"Elfogadni egymást csak fenntartás nélkül lehet. Ha én téged elfogadlak, elfogadom benned azt is, amit te kivetnél magadból. Ezt csak én tehetem meg veled, te magaddal nem. S így e kettősségben vagy te egy: egységed az én elfogadásom. Szükséged van tehát rám, hogy te egység lehess: az én szeretetem a te egységedhez elengedhetetlen. Bólintanom kell hát: azzal, hogy elfogadlak, egyben meg is oldalak téged, ha önmagadnak talán megoldhatatlan vagy. Ezért nem válogathatok benned: ezért nem mondhatom rád, hogy eddig kellesz, innen azonban már nem. Ha ezt teszem, jóváhagyom a kettéosztottságodat, ahelyett, hogy egységre segítenélek. S a legutolsó érv: hogyan utasíthatnálak, s hogyan utasíthatnál vissza, ha Mesterünk, akié vagyunk te és én, elfogad minket?" Ezeket Vasadi Péter írja Tűzjel című könyvében.
A mai napon sok szó cseng még a fülünkbe: ökumenizmus, zsinat, egység, kánai menyegző, Jézus, szeretet, elfogadás... Azt, hogy mi van valójában ezen szavak mögött, vagyis belül mit gondolunk és érzünk e szavak hallatán, saját felelősségünk. Ki lehet tűzni elveink zászlajára hangzatos és szép szavakat, de az eredményt mindig a valódi Igazság fogja meghatározni. Ilyen értelemben pedig eredménynek az nevezhető, ami tiszta és igaz, ami az örök forrásból, Krisztusból fakad.
Egy katolikus hívő beszámolt arról, hogy közösségükbe új plébános érkezett. Nem volt felhőtlen a váltás, hiszen az előd némi felelőtlenséggel viselkedett a változások közepette. Így a hívekben bizonytalanság és ellenszenv alakult ki magával a helyzettel kapcsolatban, és így az utód irányában is. És mit tesznek egyes hívek a Hit Évében, a keresztények egységéért végzett imahéten? Fokozzák ellenszenvüket, melynek okát maguk sem tudják ész érvekkel megindokolni. Felelőtlen kijelentéseket tesznek, miszerint rossz az, amit az új plébános tesz, de persze az előző sem volt jó. Most miért van lakat a fatárolón és a használaton kívül lévő kapun? Az utód plébános három községet lát el, számára is 24 órából áll a nap.
Nagy a baj közösségeinkben? Hát..., azért vegyük sorra először saját hibáinkat. Sokszor azért szólunk másokhoz érzéketlenül és bántó módon, mert magunk tele vagyunk problémákkal. Ezt nem szabadna másokra vetítenünk. Ami az egyik legnagyobb baj, hogy nem gyakoroljuk egymás iránt a krisztusi elfogadást. Vagyis: legyen számunkra egyértelmű a bűn és a gonoszság, vagy az elkövetett hibák, és természetesen tegyünk ellenük. De ne keverjük össze az elkövetett hibát az irgalomra és megértésre vágyó emberrel. Meg lehet feddni bárkit úgy, hogy esetleg arról más ne tudjon. Szóvá lehet tenni saját észrevételünket úgy, hogy azon ne sértődjön meg azonnal a másik. Közösségeinkben nem is ismerjük egymást - az első, hogy elfogadjuk a másikat. Jézus elfogad minket, bár tudja a hibáinkat, és ha nem változtatunk, bizony számon kéri az utolsó napon.
Hívő közösségeinkben ne az legyen az elsőszámú probléma, hogy van zár a plébánia kapuján, hogy van fogadóidő az irodában. Sokkal inkább az, hogy miért nincsenek ott a hívek a szentségimádáson, a felnőtt katekézisen, az énekkarban, a felolvasók között, a közös takarítási alkalmakon... Hogy unokáik miért nem ministrálnak, miért nem járnak hittanra. A hívek sokszor meg sem kérdezik, hogy elvihetik-e a tisztítóba az egyik miseruhát - és állják a költségeket. Vagy behoznak egy üveg tisztítószert a gyertyatartók fényezéséhez.
Uram, irgalmazz nekünk!
