XVI. Benedek pápa az Ifjúsági Találkozó mai szentmiséjének végén elmondta, hogy Avilai Szent Jánost a közeljövőben egyháztanítói (doctores Ecclesiae) címmel illeti majd. Példaként állította a püspökök, papok és papnövendékek számára. A Szentatya a spanyol püspöki kar javaslatára döntött így.
Kifejezte szándékát, hogy Szent János közbenjárására és példája nyomán legyünk állhatatosak a hitben.
Avilai Szent János 1449-ben (vagy 1500-ban) született Spanyolországban. 1569-ben halt meg, és XIII. Leó pápa 1894-ben avatta boldoggá. Szentté 1970-ben VI. Pál pápa avatta. Ünnepe május 10-én van.
Apja zsidó volt, de megkeresztelkedtek. Származásuk is közrejátszott abban, hogy jogot kellett tanulnia. 1526-ban szentelték pappá. Latin-Amerikában volt misszionárius. Prédikációi miatt bevádolták az inkvizíciónál, de az felmentette a vád alól. 15 iskolát alapított, köztük egy egyetemet. Szívesen elmélkedett az Eucharisztiáról és Szűz Máriáról is sokat írt.
forrás: kath.net
Mint száműzött, ki vándorol
A sűrű éjen át,
S vad förgetegben nem lelé
Vezérlő csillagát,
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.
Csak egy nagy érzés éltetett
Sok gond és gyász alatt,
Hogy szent hazám és hős nevem
Szeplőtlen megmarad.
Most mind a kettő orvosra vár,
S míg itt töprenkedem,
Hazám borítja szemfödél
S elvész becsületem!
Hazám, hazám, te mindenem!
Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.
Arany mezők, ezüst folyók,
Hős vértől ázottak, könnytől áradók.
Sajgó sebét felejti Bánk,
Zokog, de szolgálja népe szent javát.
Magyar hazám, te mindenem!
Te érted bátran meghalok,
Te Szent Magyar hazám!
"A magyar Egyház Szent Istvánban tiszteli alapítóját. Őtőle örökölte a pápa iránti szeretetet és hűséget... Az a történelmi évforduló, amelynek megkoronázása és megpecsételése ez a mostani zarándoklat, alkalmat adott arra, hogy felidézzétek és megcsodáljátok múltatok lelki gazdagságát. Azt a felbecsülhetetlen szolgálatot, amelyet az Egyház országotok kulturális fellendítéséért tett, azt a morális segítséget, amelyet a hit jelent nemzetetek életében a sok megpróbáltatás közepette. Köszönetet mondtatok a Gondviselésnek azért, hogy megőrizhettétek Szent István örökségét."(VI. Pál pápa a magyar zarándokokhoz)
Áldd meg, Urunk, Nagyasszonyunk és első szent Királyunk közbenjárására nemzetünket, hogy békében és jólétben élhessen, és áldva magasztaljon Téged!
Ma van Clairvauxi-i Szent Bernát ünnepe. Falunk közössége különös szeretettel emlékezik rá, hiszen a helyi ciszterci apátságban élő szerzetesek atyja volt ő.
A címben szereplő elnevezése VIII. Piusz pápától származik, mert a szentírás szövegeinek lelki értelméről szóló tanítás „mézként ömlött” az ajkáról. „Máriás tanárnak” is hívták Szűz Máriáról írt számos munkája után, akit a szerzetesi élet tökéletes példaképének tartott.
XVI. Benedek pápa ezt mondta a Bernátról szóló katekézise során: "a szentség nem luxus, nem kevesek privilégiuma, az átlag emberek számára nem elérhetetlen cél. Valójában ez minden ember közös célja, akik arra hivatottak, hogy Isten gyermekei legyenek – ez minden megkeresztelt közös hivatása."
Továbbá "csak ha valaki kapcsolatban van az Úrral, akkor van békével és örömmel eltöltve, és akkor képes arra, hogy mindenütt vidámságot, reményt és optimizmust terjesszen" - fogalmazott a pápa.
Szent Bernát életrajzát itt olvashatja. XII. Piusz pápa enciklikája Szent Bernátról pedig itt található (angolul). Clairvaux-i Szent Bernát! Könyörögj érettünk!
Profán időtartam és szent idő - részlet Mircea Eliade: A szent és a profán című könyvéből
A vallásos ember szemében a térhez hasonlóan az idő sem homogén és nem is állandó. Vannak egyfelől szent időintervallumok, az ünnepek ideje (melyek nagyrészt időszakos ünnepek), másfelől van profán idő, a szokásos időtartam, amelyben a vallási jelentőség nélküli események zajlanak. E kétfajta idő között természetesen nincs folyamatosság, ám a vallásos ember, rítusok segítségével, a szokásos időtartamból átléphet a szent időbe.
Azonnal feltűnik e két időfajta egyik lényeges különbsége. A szent idő lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus ősidő, amelyet újból jelenvalóvá tesznek. Minden vallási ünnep, minden liturgikus idő azt jelenti, hogy valamilyen mitikus múltban, a "kezdeti" időben lezajlott szakrális eseményt újból jelenlévővé tesznek. Az ünnepen való vallásos részvételhez hozzátanozik, hogy kilépünk abba a mitikus időbe, amely ebben az ünnepben újból jelenvalóvá válik. A szent idő ennélfogva végtelenül gyakran ismételhető. Azt lehetne mondani, hogy nem "folyik", hanem valaminő megfordíthatatlan "tartam". Ontológiai, "par menidészi" idő, amely mindig ugyanaz marad nem változik, és nem múlik el. Minden időszak ' ünneppel ugyanahhoz a szent időhöz térünk vissza, amely az elmúlt évi vagy az egy évszázad ezelőtti ünnep során nyilvánult meg. Ez az istene által teremtett és megszentelt idő akkor keletkezett, amikor az istenek éppen azokat a gesztusokat tették, amelyek a szóban forgó ünnep során ismét jelenvalóvá válnak. Más szavakkal: az ünnepben visszatalálunk a szent idő első jelentkezéséhez, ahogy az ab origine, in illo tempore beteljesedett. Mert az a szent idő, amelyben ez az ünnep lejátszódik, az ünnepben megtisztelt isteni gesztusok előtt még nem létezett. Midőn az istenek megteremtették azokat a valóságokat, amelyekből világunk áll; egyúttal a szent időt is megalapították, mert azt az időt, amelyben teremtés ment végbe, éppen az istenek jelenléte és tevékenysége szentelte meg.
