Advent 2013

Advent 2013 című blogunkat elérheti IDE kattintva.
Minden nap tartalmas bejegyzéssel várjuk az Olvasót. Ezzel segítünk az Urunk születésére való méltó felkészülésben.
Ajánlja az oldalt ismerőseinek is!

Pilinszky János születésének évfordulójára

1921. november 25-én született Budapesten Pilinszky János, a magyar költészet egyik legnagyobbja alakja. 1976 után, amikor Ted Hughes tol­mácsolásában angol nyelvû verseskötete jelent meg, a Nobel-díj váromá­nyosai között emlegették. Egyike volt azoknak, akik a legnagyobb erővel és hitellel fogalmazták meg az emberi lét drámáját és örömét.
Tehetségére elsőként Illyés Gyula ffigyelt fel, helyet adva költeményeinek a Nyugat utódjában, a Magyar Csillagban. 1944 őszén besorozták, nyu­gatra vezényelték, itt jutott olyan drámai élmények birtokába, amelyek sokáig meghatározták világszemléletét. 1945 őszén tért vissza a főváros­ba, 1946-ban Trapéz és korlát címmel jelent meg első verseskötete, amelyre a következő évben Baumgarten-díjat kapott.
 Bámulatos pályakezdését a kényszerű elhallgatás évei követték. Üldözött, kitaszított ember lett. Valószínűleg ezek a keserves esztendők formálták véglegessé egyéniségét. Csak 1956-ban szűnt meg létbizonytalansága, amikor a Magvető Könyvkiadó lektora lett, de az előző évek légszomja még hosszú ideig meghatározta látásmódját… (forrás: Rubicon)

A verset a költő mondja el:

Alexandriai Szent Katalin ünnepe

Szent Katalin ünnepének énekét hallgatva ismét az jut eszünkbe, amit Katalin élete is tanúsított: Isten világában élni, nem pedig az emberek tetszését keresni. Hiába akar mást hallani a "császár", mi mégis Isten Igazsága mellett, Krisztus mellett tartunk ki. Ő legyen számunkra az Erősség, amely minden küzdelemben és nehézségben segít, hogy az Ő örökké tartó országát építhessük, már itt a földön. 

Virgo flagellatur, crucianda farne religatur,
carcere clausa manet, lux caelica fusa refulget:
Fragrat odor dulcis, cantant caeli agmina laudes.

Sponsus amat sponsam, Salvator visitat illam.
Fragrat odor dulcis, cantant caeli agmina laudes.
Gloria patri et filio, et spiritui sancto.

A mű a XII. századi francia kódexben található (École de Notre-Dame de Paris), mely Párizsban keletkezett. A műveket több kortárs zeneszerző is feldolgozta, mint például Jan Garbarek, vagy Arvo Pärt.

Advent a blogon - Advent 2013

Szombat estétől új blogot indítunk Advent 2013 címmel. Minden nap új bejegyzések, képek, zenék, imák segítik készületünket. 2011-ben volt ilyen, hogy külön blogot írtunk Adventben. 

Sok különlegességgel is várjuk Advent során, tartson velünk!

LiturgikuShock - sokk a javából

Egy kedves olvasónk beszámolóját közöljük, némileg módosított formában (saját kérésére). 

"Nemrég egy találkozás alkalmával plébánosom (egyben munkaadóm) ezzel a kijelentéssel fordult hozzám: Amíg Ön azt a szörnyű "Uram, irgalmazz!"-t továbbra is játssza, addig én azt a formulát használom, amikor a pap mondja be az Uram irgalmazzt. Mert temetésen még elmegy, de így húzni-nyúzni a misét...

Én elképedtem, és szólni sem tudtam. Természetesen kántorként eleget teszek kérésének, de lelkiismeretileg nem tudok azonosulni vele, még akkor sem, ha az illető felszentelt személy. Az Egyházban kiegészítjük egymást, nem pedig tiltjuk és korlátozzuk egymást. Tudtommal. Ezért fontos a képzett pap mellé a képzett kántor, vagy a képzett sekrestyés. Sajnos kántorként ilyen helyzetbe kerültem, amelyet csak úgy tudok megoldani, ha ezentúl minden szentmisén Szigeti Kilián csodálatos alkotását zengem... "

Nos, hogy a sokk ne legyen olyan mélyre ható, hozzáfűzünk néhány gondolatot. 

Természetes, hogy az ember bűnt nem követhet el parancsszóra. Ez az eset pedig nem bűn egy kántor részéről, hiszen a II. Vatikán zsinat utáni liturgikus reform lehetővé tesz több bűnbánati formulát a szentmise elején. Így joga van a lustább papoknak ahhoz, hogy rövid miséket eképpen celebráljanak, hogy a szent zenét sutba dobják. És, a Szentszék még formulát is biztosít nekik. Ezzel természetesen a szentmise méltó ünneplése csorbul...

