Egy évvel ezelőtt (2010. november 4-én) a templomban adott hangversenyt az Accord Quartet. Az akkor felcsendülő zeneműveket részletesen ismertettük blogunkon.
November 25-én (Szent Katalin napján) este 19:00-kor a Közösségi Házban (Forrás utca) ad ismét koncertet a négytagú együttes.
Az est műsora:
Joseph Haydn: Reiterquartett Op. 74, No. 3.
Petrovics Emil: 2. vonósnégyes
Ludwig van Beethoven: F-dúr kvartett Op. 135.
A művekről részletesen:
Joseph Haydn osztrák zeneszerző (1732-1809) a bécsi klasszika egyik legnagyobb mestere, a szimfónia megteremtője. A Reiterquartettet 1793-ban komponálta. A mű (21:25) elnevezése utal a zene dallamára. A "reiter" lovast jelent, a vágtató, mozgalmas ritmusra utal. A kezdő motívumot, mely kicsit hátborzongató, megnyugvó, kecses téma követi, de mindig visszatérnek a vágtató hangzatok. A Largo assai tétel korál-stílusban kezdődik. A nyitó korál részben néhány díszes ábrázolás visszatér. A Menüettben utánozza a felhang-sorozat harmóniáját, és homofónia jellemzi a dallamot. A trió részben váratlan fordulatok és kromatika fedezhető fel.
Az Allegro con brio záró tétel határozott vágtató jelenettel kezdődik. A második téma dúr-hangnembe tolódik, a vágtató téma gyakran jelen van továbbra is, de nem meghatározó. Az út mentén nagy szünetek is vannak. Az összegzés határozott, dúr-hangnemben záródó következtetés.
Petrovics Emil 1930. február 9-én született Nagybecskereken.Az 1950-es évek első felében a fővárosi Szikra Nyomda üzemi zenekarának volt karnagya, majd 1960-64-ig a budapesti Petőfi Színház zenei vezetőjének nevezték ki. 1964-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola, 1968-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára lett, 1979-től a zeneszerzés tanszék vezetőjeként. 2011. június 30-án hunyt el.
A Vonósnégyest 1959-ben komponálta. A műről Rákai Zsuzsanna tartott előadást a Bartók Rádióban.
Ebből idézünk: "A kompozíció mégis arra kényszeríti a hallgatót, hogy ragaszkodjék ahhoz a hitéhez, hogy klasszikusan zárt, felismerhető műfaji és formai keretek között mozgó alkotást hall. A darab nem szólóhangszerekre redukált vonószenekari képek sora, nem is látható asszociációk nélküli filmzene. Valóban vonósnégyes, amely azonban azt a kérdést feszegeti: mi a vonósnégyes lényegében, ha ez a mű az? Mire való? Mire kellett a zeneszerzőnek, és mi szüksége lehet rá a hallgatónak? Ezekre a kérdésekre az egész XX. század során senki nem talált tökéletesen kielégítő választ. A magyarázat egy része legalábbis talán mégis a műfaj születése körül keresendő, a társalgás körül, amely a műveltség, neveltetés és társadalmi hovatartozás jele volt a XVIII. században, ugyanakkor bizonyos fokig, éppen a valóságtól eltávolodott, kizárólag a szellemi párbeszédre szorítkozó szituációkban a társadalmi különbségek átmeneti megszüntetésére is szolgálhatott. Az ancien régime megszűntével a vonósnégyes is elvesztette azt a szerepét, amelyet mint a társasági érintkezés zenei formája tölthetett be. Szólamai önmagukkal kezdtek társalkodni, megközelíthetetlen művészi magasságokba emelkedett önvallomásként. A társalgás, amelynek dinamikája a forma fontos eleme, irányítója volt, Beethovennél mintegy magában beszélővé vált, a Beethovent követő zeneszerzőgenerációtól kezdve pedig a kommunikáció egész szerkezetét átalakította a tisztelet és hódolat szellemében. Azóta a párbeszéd már nem valóságos, mert a beszélgető feleknek csak az egyike van jelen, aki egy furcsa tökürbe beszél, amelyben csak ő lát társakat. A XIX-XX. századi vonósnégyes-kompozíciók a mintának tekintett, régi művekkel beszélgetnek, ahogyan Ecónál a kötetek és tekercsek suttognak az Aedificium labirintussá alakított könyvtárában, és párbeszédük a társalgás hiányáról szól.
Ebben az értelemben Petrovics 2. vonósnégyese megvalósítja azt, amit ígér: olyan művet hoz létre az előadás végére, ami képes felidézni azt, amit a címe jelez, ugyanakkor nem azonos vele. Szabadon közelítve talán ennek a jeleként értelmezhető a darab Bartókra emlékeztető befejezése is, amelyben a négy szólam a kommunikációt már nem is mímelve, egymással versenyt futva vágtat a záróakkord felé."
Ludwig van Beethoven a már említett Haydn tanítványa is volt egy ideig. Bonnban született 1770. december 17-én. 1827. március 26-án Bécsben, ötvenhét éves korában halt meg a zene történetének egyik legnagyobb lángelméje.
Az F-dúr (Op. 135.) kvartett négy tételből áll: I. Allegretto; II. Vivace; III. Lento assai, cantante e tranquillo (D♭ dúr); IV. Grave, ma non troppo tratto – Allegro. 1826-ban, 56 évesen, az "utolsó mű" tudatában komponálta, és ezzel megadta a zene jelentőségét.
A hangzást végigkíséri egyfajta döntésnek, nehéz döntésnek a jellege, amely a fináléban jelenik meg fő motívumként. A nyitó Allegro tétel egyértelműen kifinomultságról tanúskodik. A zenei motívumok egyszerűsége az ellenpont (kontrapunkt) használatával válik egyre izgalmasabbá. A második tételt a 7. szimfóniára emlékeztető súlyosság jellemzi, gazellák ugrálása és vidám tánc. A harmadik tétel szinte imádság. Alázat, tisztaság, megnyugvás, rejtély. Mint egy könyörgő himnusz.
A mű mottója: "Nehéz döntés". A tragédiát Beethoven mindig mosollyal zárja.
Végül szólaljon meg egy mű, nem a felsoroltak közül, hanem a híres Sosztakovics szovjet-orosz zeneszerzőtől. Sosztakovics több darabjába szőtt bele zsidó-, illetve klezmer témákat, így vállalva szolidaritást velük és tiltakozva az antiszemitizmus ellen. 1975. augusztus 9-én hunyt el Moszkvában. Beethoven említett vonósnégyesének utolsó tétele az általa alkotott 5. szimfóniát juttatja eszünkbe, de Sosztakovics 8. kvartettjére is előremutat. (A jellegzetes "kopogás" téma.)
