Megújulunk!

Az elmúlt hetek viszonylag csendesen teltek a blogon. Jövő héttől viszont új arculatot kap a blog, új témákkal jelentkezünk, és több kép is látható lesz majd a bejegyzésekben. Konkrétumot nem ígérünk, hiszen ahogyan időnk és energiánk engedi, úgy tudjuk üzemeltetni az oldalt. 

Addig is, a hétvégi kikapcsolódáshoz hallgassa meg Mozart egyik remekművét, az Esz-dúr zongoraversenyt (No. 22.). (A mű bemutatóján olyan nagy volt a siker, hogy a versenymű második tételét meg kellett ismételnie Mozartnak.)

Idézet

"Lehet mondani, hogy a hegymászás veszélyes, de a mai fejlett világban a céltalan fiatal veszélyesebb." - Erőss Zsolt hegymászó.

A ruha teszi az embert?

Egyházi eseményeinken meg lehet figyelni bizonyos öltözködési szokásokat, abból pedig arra lehet következtetni, hogy mi motivál valakit az öltözködésében. Vegyünk példának egy temetést. Mindenki kötelességének érzi, hogy ünneplőben jelenjen meg, mármint fekete-fehér ruhában. Ekkor mindenki a legszebb cipőjét veszi fel, a férfiak fekete nadrágot, fehér inget, esetleg zakót és nyakkendőt. A hölgyek pedig fekete szoknyában, szintén fehér felsővel. Mi az alapja ennek? Az elhunyt és családja iránti tisztelet. Szépen öltözünk fel, mert tiszteljük a másik embert. 

Vegyünk egy másik példát: a vasárnapi szentmisét. A mező liliomai nem olyan színesek, mint a padban ülők ruházata. Sőt, melegítőben is vagy edzőcipőben jönnek el a misére. Pedig "istentiszteletre" jövünk össze. Imádni a legfölségesebb Úristent, közösen részt venni a legszentebb szentmise-áldozat bemutatásában. De a szentségimádásra sem öltözünk ki! Tehát a temetésen kiöltözünk, mert tiszteljük a halottat és családját. A templomba nem öltözünk ki, mert nem tiszteljük az Istent. Nagy ünnepeken talán: húsvétkor. De miért? Mert kialakult szokás, hogy akkor megmutatjuk a legszebb ruhánkat, nehogy szégyenben maradjunk a többiekhez képest. Vagy azon a misén, amelyiken keresztelő van, vagy éppen egy család elhunytjaiért végzett mise van, a családtagok a legszebb ruhájukat veszik fel. Ez sem az Isten iránti tisztelet jele, hanem az ember iránti tiszteleté. 

A ruha ennyiben teszi az embert... Ha a másik ember elé (temetésen) szép ruhában állok, vagy egy állásinterjú alkalmával, akkor az Isten házába miért merek belépni szedett-vedett ruhákban, és ápolatlan külsővel? 

Nem kell divatosan és hiú módon öltözködni, de tisztességesen és elegánsan annál inkább. Sokat számít az ápolt haj, stb... a cipőnk állapota. 

Tiszteljük meg Istent azzal is, hogy kiöltözünk. 

Pünkösdi gondolatok

A Lélek megnyilvánulásainak mindig az embert és a közösséget, az Egyházat kell szolgálniuk. Ahol ez történik, ott beszélhetünk valóban a Szentlélek igazi működéséről. Hiszen Jézus mennybemenetele előtt megígérte a Szentlelket, a Vigasztalót, a Parakléoszt. „Ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” Eljött pünkösd, a feltámadás után ötven nappal. Az Egyházat a Szentlélek vezeti, nap, mint nap fuvallatával ihleti. Általa tudunk imádkozni Istenhez, szavakba nem önthető sóhajtásokkal. Ő az, aki állhatatosságot ad a hitben, Ő az, aki vigasztalja a szomorkodókat. Tüzes lelkületűvé teszi a hithirdetőket.

Idézzük fel az ókorban élő nagy szentnek, Szent Hiláriusznak emlékét, aki 353-ban lett Poatier püspöke. Írásaiban és a helyi zsinatokon való fellépései révén az eretnekek legfőbb ellenfelévé vált, akik elérték, hogy Constantius császár 356-ban Gallia elhagyására kényszerítse.