Az a kántor, akinek a pap mondja meg, mit énekeljen és mit ne, tűrjön. Ne nyeljen, hanem tűrjön békességgel. Jó, ha kibeszéli magából a dolgokat egy másik hasonló helyzetben lévő, vagy hasonló helyzetet átélt kántorral mindennapjait, vagy szerettei körében lel megértésre. Viszont amint lehet, találjon magának nívósabb helyet!

Olvasónk elárulta, hogy melyik ordináriumról volt szó a beszélgetés során: Werner Alajos Mercedes-miséjének első tételét nem viselte el Krisztus alázatos szolgája. Mellé kifejtette, hogy a Dicsőség tételt pláne nem szeretné hallani a plébános. Nos, Werner Alajos pap volt. Ezen műve imádságból született - elemezhető módon. Werner atya ezen hagyatéka zeneileg is megállja a helyét, hiszen olyan zenét komponált, melyben összhangra lel a zene szabálya és az imádság törvénye. 

Vigasz gyanánt hallgassunk meg néhány művet:

És végül egy adalék a cikkhez. Csak azért, hogy lássuk, hány másodpercen is múlik a szentmise hosszúsága, vagy éppen rövidsége:

Kyrie egy gitáros misén: 

Kyrie a Szigeti-miséből:

Kyrie a Mercedes-miséből:

Valamiért nem tudjuk az előzőekhez hasonlóan beilleszteni ezt a videót. Így egy link: ITT meghallgathatja Werner atya Mercedes-miséjének Kyrie tételét. 

Érdemes összehasonlítani, kiszámolni a másodperceket, perceket. És még a gregorián misékről nem is beszéltünk, vagy egy-egy zeneszerző csodálatos kompozíciójáról. Szerintünk az üdvösség munkálása megéri azt a néhány percet...

Koncertajánló adventre

„Hogy megrontsa a tiszta látást…” – elmélkedés Szent Cyprianus gondolatai alapján a féltékenységről és irigységről (Első rész)

Az irigység - latinul: invidia

Szent Cyprianus karthágói püspök volt a 3. században. Vértanúsága még nagyobb tekintélyt adott műveinek. A római misekánonban mai napig említik nevét Cornelius pápa mellett. A 4. századtól kezdve bazilikákat is emeltek tiszteletére. Nem bocsátkozott soha elvont teológiai fejtegetésekbe. Az erkölcsi felelősségtudat és a vallásos szellem hatja át írásait. A keresztény lelkiség fejlődésére is nagy hatással volt. Írásait a pogányok is szívesen olvasták. Népszerű volt a középkorban is.

Most  „A féltékenységről és irigységről” című műve alapján, főként azt idézve, elmélkedjünk a témáról. Korunk egyik legnagyobb bűne a féltékenységen és irigységen alapuló hatalom birtoklása. Az, hogy egyes vezetők „hatalmukkal” visszaélnek, azt rossz alapokra helyezik. Munkásságuk és tevékenységük nem a szeretet és hit munkálása, hanem emberi kapcsolatok manipulálása, tönkretétele, saját pozíciójuk irigységen és féltékenységen alapuló megszilárdítása. Hogy miről van szó konkrétan? Nézzük…

„Az Úr azonban parancsolta nekünk az okosságot és az óvatosságot, virrasszunk hát buzgón, nehogy a mindig éber és folyton incselkedő Ellenség a szívünkben a szikrát lángra lobbantsa, miután egyszer oda belopakodott és a nemtörődömöket enyhe fuvallattal és lágy szellővel cirógatja, az általa felkavart viharral és zivatarral a hit lerombolását, az üdvösség és az élet hajótörését idézze elő. Minden erőnkkel őrködni kell tehát, kedves Testvérek. Arra kell törekednünk, hogy a vesztett Ellenségnek és nyilainak testünk minden részén, ahol csel eltalálhat és megsebezhet, serény gondossággal és teljes éberséggel álljunk ellent, amint erre figyelmeztet bennünket levelében Péter, aki tanítja és mondja: Éberek legyetek és virrasszatok, mert Ellenségetek a Sátán, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, kit nyeljen el (1Pét 5,8).”

Így fogalmaz Cyprianus. Valóban, az irigység és a féltékenység sátáni természetű dolog, mely a hit lerombolására képes. Ezért kell figyelnünk elsősorban magunkra, nehogy ebbe a hibába essünk, valamint másokra, hogy alkalmas fegyverrel, a hit fegyverével védekezzünk ellene – nem kétségbeesve.

