"Már nagyon régen hallgattunk, s ez nagy baj. Szerencsétlen az a nép, amely így hallgat. Szerencsétlen, mert sokat nyel, és egyszer csak rájön, tele lesz, nem bírja tovább, és retteneteset ordít, s elrontott lelkiismeretével lehányja önmagát." - írja Fekete István.
Beszélni nem feltétlenül a problémákról lehet természetesen, illetve nem csak azokról kell beszélni. Az igazat, szépet és jót is közölni kell. Ennek mulasztása róható fel a blognak, hiszen az utóbbi időben nem működött megfelelően. A kifogások sorolása sem vezetne sehová, pedig jó lenne a körülményekre, személyekre fogni, de az is fölösleges időtöltés lenne. Mindenki érzi, tudja, hogy valami nincs rendben ebben a világban, valami nagyon rossz irányba megy, de mi nem tudunk változtatni. Egyre többen szeretnék hallatni hangjukat, és azt a bizonyos "kormányost", akinek a hajót kormányoznia kellene, figyelmeztetni, hogy forgassa a hajó kormánylapátját jobb irányba.
"Szabad-e megmondani az igazat? Szabad, de "betörik a fejed". Ezt úgy is lehetne értelmezni, hogy fejed magától törik be - ami ritkaság -, de úgy is, hogy mások törik be. Kik törik be?
Azok, akiknek nincs igazuk, s akiknek fáj az igazság. Ezek rendszerint harcos emberek, mert ugyebár, a hiányzó igazságot valamivel pótolni kell. Mondjuk, bottal. Eljönnek hát, és betörik a fejem. Kérdés: érdemes-e betöretni fejünket az igazságért? Válasz: érdemes!" (Fekete István)
Érdemes-e vállalni a hithűséget Krisztusért, akkor is, ha megölnek érte? Érdemes-e kiállni az Egyház hagyománya és hitigazságai mellett, még akkor is, ha ez egyeseknek szembefordulást jelent? A válasz: érdemes. De csak akkor érdemes, és csak azért, ha földi létünk végeztével következhet az Isten boldogító színelátása. Különben nézetek és gondolatok olcsó harca, amiben nyilvánvalóan vannak áldozatok. Mint mindenben van áldozat. Végül Krisztus is áldozat volt/lett! És talán szüntelenül áldozat is. Egyháza (az igazi, misztikus értelemben, és nem a földi struktúra) szüntelenül áldozat. Ja, hogy ezt mi nem értjük? Igen, mert még nem láttuk élőben kivégezni keresztényt. De van ilyen, éppen most is, amikor én ezt írom, és amikor te olvasod!
"A kálváriadombot elsősorban a lelkével járja meg az ember." Az idézet továbbra is Fekete István nagyszerű írótól származik. Mindenkinek van keresztje. Látható vagy láthatatlan, érthető vagy mások számára érthetetlen, kisebb vagy nagyobb, de van. A kereszt cipeléséhez viszont a lelket, mely hordja és elviseli ezeket a kereszteket, edzeni kell, táplálni, hogy erős és kitartó legyen/maradjon. Minden kereszt értelmetlenné válhat, ha nincs mellette Krisztus Keresztje, a Szent Kereszt! Egyéni és társadalmi szinten is vannak keresztek. Én azzal tudom vinni a társadalom keresztjét, ha a sajátomat viszem. A kettő nem választható szét. És így válhat mindkettő óriássá, vagy éppen így kisebbedhet.
"Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is." (Fekete István)
Mit teszünk másokkal? Mit teszünk magunkkal? Nemde az igazság felismerése lenne a feladat? Az igazság közlése másokkal! De mi más lenne számunkra az igazság fogalma, mint maga Krisztus. Ő saját magáról mondta azt, hogy ő AZ Igazság. Nekem lehet igazam egy vitában, egy eldöntendő kérdésben, de az is semmit érő, ha nincs összhangban a szeretettel. (És akkor: Isten a szeretet.)
"Jó a jót elindítani; megy az aztán már magától, nő és dagad, és - maga sem tudja, hogyan - valóság és erő lesz belőle." (F. I.) Veszélyes dolog viszont a rosszat elindítani..., mert az is erővé tud duzzadni, és néha lehetetlen megállítani. A jót viszont tenni kell. A rosszat pedig nem kellene tenni. Válhat a jó erővé és valósággá? Még most, még ebben a földi életben?
Minden, ami körülöttünk történik, bennünk is nyomot hagy. Az esti hírek, a reggeli kávé, a vezetők gondolatai, a könyvespolcról levett könyvben olvasott vers, a kétszáz éve meghalt zeneszerzők élő művei, a forró húsleves illata, a mások véleménye, a cigarettafüst, a ruhánk és mások ruhái... Minden. De kell-e tudomást venni minderről? Lényeges-e életünket a sodró árral együtt sodortatni? Vagy megválogatjuk-e inkább, hogy mi hasson ránk? Meg tudjuk tenni?
Szeretnénk nem hallgatni az igazról, a szépről és a jóról, de betörik-e a fejünk? Szeretnénk jót tenni, elsősorban a dolgunkat, de lesz ebből valóság és erő?
Isten legyen velünk, mert "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" (Róm 8,31)
