyelemről és az üdvösségrő szóló elméletében is a gondolati kiindulópont, Isten abszolut szuverenitása a meghatározó: nem a kegyelem vagy az érdem, hanem az ember szabadságát nem korlátozó, értelmi úton fel nem fogható isteni rendelés dönt az üdvösség vagy a kárhozat kérdésében.
Duns Scotus a szeplőtelen fogantatás témájában is nagyot alkotott. A párizsi egyetemen több vita után végül a pápai legátus jelenlétében megvédte tanait Mária szeplőtelen foganatatásának kérdésében. Ezt 1854-ben IX. Piusz pápa dogmává emelte.
A "doctor subtilis" jelzővel illetik.
A szabadságról Duns Scotus Aquinói Szent Tamással szemben úgy véli, hogy az értelem determinált. Ha valamit megért, nincsen módja nem megérteni. A kontingencia forrása az emberi cselekvésben tehát nem az értelem, hanem az akarat. Az akarat meghatározatlansága azt jelenti, hogy mindkét irányban rendelkezik hatóképességgel. Ez a szabad hatóképeség egyrészt szükséges és elégséges a cselekvéshez, másrészt képes nem cselekedni akkor is, amikor minden adva van a cselekvéshez. Amikor a-t cselekedtük, érezzük, hogy képesek lettünk volna nem a-t cselekedni vagy egyáltalán nem cselekedni.
Scotus szerint nem akarhatjuk, hogy szerencsétlenek legyünk, de az lehetséges, hogy – amikor az igazságosság kedvéért önmérsékletet gyakorlunk – ne akarjuk a boldogságunkat. Az intellektus így több lehetséges utat javasolhat az akaratnak, az egyik mondjuk a boldogsághoz vezet, a másik igazságos. Az akarat szabadsága abban áll, hogy egyik ráció sem determinálja, szabadon választhat a kettő között. A cél és a motívum így megmagyarázza az akarat választását, de nem determinálja. A motívum rész oka a cselekvésnek. A másik rész ok az akarat önmeghatározása, amellyel elkötelezi magát e motívum mellett. Ha a motívum mint ok önmagában elégséges volna a cselekvéshez, akkor az akarat pusztán passzív lenne. Ha viszont az akarat lenne önmagában elégséges feltétele a cselekvések, akkor képesek volnánk ok nélkül akarni. Scotus szerint mindkettő hamis. Mindkét tényező önmagában szükséges de nem elégséges feltétel.
1299-ben egy alkalommal, amikor elmerült az imádságban, az oxfordi kolostorban, amikor a megtestesült Igét imádta, a Boldogságos Szűz megjelent neki. Karján a gyermek Jézust tartotta, majd megcsókolta.
Halála után özönlöttek sírjához a zarándokok. 1992. március 20-án avatta boldoggá Rómában II. János Pál pápa.