„Csábító látványt és könnyed szórakozást kínál a szemnek, hogy megrontsa a tiszta látást. Édes muzsikával zsongítja a fület, hogy a lágy hangzat felőrölje és megsemmisítse a keresztény erélyt. A sértegetéssel a nyelvet hívja ki, a sértő jogtalansággal könnyelmű ölésre ösztönzi a kezet. Törvénytelen javakat rak elénk, hogy csalásra csábítson. Kárhozatos pénzzel halmoz el, hogy a nyereséggel fogja meg a lelket. Földi rangokat ígér, hogy a mennyeiektől megfosszon. Hamisakat csillogtat meg, hogy az igazit ellopja. Ha álarcban nem tud becsapni, akkor leplezetlenül és nyíltan fenyeget, elszabadítja a tomboló üldözés rettenetét, Isten szolgáinak eltiprására gondol mindig a nyugtalan és gyűlölködő Ellenség, aki a békében ármányos, az üldözésekben erőszakos.”

Aztán kifejti a szent író, hogy mindig készen kell állnunk a visszavágásra, hiszen a gonosz bármikor kész a támadásra. Nem szabad sebezhetőnek lennünk. A sebző nyilak közé sorolja a féltékenység és irigység bűnét:

„Ha valaki jobban szemügyre veszi ezeket, úgy találja, a kereszténynek semmitől sem kell inkább óvakodnia, semmit sem kell annyira kerülnie, mint azt, hogy elfogja az irigység és féltékenység, nehogy valaki az álnok Ellenség láthatatlan csapdájába gabalyodjon, az irigység felszítsa benne a gyűlöletet testvére iránt, tudta nélkül, saját kardjával végezzen vele!”

Honnan is származik ez a bűn?

„Már a világ kezdetén ez okozta a Sátán bukását, és elsőként elveszve másnak is vesztét okozta. Aki angyali dicsőség részese volt, aki Isten előtt kedves és kegyelt volt, az az Isten képére alkotott embert meglátva gyűlölködő, irigy féltékenységben tört ki, irigységtől hajtva azonban legelőször nem mást, mint önmagát buktatta el, foglyul esett, mielőtt foglyot ejtett volna, maga veszett el, mielőtt mást veszített volna el, amikor az embernek adott kegyelem, a halhatatlanság adománya felkeltette irigységét, maga is elveszítette azt, ami azelőtt az övé volt.

A Sátán irigysége következtében jött a halál a földkerekségre (Bölcs 2,24). Azok utánozzák őt, akik az ő oldalán állnak.”

Aki Isten oldalán áll, nyilván az ő törvényei és ’módszere’ szerint cselekszenek, akik viszont a Sátán oldalán állnak, nem képesek másként cselekedni, csak ahogyan ő.

Szent Cyprianus felidézi Káin és Ábel esetét, amikor szintén a féltékenység vezetett a gyilkossághoz. Az író ebben látja a keresztényüldözések mintáját egyébként. Azután Ézsau Jákob iránti gyűlöletének alapja is az irigység volt. „A féltékenykedés következménye volt, hogy testvérei Józsefet eladták. {…} Saul király is gyűlölte Dávidot, {…} üldözte, {…} vesztét kívánta.”

„Nemde azért vesztek el a zsidók is, mert inkább irigykedtek Krisztusra, mint hittek neki? Becsmérelték nagy jeleiért, amelyeket művelt, elvakította őket az irigység, amely annyira félrevezette őket, hogy még csak meg sem tudták nyitni szívük szemét az isteni tettek felismerésére!”

„Mindezeket figyelembe véve {…} erősítsük meg Istennek szentelt szívünket, hogy bátor és éber legyen az ily nagy ártalommal szemben! Mások pusztulása szolgáljon megmenekülésünkre, az oktalanok bűnhődéséből okulva az óvatosak őrizzék meg magukat épségben!

A gőg felfuvalkodottá tesz, a kegyetlenség elkeseredetté, a hitszegés űzi kétes játékait, a türelmetlenség izgat, a széthúzás őrjöng, forr a harag, mert aki másnak az uralma alá került, már nem tudja magát fékezni és kormányozni.”

A hét főbűn mozaik-sorozat egyike (az irigység) a Notre-Dame de Fourvière Bazilikában

„Bizony ilyen a lelken rágó féreg, ilyen a gondolatok kelevénye, a másik erényének vagy szerencséjének irigylése a szív micsoda üszke, azaz az érdemek vagy a kapott isteni kegyelem miatti gyűlölködés, amely bűnné változtatja a másik erényét, amikor kínozza a másik kiválósága, mások dicsőségét saját gyötrelmévé teszi, az ilyen saját szívének hóhéra, önnön gondolatai és gondjai kínozzák, amelyek mélyen vájkálnak benne, a rosszindulat karmaival tépik a szív rejtekét.”

