Húsvét 3. vasárnapja, A év - prédikáció
Életünk egy zarándoklat,
egy út az örök haza felé, a mennyek országába. Olyan út, amin a feltámadt
Krisztus társul hozzánk. Amíg az emmauszi tanítványok látták Jézust, addig nem
tudták, hogy ki az a titokzatos harmadik. Amikor viszont felismerték, már
eltűnt a szemük elől. Mi is felismertük őt, hiszünk benne, azonban nem látjuk. Ez
az ismeret, a mi ismeretünk több, mint a látás! Talán jobb érzés így hinni,
hogy nem látjuk őt, mint hogy látjuk, de nem tudjuk, hogy kicsoda ő.
Milyen a mi ismeretünk
Jézusról? Jézus ismeretével kapcsolatban mi, mai keresztények meglehetősen
kényelmes helyzetben vagyunk. A könyvespolcok roskadoznak a Jézusról szóló
könyvektől, az Egyház a kezünkbe ad minden eszközt, amik által megismerhetjük Jézust.
Ezeken kívül pedig átlagosnak mondható az a jelenség is, hogy a legtöbb
keresztény úgymond a családból hozta hitét, ott tapasztalta meg először, hogy
kicsoda Jézus. Az első képes Bibliában, az első szentképen, nagymama rózsafüzér
imádsága közben, vagy éppen egy mély hitű családban, ahol egy tragédia
átalakította életüket. Micsoda húsvéti kegyelem ez, hogy szinte minden
lehetőségünk megvan Jézus felismeréséhez! Sőt, bár nem láttuk Jézust úgy, mint
az apostolok, mélyebb és kifinomultabb ismereteink vannak róla. Mi már annak az
ősegyháznak a lelkesedéséből élünk és tudjuk, kicsoda a Jézus, aki először
kapta meg a Szentlelket, akiben képessé váltak azt a Jézust hirdetni, akit
megismertek, és aki beszélt nekik. A húsvéti kegyelem tehát a Szentlélek által
jelenik meg bennünk, és így, mintegy megerősítve a Lélekkel, tudjuk hirdetni
bármilyen körülmények között Jézust. Ezért tartja fontosnak az Egyház, hogy a
bérmálás, mint általában minden szentség felvétele, minél hamarabb történjék
meg.
Azonban Jézusról való
tudásunk és tapasztalatunk nem elég önmagában. Igenis szükséges, hogy egy mély,
üdvös és édes félelem átjárjon minket, hogy valóban megvalljuk: ő az Isten Fia!
Életünk, hivatásunk, környezetünk, családunk, barátaink, ellenségeink,
lakóhelyünk, állapotbeli kötelességeink a legalkalmasabbak arra, hogy krisztusi
tetteket végezve ne csak másoknak mutassuk meg, hogy milyen Jézus, hanem mi
magunk is rádöbbenjünk Jézus igazi valójára. A tevékeny hit által leszünk
képesek mi magunk is meglátni másokban Jézust, és ők is bennünk. A másokhoz
való odafordulás lehet a nyitja annak, hogy Jézussal megismerkedjünk, és Jézust
megismertessük az egész világ. Akár alkalmas, akár alkalmatlan.
Mi van azokkal, akik nem
ismerik Jézust? Minden emberben, aki még nem ismeri Jézust a hitből, van egy
lángolás, amely vágyik Jézusra. Van, aki belül tudja, hogy neki személy szerint
Jézust nem mutatja meg senki. Van, aki egy olyan Isten-embert keres, mint
amilyen Jézus, de nem tudja megnevezni. De kit keresnek ők? Az irgalmas Istent,
aki törődik velük, aki meglátja a bajukat, aki gond és kreált akadályok nélkül
hajlandó odamenni hozzájuk, felkeresni őket. Aki szereti őket minden hibájuk
ellenére, és aki képes bármikor, még az utolsó percben is megbocsátani életük
összes vétkét. Ezt a vágyat kötelességünk életben tartani, és kötelességünk
kielégíteni. Oda kell fordulnunk minden emberhez, akár szép, akár csúnya, akár
okos, akár primitív. A szentmisében történő kézfogás nem egyenlő a másikhoz
való odafordulással. Ebben a gesztusban ugyanis nem a mellettem ülőkkel
engesztelődöm ki, mert az előbb éppen összevesztem velük, hanem egy sokkal
mélyebb cselekményről van szó, amelyben az egész Egyház engesztelődik ki. Ezért
fontos, hogy csak azzal történjék meg ez a gesztus, aki éppen közvetlenül mellettünk
ül.
Ápolnunk kell magunkban a
szent félelmet, ami jelzi az üdvösség útját, és kiöl minden profán félelmet
szívünkből, és így felszabadít a bűnös világ szolgaságából. Ez a félelem
hozzákapcsol minket Istenhez, nem elválaszt tőle. Ez idézi elő a megrendültséget,
amely nélkül senki sem üdvözülhet. A megrendültség múló esemény, de tanulni
kell belőle, és kialakítani a csendes, hétköznapi, érzelmektől független
megrendültség állapotát, amely nem felejti el soha azt az egyszer meglátott
titkot, hogy Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak drága vére
váltott meg engem. Hogy Istennek kellett értem szenvednie és meghalnia, hogy az
Ádámtól örökölt értéktelen élettől és életformától megszabadulhassak.
Az emmauszi evangélium
még két nagy kegyelmet tár elénk: a kenyértörés, a szentmise végtelen
ajándékát, és az apostoli közösségét. Ezek nélkül a Krisztusba vetett hit
elsekélyesedik, egyéni látomássá zsugorodik, és nem talál vissza Jeruzsálembe,
velük viszont az Egyház közös hitében elnyeri teljességét.
Törekedjünk arra, hogy
ebben a csodálatos kincsben, a szentmisében egyre inkább felismerjük a köztünk
élő Jézust, és méltó keresztény élettel tanúsítsuk is ezt. Amen.