Frígiába került, egy olyan kisázsiai tartományba, amelyet teljességgel elborított az arianizmus. Itt írta meg legnagyobb művét, a De Trinitate, A Szentháromságról címűt, amelyben bemutatja személyes útját, amelyen keresztül eljutott a szentháromságos Istenbe s Jézus Krisztus istenségébe vetett hitig. Bár maga a Szentírás is tartalmaz olyan helyeket, ahol Jézus embersége kerül előtérbe, mégis az igaz hit megvallja istenségét. Hiláriusz nyitott, párbeszédre kész lélekkel tanított, igyekezvén megnyerni az igaz hitnek azokat az ariánusokat, akik nem voltak teljesen elvakultak, s elfogadták azt, hogy a Fiú hasonló az Atyához. Innen akarta Hiláriusz elvezetni őket addig, hogy megvallják: nem csak hasonló, de egylényegű is vele.

A De Trinitate című művében a következőképpen fogalmaz:

„Minden dolog a maga természete szerint van elrendezve: egy a Hatalom, akiből ered minden; egy a Fiú, aki által valósul meg minden; és egy az Ajándék, akiben reménységünk beteljesedik. Semmi sem hiányzik az ekkora teljességből, minthogy benne –az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben – van az Öröklét végtelensége, a látás a Képmásban és az Ajándék boldogító birtoklása.”

Alexandriai Szent Cirill, aki részt vett a 431-es efezusi zsinaton, a következőképpen beszél a Szentlélek hatásáról:

„Könnyen igazolható, hogy a Szentírás tanúságtétele alapján a Szentlélek valamiképpen mássá alakítja, és új életre kelti azokat, akikre leszáll és bennük lakik. Könnyen kiemeli a földi dolgok igézetéből az égiek szemlélésére, és a gyámolatlan félénk embert pedig elszánttá, nagylelkűvé, erőssé teszi. Kétségtelenül ilyenekké lettek a tanítványok: a Szentlélek által úgy megerősödtek, hogy üldözőik támadása sem törte meg őket és szilárdan kitartottak a Krisztus iránt való szeretetben.”

Az, hogy hajlandóak vagyunk-e együttműködni a Szentlélek kegyelmével, csupán csak rajtunk múlik.

Csatlakozzunk mi is XVI. Benedek pápa imájához, melyben Szent Hiláriusz szavaival sóhajt föl a Mindenhatóhoz:

„Add, Uram, hogy mindig hűséges maradjak ahhoz, amit újjászületésem hitvallásában megvallottam, amikor megkereszteltek az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Add, hogy imádjalak téged, Atyánkat, együtt Fiaddal; és hogy kiérdemeljem Szentlelkedet, aki belőled Egyszülötted által származik.” (De Trin., XII, 57)

"Meg ezerszer..." - egy ünnep elé

Közeleg Úrnapja, vagyis Krisztus Teste és Vére főünnepe. Hogyan készülünk? Ég-e szívünkben a vágy, hogy méltó ünneplés következzék? Készülünk-e? Takarítjuk, tisztítjuk a templom környékét, szépítjük-e virágokkal a körmenet útvonalát? Készen állnak a gyertyatartók, vagy még mindig a tíz évvel ezelőtti viasz csúfítja el? Az erre az alkalomra használt vélum nyaka tiszta-e? Készül a pap? Készülnek a hívek? A schola, a kántor? Húsvétra is készültünk, és azóta bizony ráfér a templomra és liturgikus tárgyainkra egy nagytakarítás... 

Úrnapja hitünk szempontjából fontos. Most képekkel szeretnénk hatni az Olvasóra, hogy lássuk, milyen tisztelettel ünneplik az Oltáriszentséget. Tanuljunk belőle, készüljünk, de leginkább vágyakozzunk e Nagy Szentség után!