Cyprianus közben felidézi a zsoltárokat: „Ne irigykedj arra, aki szerencsével járja útját! (Zsolt 36,7) Másutt: Látja a bűnös az igazat, és fogait csikorgatja. Isten azonban kineveti, mert látja, hogy el fog jönni az ő napja (Zsolt 36,12-13). Pál apostolt idézve pedig: Az áspis mérge ajkukon, szájuk tele van átkokkal és keserűséggel. Lábuk gyors a vérontásra, töredelmek és viszontagságuk útjaikon, akik a béke útját nem ismerték fel, nincs szemük előtt Isten félelme (Róm 3,13-18).

Tovább haladva a műben különböző intéseket olvasunk:

„Könnyebb a gyógyítás ott, ahol a seb látható… . Semminek nem vagy nagyobb ellensége, mint saját üdvösségednek (ha irigy és rosszindulatú vagy)!

Megoldásnak ismét a Szentírást veszi alapul Cyprián: „Aki a legkisebb, az lesz a legnagyobb mindannyiotok között (Lk 9,48). Krisztus tanítványa nem lehet féltékeny, nem irigykedhet! Nem szabad versengeni a rangért! Az alázatosságban kell a legnagyobbra nőni, megtanulni, mivel arathatunk tetszést! Ezért okít és tanít minket Pál apostol is, hogy mi, akiket Krisztus fénye megvilágosított, vessük le az éjszaka sötétségét cselekedeteinkben, járjunk a világosság tetteiben, ezt írva és mondván: Elmúlt az éjszaka, elközelgett a nappal. Vessük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltözzünk a világosság fegyverzetébe. Úgy járjunk, ahogyan a nappalhoz illik… (Róm 13,12-13)

Igen, aki a sötétség szerint cselekszik, az képes mások nyugodt álmát megzavarni, képes rárontani a másik emberre, aki „Krisztussal nyugszik”. Aki a sötétben képes rosszat művelni, az általában nappal máshogy jelenik meg mások előtt.

„Minek rohansz a féltékenység sötétjébe te, aki az irigykedés ködébe burkolózol, az irigység vakságában miért oltod ki a béke és a szeretet minden fényforrását, miért fordulsz vissza ahhoz a Sátánhoz, akinek egyszer már ellene mondtál? Miért lettél Kainhoz hasonló? János apostol hirdeti levelében, hogy aki testvérére féltékeny és gyűlöli, az emberölés bűnében vétkes, mondván: Aki testvérét gyűlöli, az gyilkos, és tudjátok, nincsen maradandó élet e gyilkosban (1Jn 3,15). Majd ismét: Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és testvérét gyűlöli, mind ez ideig a sötétségben jár, és nem tudja, hová menjen, mert a sötétség elvakította szemét (1Jn 2,11). {…} Krisztus figyelmeztet: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé az élet világossága (Jn 8,12).” Péter apostolt idézi később: „Krisztus szenvedett értetek, példát adva nektek, hogy nyomdokaiba lépjetek (1Pét 2,21).”

Folytatjuk…

Emlékezés Bartolucci bíborosra

Domenico Bartolucci bíboros 96 éves korában, hétfőn hunyt el (november 11-én). Ő volt a Capella Sistina kórusának emeritus vezetője. XVI. Benedek pápa 2010-ben kreálta bíborossá. 

A bíboros nemrég interjúban beszélt arról, hogy a II. Vatikáni zsinatnak mi volt a szándéka a liturgikus zenével. Ennek kapcsán azt mondja, hogy a zsinatnak nem volt szándéka a zenét és a liturgiát különválasztani, hiszen azok egységet alkotnak. Ugyanakkor sokan félreértik a 'participatio actuosa'-t, az aktív részvételt. Nem elsősorban azt jelenti, hogy a liturgiában minden a hívek végeznek. Sokkal inkább a liturgia szavai által bekapcsolódni az isteni műbe. 

A beszélgetésben kifejti a zsinati dokumentum (SC) hatását a pápai szertartásokra, valamint az énekkar reperotárjáról is szól. 

Nyugodjék békében!

A temetéséről készült videó:

És egy videó, melyen "Tu es Petrus" című műve szól egy pápai misén: 

Pilinszky János: Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll. Még ha ez geometriai ellentmondás is. Tragikum és reménység egyszerre. A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje. Félelemből és bizalomból ácsolták. Méretre nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt: testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen. A „boldog gyerekkor" puszta önámítás. Gyermeknek lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is: derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg": „Boldogok, akik sírnak". És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?

