 |
| illusztráció |
Vasárnap történt meg az ország egyik templomában...
A helyi katolikus iskola diákjai közül néhányan alkotják a közeli templomi szkólát. Heti egy alkalommal gyakorolnak, de ekkor már rendszerint fáradtak a gyerekek (pénteken). Viszont könnyen tanulnak. Legutóbb húsvéti gregorián énekeket tanultak, de későbbre, egy júniusi időpontra tervezték. A szkóla-vezető tanár ennyit mondott a jól sikerült próbán: "Ezt akár most vasárnap is előadhatnánk..."
Vasárnap meglepetésére a szkóla ott állt a karzaton, és mosolyogva várta a szentmisén való éneklést. Énekelni akartak, mert érezték, hogy ez "már megy", mi már tudunk énekelni akár most vasárnap is.
Persze, ez éppen egy jó tapasztalat leírása, és annak örülnénk, ha minden vasárnap így lenne. Viszont az nagyobb kötelességet és felelősséget is róna ránk... - amit örömmel vállalnánk a jelenlegi átlagos helyzettel szemben.
A legnagyobb szerencse a történetben az, hogy a miséző plébánost nem irritálta a magyar gregorián, főleg nem a szkóla olykor ingadozó hangja... Nem kelt ki magából ennek a gyönyörű meglepetésnek hallatán/láttán.
Ekkor beszélhetünk arról, hogy a tanítás és a lelkipásztori tevékenység összhangban van. Amit a gyerek az iskolában megtanul, elsajátít, azt a gyakorlatban is tudja alkalmazni. Persze, ez nincs mindig és mindenütt így. Az említett helyen sem. De a 365 nap egyikén megtörtént a csoda. És ez elég lehetne a többi 364 napra...
Ha nincs igény a hívek (gyermektől az időskorúig) ilyen jellegű aktivitására, hatástalanná válik minden lelkipásztori kezdeményezés. Viszont erőfeszítést igényel a cél: amit az iskolában tanítunk, amit hittanon mondunk, annak a liturgiában is meg kell jelennie. Legfőképp annak, hogy Jézus legyen életünk középpontja.... Akkor "kéremszépen" legyen már a liturgiában is a középpontban! Ezt kívánja meg a hit, az a bizonyos gyermeki hit.