Viri Galilaei - az ünnep introitusa

"Újra el fog jönni ..." - Christoph Schönborn bíboros gondolatai

A Jézus mennybemeneteléről szóló tudósítás végén a következő kijelentés áll: "Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok". Mikor is kell eljönnie? Hogyan és hol kell ennek megtörténnie? Mindenek előtt azonban: hihető egyáltalán ez a mennybemenetelről és az újbóli eljövetelről szóló történet? Képes egy értelmes, egy felvilágosult ember hinni ilyesminek?
 Igen, képes! Én úgy gondolom. És azt hiszem, hogy magam nem vagyok értelem híján. És még sokak nincsenek, akik a "Credo"-ban megvallják hitüket: "Hiszek ... az egy Úrban, Jézus Krisztusban, ... aki fölment a mennybe, ... és újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat; és országának nem lesz vége."
 Nem tudom megmondani azt, hogy ez mikor fog bekövetkezni. De hiszem, hogy meg fog történni. Arról sincs elképzelésem, hogy miként fog megtörténni. De hiszem, hogy nagyszerű esemény lesz. Nem azért hiszem, mert már megértettem, hanem azért, mert Jézus megígérte. Hiszek az ő szavának, mert bízom benne, mert szavahihető számomra. És ezért várom, sőt epedve vágyom rá, hogy újra eljő dicsőségben.
De nem ostobaság ez a várakozás, miután kétezer év elteltével sem teljesült? Hány nemzedék imádkozta már a Miatyánkban, hogy: "Jöjjön el a te országod"! És eljött? Nem hasztalan reménykednek és várakoznak itt? Mért nem jött el ismét Jézus régebben? Amikor évekkel ezelőtt feltették nekem ezt a kérdést, egy egészen egyszerű válasz jutott eszembe: Mert Jézus azt akarja, hogy itt legyünk! Ha már újra eljött volna, már vége lett volna a történelemnek - mi pedig nem lennénk a világon, nem lennénk életben. Egyszer el fog jönni a világ és a történelem vége. Nem tudjuk, mikor, csak azt tudjuk, hogy ez így lesz. Jézus világosan megmondta: "Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg." Még ha nem is tudom, mikor fog ez bekövetkezni, mégis annyira boldog vagyok és hálás, hogy az Isten - ha szabad ezt így mondanom - énrám is várt. Isten azt akarja, hogy ott legyünk az ő országának nagy ünnepén, amikor nem lesz többé szomorúság, szenvedés és halál.
Egyfajta utálatos vasúti váróteremben vagyunk itt a földön az örökkévalóságba, az Isten országába vivő vonatra várva, ami késik? Bizony ez az élet egyfajta várakozási idő, egy átmenet, vagy jobban mondva: egy zarándokút. A paradicsom, az örök otthon akkor jön el végérvényesen, amikor Jézus újra eljön. Ám eközben, földi életünk idejére, nem egyszerűen egy tétlenül töltött várakozási időre ítélt. Sokkal inkább erőt ígért meg nekünk, a "Szentlélek erejét". Ő abban segít minket, hogy földi zarándokutunkat járva ne csüggedjünk; a nehézségek közepette ne adjuk fel; hogy őrizzük meg a reményt, de mindenek előtt a szeretetet. Ahol a szeretet uralkodik, ott Jézus már egy kicsit újra eljött, a mi földi életünkben.