A második kereszt a kamaszkoré. Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve. Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolunk. Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök Shakespeare". Komoly kereszt a kamaszok keresztje. Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből. Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának, ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez? Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve" is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van. Az, hogy túl mindenen, már itt a Földön egyek vagyunk az Atyában.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje. Minden kereszt közül talán a legmeredekebb. Széthúzó találkozó két ága. Most kell beilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla. Ennek a keresztnek a metszőpontja - ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették - talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont: „Aki meg akarja nyerni életét, veszítse azt el..." Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk. Minden és mindenki erre szorít. Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre. Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének. Ahogy azt Jézus vallotta: aki az igazságban egy velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én anyám... Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten? Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza. Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré. A legsúlyosabb és a legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó. Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb. Olajfák kertje, agónia a neve. Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a harmadik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó „keresztünkről" beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a jobb lator keresztjét „választanunk". Hogy mit jelent ez: Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra, féltékenységgel vegyes „szeretetünket", szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel. „A többi néma csend"... vallotta Hamlet. És a jobb lator: „A többi kegyelem. A többi tiszta csend..." A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke - mindennel és mindenkivel.
És a bal lator keresztje?
Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, azt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy Isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk. Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt - valamennyiünkért.

Dittersdorf: G-dúr oboaverseny (részlet)

Jót tenni és jót enni - gondolatok Szent Márton ünnepén

Igazán jót enni csak az tud, aki tud jót tenni. Hiszen aki nem osztja meg a rászorulókkal ételét, annak nem eshet jól igazán a falat. Persze ez arra vonatkozik, amikor lehetőségünk lenne rá, hogy adjunk valakinek. 

Jó tett Szent Márton. A szentekről szóló legendák néha idilli képet festenek egy-egy üdvözült lélekről, viszont könnyen elfeledtetik velünk, hogy ők is emberek voltak. Bizony sok nehézségük lehetett nekik is, akár személyiségükből fakadóan. Csak gondoljunk bele két esetbe: az egyik Szent Márton, a másik Bonaventura. Márton a libák közé bújt a püspökség elől, Bonaventura pedig a bíborosi kalapot mosogatás közben vette át... Igen, ezek a szentek. Ma nem hallani olyanról sem, hogy valaki még a pápai hívó szóra is "ellent" mondva, folytatja a misézést, és csak azután veszi át a telefont... De olyanról sem, hogy valaki menekülne a püspöki kinevezés elől...

A szentek egyediek voltak, és igaziak. Azt tették mindig, amire lelkiismeretük indította őket. Szent Márton jót tett a koldussal, akinek köpenyéből levágott egy darabot, mivel az fázott. 

A liba mint jó étek és a jó tett ezen a napon így kapcsolódik össze. Minden bizonnyal Márton sem vetette volna meg a frissen sült libacombot, vagy a libazsíros kenyeret lila hagymával... Ki tudja? Viszont megtette azt a jót, ami után nyugodtan léphetett be Isten országába, és bizton áll ma is minden ember előtt példaképként. 

Ha segítünk egymáson, ha nem akadályozzuk állandóan egymás életét, akkor minden egyszerű falat íze is nagyszerű lesz szánkban. 

Tegyünk próbát: csak akkor legyünk nyugodtak estére, ha legalább egy emberen segítettünk. Ez legyen akár holnapi lelkiismeret vizsgálatunk alapja is. 

Szent Márton! Könyörögj érettünk!

Elképzelés a teljes életről - Christoph Schönborn bíboros vasárnapi gondolatai

Gyermekek tesznek fel gyakran olyan kérdéseket, amelyek bennünket, felnőtteket eléggé zavarba hoznak. Például: az öt éves Anna megkérdezi szüleit, hogy Tamás az égben továbbra is nőni fog? Tamás nem sokkal korábban hatévesen meghalt. A szülők nem tudták biztosan, hogy mit válaszoljanak. Tőlem kértek tanácsot, és bevallom, valamennyire magam is zavarban voltam a válasz tekintetében.

Igen, hogy is van ez „odaát”? Az az életkorunk lesz, amiben meghaltunk? Vagy van egy ideális életkor, amivel minden elhunyt rendelkezik az örökkévalóságban? És melyik lenne ez az ideális életkor? Úgy harminchárom év körül? Ennyi idős volt Jézus. És hogy fogunk kinézni? Úgy, ahogy most? Szépséghibáinkkal, ami zavar bennünket? És hogy lesz a szeretteinkkel? Azzal a gondolattal vigasztaljuk magunkat, hogy viszont látjuk egymást. De hogyan lesz ez? Mindent el fogunk mesélni egymásnak? Mindent megbocsátunk? Mindent megértünk? És hogy lesz, amikor a házastársak ismét megtalálják egymást? Lesz akkor ismét testi egyesülés is? Nyíltan kimondva: Lesz az égben szex? És aki kétszer házasodott? Mindkettővel?

Végső soron ez az a pont, ahová kilyukadva jót mulatnak a gúnyolódók. Ahogy ezt a mai evangéliumban a Szadduceusok is teszik. A test szerinti feltámadás gondolatát értelmetlennek tartják. Egy olyan asszony példáján mutatják ezt be, aki egymást követően hét testvér felesége lett. Ha mindannyian elkerültek a „túlvilágra” – melyikük felesége lesz végül is ez az asszony? Könnyen el tudjuk képzelni, hogy az emberi fantázia milyen szellemes megoldást talált a kérdésre: ezek szerint a Paradicsomban szabadon lehet szexuális életet élni.

Minden nehézségre képesek vagyunk, hogy az örök életet elképzelhessük. Gond nélkül meghosszabbítjuk a boldog élettel kapcsolatos vágyainkat egy vég nélküli időtartamba. Volt egy nagybátyám, aki szenvedélyes vadász volt. Szívesen beszélt úgy a halál utáni életről, mint „örök vadászati lehetőségről”. Félig tréfásan, félig komolyan képzelte el a Paradicsomot, azonban valahogy mégis, mint egy ideális vadászatot.

Ad választ Jézus mindezekre a kérdésekre? Igen is, és nem is. Amit a gúnyolódók fogós kérdésére ad, nem elégíti ki az ő kíváncsiságukat: Az eljövendő világban, odaát, az égben nem házasodnak többé – mondja. Nincs többé halál sem, tehát születés sem. Ennél fogva nincs nemzés, és áldott állapot sem. És nemiség sem? Maradunk, amik vagyunk: férfiak és nők. De többé már nem halandók, hanem „az angyalokhoz hasonlók”.

Itt ér véget a mi képzelőerőnk. Egyszerűen képtelenek vagyunk a mi világunkból, a mi időkeretünkből és területünkből kilépve elképzelni. Az „örökkévalóság” a mi megfogalmazásunkban a túlvilág. De nem egészen. Jézus hidat épít nekünk, segítséget a megértéshez: az életet! Bár nem tudom, hogy mi az élet, de azt tudom, hogy élek. Isten pedig „nem a holtak Istene, hanem az élőké”.
Mindig, amikor élőnek tapasztalom magam, amikor életörömet tapasztalok, amikor élő voltomat érzem, úgyszólván „az élet ütőerén” vagyok. Minthogy Isten maga az Élő, minden hiteles és teljes élet az örök életről való elképzelés, valódi előíze annak.

P. Tóth Vencel OFM fordítása

Boldog Duns Scotus János emléknapja van

Két évvel ezelőtti cikkünk a témában: itt. 

Ma van Boldog Duns Scotus János emléknapja. Ferences szerzetes volt és filozófus. 

1299-ben karácsonykor az oxfordi kolostorban egy misztikus élménye volt. Elmerült a megtestesülésen való szemlélődésében, és megjelent neki Szűz Mária, karján a Kisded Jézussal. Ő megcsókolta és megölelte szeretettel. Ez indította el abban, hogy a megtestesülésről írjon, mely öröktől fogva el volt rendelve, mint Isten szeretetének legfőbb megnyilvánulása. 

Részlet a "Vajon az angyal rendelkezik-e az isteni lényeg aktuális, természetes és határozott (distincta) ismeretével?" című quaestiojából:

"Úgy tűnik, hogy nem, mert ha egy angyal természetes ismerettel határozottan ismerné az Istent, akkor ez vagy az isteni lényeg vagy valami más révén történne. De nem a lényeg révén, mert akkor természeténél fogva boldog lenne. De nem is más révén, mert az isteni lényeg közelebb van hozzá és akármelyik másik angyalhoz, mint bármi más, ami a megismerés elve (ratio cognoscendi) volna, mert kívülről került belé: nem így van ugyanis a kő a lélekben, hanem csak a speciese révén.
De ellenkezőleg: Ha nem ismeri határozottan az isteni lényeget természetes ismerettel, akkor vagy egyáltalán nem rendelkezik ismerettel az isteni lényegről – s ezesetben hiába volt elméjük számára a parancs, hogy szeressék az Istent, hiszen nem tudták szeretni, ha egyszer nem ismerték (jóllehet a kőtáblákon nem ők kapták parancsba, hogy teljes erejükkel szeressék az Istent, elméjükben megkapták ezt tisztán természetes állapotukban) – vagy valamiképpen ismerték az Istent, de nem tisztán, következésképpen zavarosan, s ekkor értelmük éppolyan zavaros volna, mint a mienk, amelyik a zavarostól tart a tiszta felé. (...)