Nagy Szent Leó pápa beszédeiből - Krisztus mennybemenetele erősíti hitünket

Húsvét ünnepén az Úr feltámadása volt vigasságunk forrása, most pedig mennybemenetelén örvendezünk. Felidézzük, és illendően tiszteljük azt a napot, amelyen szegényes emberi természetünk Krisztusban az összes mennyei sereg fölé, az összes angyali kar fölé, az összes égi hatalmon is túl, az Atyaisten trónusáig emelkedett. A mi hitünk megalapozására, a mi épülésünkre szolgált Isten műveinek ez a sorrendje, hogy Isten kegyelme még csodálatosabbnak mutatkozzék: mert akkor sem fogyatkozott meg a hit, akkor sem ingadozott a remény, akkor sem lanyhult el a szeretet, amikor az emberi tekintetek elől eltűnt mindaz, amiről érezhették, milyen méltán kelt maga iránt tiszteletet.
A nagy szellemek erőssége, a hivő lelkek nagy megvilágosodása abban mutatkozik meg, hogy vonakodás nélkül hiszik azt, ami a testi szemnek nem látható, és arra vágyakoznak, ami érzékszervekkel fel nem fogható. Ekkora vallásos készség hogyan is jelenhetnék meg szívünkben, sőt: hogyan igazulhatna meg bárki a hit által, ha üdvösségünk csak azoktól a dolgoktól függene, amelyeket szemünkkel is láthatunk?
Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe; és hogy a hit is kiválóbb és szilárdabb legyen, a látást felváltotta a tanítás, amelynek tekintélyét követi a hívőknek mennyei fénysugár által megvilágosított szíve.
Ezt a hitet növelte az Úr mennybemenetele, és erőssé tette a Szentlélek ajándéka: nem is rendítette meg a bilincs, börtön, számkivetés, kiéheztetés vagy tűzhalál, sem a vadállatok foga, sem a kegyetlen üldözők válogatott kínzása. Ezért a hitért a föld minden pontján vérüket ontva vívták meg végső harcukat nemcsak férfiak, hanem nők is, sőt serdületlen gyermekek és gyönge szüzek is. Ez a hit ördögöket űzött ki, betegeket gyógyított meg, halottakat támasztott fel.
Maguk a szent apostolok is nagy lépést tettek előre a mennybemenetel láttán. Azelőtt mennyi csodának voltak tanúi, mily sok oktatásban volt részük, és mégis: az Úr szenvedését látva megijedtek, és feltámadása igazát is csak ingadozva tudták elfogadni. Most azonban már öröm töltötte el a szívüket, pedig azelőtt az ilyen látvány rettegésbe ejtette volna őket. Lelkük egész figyelmével fordultak Krisztus istensége felé, aki az Atya jobbjára ült; most már nem vonta el figyelmüket Krisztus testének látható jelenléte attól, hogy figyelmükkel egészen az Ige felé forduljanak, aki a megtestesüléssel sem távolodott el az Atyától, s aki a mennybemenetelkor sem hagyta el a tanítványokat.
Az Emberfia, az Isten Fia, szeretteim, akkor nyilatkoztatta ki tehát önmagát kiválóbban és istenibb módon, amikor visszavonult fönséges Atyja dicsőségébe, így istensége révén kimondhatatlanul jelenvalóbbá lett köztünk az, aki testi mivoltában tőlünk eltávolodott.
A kiműveltebb hit ekkor kezdett a szellem lépésével, az Atyával egylényegű Fiúhoz közeledni; ez a hit mostantól fogva nem szorult rá arra, hogy érintse azt a testi valóságot, amely által Krisztus kisebb az Atyánál. Mert bár a megdicsőült test is test maradt ugyan, de az a hívők hitét már oda vonzotta, ahol már nem a kéz tapintásával, hanem hívő értelemmel kell érteni a Szülőjével egyenrangú Egyszülöttet.

(Sermo 2 de Ascensione, 1-4: PL 54, 397-399)

Gondolatok a vasárnapi evangéliumhoz

"Mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én Istentől jöttem." Jézus szavai megnyugtató módon hatnak a figyelmes hívő számára. Ő az egyedüli biztos kapcsolat ember és Isten között. A mi életünk mintája igazából a Szentháromság belső élete. A Szentháromság személyei közti bensőséges és szeretetteljes kapcsolat minta számunkra. A gonoszság hatalma szüntelenül azon munkálkodik, hogy - még látszólag jó dolgokkal is - nekünk rossz legyen, eltávolodjunk Istentől, aki viszont a jót adja nekünk. Aki állhatatos a hitben, azt nem tudja megtörni a gonosz lélek. 

A Jézusban való hit az igazán kulcskérdés ebben az evangéliumban is, és hitünkben is. Mivel távozik a mennybe, ezért fontosat, nélkülözhetetlen gondolatokat mond el tanítványai számára. Érdemes megfigyelnünk saját életünket. Amikor vendégségben vagyunk, de már távozni készülünk, vagy éppen a kapuban állunk, legtöbbször biztosítjuk a vendéglátót, hogy majd visszajövünk még. Tesszük ezt azért, mert szeretettel voltunk ott, jó érzés volt ott lenni. És viszont halljuk azt is, hogy máskor is menjünk el. Ennek a kapcsolatnak az alapja a szeretet, mégpedig a feltétel nélküli szeretet. 