A kérdésre tehát ezt válaszolom: Hogy mit ismertek az angyalok a bukás előtt, csak az Isten tudja. Ám az Istennel kapcsolatos természetes és habituális ismeretük most is megvan, hiszen jóllehet erkölcsileg megsérültek, természetükben nem sebződtek meg. Ekkor pedig állításom szerint nem lehet azt mondani, hogy semmiféle ismeretük nem volt az Istenről (ami az első véleményből következik), miként az sem mondható, hogy csak zavaros és absztrakt ismerettel rendelkeztek róla – ezzel tökéletlenséget tulajdonítunk nekik, ez esetben ugyanis semmivel sem tökéletesebben ismerik az Istent, mint én magam. S ezért természetes megismeréssel világosan ismerték az Istent."

A teljes fordítás elolvasható ITT.

Ki az én Zakeusom? - Christoph Schönborn bíboros gondolatai

Mi mindent művelhet egy látogatás! Látogatás valakinél, aki még csak nem is álmodott erről. Látogatás valakinél, akit mindenki gyűlölt, akit mindenki megvetett. Látogatás egy embernél, akit teljesen kirekesztettek, és ennél fogva már nem is számít rá, hogy valaki figyelembe veszi és értékeli egyáltalán. Egy ilyen embernél tett látogatás képes megváltoztatni az ő életét. Képes feloldani az elkeseredettséget, képes gyógyítani a csalódottságot, és képes megnyitni a szívet. Egy ilyen látogatás új kezdetet tud jelenteni.

Egy teljesen váratlan látogatásról szól a mai evangélium, ami alapjaiban változtatta meg Zakeusnak, a vámosok fejének az életét. A vámszedők e dúsgazdag, ugyanakkor mélynövésű főnökének a története mindig is szárnyakat adott a képzeletnek. Szívesen mesélték gyerekeknek, és szívesen játszatták el gyerekekkel Zakeus történetét. Minket, felnőtteket is el kellett, hogy gondolkodtasson.

Zakeus egy kirekesztett ember, és pedig jó okkal. Meglehetősen sok ember szenvedett az ő könyörtelen adóbehajtásától. Gazdagsága, amit mások rovására gyarapított, méginkább elszigetelte őt. Így biztosan nem érzi jól magát. Lelkiismeretét nem tudta elhalgattatni pénzzel. Zakeus annak tanúja, hogy még a megvetett emberben is él az elfogadás és a valakihez való tartozás vágya, még akkor is, ha ezt a vágyat oly nagy mértékben elfedi a gazdagság és a hatalom.

Zakeus, mint oly sok ember akkor tájt, hallott Jézusról, hallott az ő csodáiról, az ő gyógyításairól, de mindenek előtt a társadalom peremére szorult emberek iránti jóságáról. Amint elterjedt a híre, hogy Jézus Jeruzsálem felé Jerikón át veszi az útját, Zakeus feltétlenül látni akarja őt. Remélte, hogy személyesen találkozhat vele?


Mindig elgondolkodtat az a pillanat, amikor Jézus feltekint, és látja Zakeust, ahogy tekintetük találkozik egymással. Olyas valaki tekint Zakeusra, akinek szemében nyoma sincs megvetésnek vagy elítélésnek. És ekkor hangzanak el a következő szavak: „Zakeus, gyere le gyorsan! Mert ma a te házadban kell megszállnom!” És Jézus mindenki szeme láttára meglátogatja a gyűlölt embert, és vengége lesz, az emberek megbotránkozására, akik nem képesek megérteni, hogy ez a bűnös miért kap ilyen látogatót.

Mi mindent művelhet egy látogatás! Jézus nem várja el Zakeustól, hogy „becsületes ember” legyen még lágotatása előtt. Nem tart neki erkölcs-prédikációt. Jézus egyszerűen elfogadja őt. Az embert látja benne, és nem a bűnöst. És ez a jóindulat Zakeus egész életét megváltoztatja. De felteszi nekünk a kérdést az evangélium: Kit kell, hogy egyszerűen meglátogassak? Ki az én Zakeusom?

Az emberek tülekednek az utakon, mikor Jézus végül megérkezik Jerikóba. „Bosszúállás a kis emberen”: Senki sem ad helyet a gazdag fő vámosnak. Így érzékelhető a megvetés. Ezért szinte nevetséges dolgot művel: A kicsi, gazdag Zakeus, mint egy kisfiú, mászik fel egy fára. Onnét felülről zavartalanul láthatja Jézust.

fordította: Tóth Vencel OFM

Vita XVI. Benedek pápa és Odifreddi professzor között

A cikk terjedelmessége miatt ezt A hit útján blogunkon közöljük teljes hosszában. 