Aki szereti Jézust, az megtartja parancsait, tanítását. Ezt hallottuk múlt vasárnap. A szeretet nem egy érzés. Pontosabban nem csak egy érzés, nem hangulat, nem is függhet attól. Jézus tanításán alapul. Aki szeret, az nem használja ki a másikat, hanem következetes minden tekintetben vele. Viszont vannak olyan következetességek is (kötelezettségek), amelyek függetlenek ettől a közvetlen szeretettől, és mégis megtesszük. Elsősorban az engedelmességről és kötelességről van itt szó. A vonatjegyet nem azért fizetem ki, mert szeretem a pénztárost vagy a mozdonyvezetőt, hanem mert így működik a világ. Az alkalmazottat nem azért fizetem ki, mert szeretem, hanem mert a pénz forog, vagyis ő is használja, abból vesz élelmiszert, stb. Ugyanakkor szeretetlenségre vall, ha pusztán kihasználás az alapja egy munkakapcsolatnak, vagy érdekek mozgatják. A munkás méltó a maga bérére, de ez kétoldalú: elvégeztem-e becsületesen a munkám, illetve odafigyelek-e arra (főnökként), hogy kifizessem beosztottjaimat. 

A szeretetről sokat szeretnek beszélni templomainkban is, vagy azon kívül a keresztények. De elsősorban nem beszélni kell róla, hanem megtenni. És elgondolkozni azon, hogy életünk számtalan területén szeretetlenség van jelen. Pedig az Isten, aki "saját Fiát sem kímélte" értünk, a végtelenül irgalmas Isten, szeret minket, a legjobbat, az üdvösséget adja nekünk. Szeretnünk kell Fiát, aki meghalt értünk a kereszten, hiszen ezzel nyílt út számunkra Istenhez. Hinnünk kell, hogy a Szentháromság tagjai közti szeretet éltető, örök életet ajándékozó erő. Be kell lépnünk a Szentháromságos életbe, áramkörbe, le kell ráznunk a világ szennyét és gondjait, a rossz erőket ki kell zárnunk, és végérvényesen dönteni Jézus mellett. 

Hiszem, hogy Jézus Istentől jött, és én is az ő szeretet-kapcsolatukban akarok élni örökkön-örökké. 

Ébresztő

A béke elcsépelt szó lenne? Minden pápa a jelentősebb ünnepek alkalmával békére szólítja fel a világot, van világnapja is a békének. Vágyunk a békére, de mit teszünk annak érdekében?

Mivel mi alkaotjuk a társadalmat, ezért rajtunk is múlik a béke kérdése. Nem elcsépelt fogalom a béke, hiszen szívünkbe van írva a békesség utáni vágy. A béke mélyen gyökerezik: az ember, akinek lelkében béke van, az tud maga körül békét teremteni azzal, hogy sugározza a békét. A lélek békéjét a lélek tisztasága adja meg: a szentgyónás által juthatunk el a lélek békéjére. Milyen jó lenne, ha sokat gyónnánk! De tisztán és őszintén, felkészülten.

A világ békéjéért talán nem mi vagyunk a felelősek. Ugyanakkor a békétlenség mindig mesterséges. Alapvetően béke uralkodna, csak az egyeseket zavar. Van olyan embertípus, aki nem tud békében élni. Téves képzetek uralják agyát, és nem tud sem önmagán, sem másokon uralkodni. Ez a beteg elme képes bármire, hogy a békét békétlenséggé változtassa. 

Nem a békétlenség módjairól van itt szó, hanem a tiszta fogalomról. Ha vágyok a békére, akkor el is tudom érni. Először belül, magamban kell békét teremteni. Nem könnyű? Persze, hogy nem. Hogyan legyen békés a lelkem, amikor zavaros, nyughatatlan liturgiákon veszek részt? Hogyan legyen békés a lelkem, amikor a munkahelyemen az istenellenesség uralkodik? És még sorolahtnánk a kérdéseket. 

Egy a lényeg: Isten fog győzni, nem a gonosz. Ahogy kezdetben, úgy mindörökké a béke lesz az uralkodó majd. Isten képes egyedül arra, hogy békét teremtsen. Bennünk és köztünk. Egyik a másiktól függ. Aki nincs békében önmagával és Istennel, az nem lesz békében környezetével sem.