"Először is csodálkozom azon, hogy hogyan lép át a 25f oldalon azon az én elképzelésemen, ami az érzéki észlelést illeti, ahogyan a valóságot teljes egészében interpretálja (mint a valóság-elv explicit tagadását), miközben én éppen azt akartam mondani, amit Ön azután a 29f oldalon a természettudományos módszerekről fejt ki (az emberi érzékelés határainak átlépéséről). Így én teljes egészében egyetértek azzal, amit Ön a 40. oldalon ír …”a matematikának nagyon mély affinitása van a valláshoz”. Ebben a kérdésben én egyáltalán nem látok semmi valóságos ellentétet kettőnk szempontja között. Amikor aztán a 49. oldalon kifejti, hogy …”a valódi vallásosság manapság inkább a tudomány, mint a filozófia területéhez tartozik”, akkor ezen természetesen lehet vitatkozni, de örülök annak, hogy Ön ebben a tekintetben a saját munkáját itt mint „valódi vallásosságot” tekinti. Itt, úgy mint később a 65. oldalon, és még egyszer az „Ő és az én hitvallásom” c. fejezetben hangsúlyozza, a lemondás arról az antropomorfizmusról, amely Istent egy emberek által kigondolt személynek tekinti, az igazi vallásosság tiszteletét jelenti. Könyve 182. oldalán ezután egészen drasztikusan azt mondja: „a matematika és a tudomány az egyetlen igaz vallás, a többi babona”."

Tovább a teljes cikkhez

XVI. Benedek számára a liturgia fontos ügy volt

Régebben jelent meg egy cikk a kath.net-en ezzel a címmel. Most a fordítást közöljük.

XVI. Benedek írásaiban és katekéziseiben sok jelentőségteljes és alapvető megállapítás van a katolikus Egyház liturgiájára vonatkozólag. Azonban az a mód is, ahogyan ő maga celebrálta a szentmisét, maga egy katekézis „a keresztény élet forrásáról és csúcsairól”, (Lumen gentium 11), mondják azok a papok, akik ennek részesei voltak. Trent Beattie az „Országos Katolikus Regiszter”-től beszélt ezek közül néhánnyal.

„A liturgikus reform újraéledését nem annyira a pápa szavai inspirálták, bármennyire is fontosak voltak ezek”, mondja főtisztelendő James Moroney, aki közreműködött a római misekönyv angol nyelvre fordításában. „Elsősorban tettei inspiráltak. Annyira átadta magát a liturgiának, ami abban az örömben és ünnepélyességben nyilvánult meg, ahogyan a szertartást celebrálta. Tudta, hogy ez a keresztény élet forrása és csúcspontja, és ennek megértése örömmel és csodálkozással töltötte el a szívét, ami arcáról is leolvasható volt.”

Benedek liturgiai hagyományának középpontjában Moroney a hívőknek a szentmisében való aktív részvételét látja. Benedek hangsúlyozta a liturgiában történő bensőséges részvételt. A húsvéti titok iránti érzék nélkül nem lehet helyesen ünnepelni. Ez a liturgiában való valóságos részvétel központi kérdése. A másik lényeges része a misztérium és az ünnepélyesség hangsúlyozása, ami a katolikus liturgia inherens része. „Tudta, hogy a liturgiát nem mi találjuk ki, hanem olyan dolog, amit befogadunk, és hogy ez az élő Istennel történő találkozást jelenti, aki a mi életünk és jólétünk forrása”, mondta Moroney.

Ambrose Criste részére, aki a premontrei kórus vezetője (?), Benedek legfontosabb hozzájárulása a liturgiához a II. Vatikáni Zsinat autentikus interpretálása. Az autentikus liturgia soha nem szakítást jelent a múlttal, hanem ennek folytatását. „Benedek sikeresen mutatta meg, hogy a II. Vatikáni Zsinatban is a hűségről és a tradíciókról szól” mondta Criste. Ez mutatkozik meg a „Summorum pontificum”-ban és az ezt kísérő levélben is, egészítette ki mondandóját a pap.

Criste kétszer volt diakónus azokban a misékben, amelyeket XVI. Benedek pápa pontifikált. „Alázatossága és becsületessége figyelemreméltó volt. Semmi sem történt véletlenül. Látni lehetett, hogy mélyen elmerült a liturgikus imádságban. Tudta, hogy itt nem krativitásra vagy újdonságra van szükség, hanem hűségre és hagyományra”, mondta Criste.       

fordította: Cz. E.