A vallásos ember tehát kétfajta időben él, és ezek közül a fontosabbik, a szent idő paradox módon körkörös, visszafordítható, újból elnyerhető időnek mutatkozik, egyfajta mitikus, örök jelennek, amelyben az ember a rítusok közvetítésével időről időre újból részt vehet. A vallásos ember már az idővel szembeni magatartás alapján is különbözik a nem vallásostól; nem hajlandó teljesen a = modern nyelven kifejezve - "történelmi jelenben" élni; azon fáradozik, hogy egy olyan szent időben legyen része, amely bizonyos szempontból az "örökkévalósággal" azonosítható.
Nehezebb lenne néhány mondatban összefoglalni, mit jelent az idő a modern társadalmak nem vallásos embere számára. Nem kívánunk itt foglalkozni sem a modern filozófia időelméleteivel, sem a mai tudomány időfogalmaival. Nem rendszereket vagy filozófiákat, hanem egzisztenciális viselkedésmódokat kell szembeállítanunk egymással. A nem vallásos ember is ismeri az idő bizonyos diszkontinuitását és heterogenitását. Számára is létezik például a munka egyhangú ideje, szemben a szórakozások és élvezetek, vagyis "az ünnep idejével". Ő is különböző időritmusokban él, és eltérő intenzitású időket ismer: kedvenc muzsikáját hallgatva, szeretteit várva és látva más időritmust érzékel, mint amikor dolgozik vagy unatkozik.
Közte és a vallásos ember között azonban van egy lényeges különbség. Az utóbbi ismer "megszentelt" időtartamokat, amelyeknek semmi közük a szokásos időbeli folyamatokhoz, más a szerkezetük és más az "eredetük"; ismer egy őseredeti időt, amelyet az istenek szenteltek meg, és amely újból jelenvalóvá válik az ünnepek révén. A nem vallásos embertől idegen a liturgikus időnek ez az emberfeletti minősége. Számára tehát az időben nincs törés, és az időnek nincs "titka". Az idő az ember legmélyebb létdimenziója; az ember létezéséhez kötött, tehát kezdete és - a halálban, amely megsemmisíti a létezést - vége van. Bármilyen különbözőek legyenek is az általa megélt ritmusok, bármennyire eltérő intenzitásúnak érezze is őket, a nem vallásos ember tudja, hogy ilyenkor mindig emberi tapasztalásokról van szó, amelyekhez semmiféle isteni jelenvalóság nem kapcsolódhat.
A vallásos ember számára ezzel szemben a szent, a nem történelmi idő közbelépése a profán időtartamot időszakonként "feltartóztathatja". Ez a szent idő olyan mértékben nevezhető nem történelminek, amilyen mértékben nem tartozik a történelmi jelenhez. Miként a templom más szintet jelöl a modern város profán terében, éppúgy jelent törést a profán időtartamban a templom falai között zajló istentisztelet. Itt már nem az aktuális történelmi idő van jelen - tehát nem az az idő, amely a szomszédos utcákban élő emberek számára létezik -, hanem Krisztus történelmi létezésének ideje, az az idő, amelyet kinyilatkoztatása, kínszenvedése, halála és feltámadása szentel meg. Ám ez az egy példa még nem alkalmas rá, hogy az egész különbséget profán és szent idő között szemléletessé tegye. Mert a kereszténység, Krisztus személyének történetiségét hangsúlyozva, más vallásokhoz képest átalakította a liturgikus idő fogalmát. A keresztény liturgia olyan történelmi, időben zajlik, amelyet Isten fiának testet öltése szentel meg. A kereszténység előtti (különösen az ősi) vallásnak szent, időszakonként újból jelenné váló ideje mitikus, tehát őseredeti, a történeti múltban nem fellelhető idő. Eredetidő abban az értelemben, hogy egy csapásra keletkezett, nem előzte meg semmilyen más, hiszen a mítoszban elbeszélt valóság megjelenése előtt nem is létezhetett idő. Bennünket mindenekelőtt a mitikus időnek ez az ősi felfogása érdekel. Később fog kiderülni, miben is különbözik ez a zsidó és a keresztény koncepciótól. (...)
Hétfőtől vasárnapig minden nap a Katolikus Egyház Katekizmusából idézünk. Terjesszük ismerőseink körében a Katekizmust, olvassuk, tanuljuk, elmélkedjünk rajta. Jó ajándék lehet születésnapra vagy karácsonyra is! A tanév kezdetén pedig diákoknak is adhatjuk! Tartson velünk hétfőtől is!
Isten a maga hozzánk leszálló jóságával, hogy kinyilatkoztassa magát az embereknek, emberi szavakkal beszél hozzájuk: "Isten emberi nyelveken kifejezett igéi ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök Atya Igéje a gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az emberekhez".
A Szentírás minden szavával Isten egyetlen szót mond: az Ő egyszülött Igéjét, akiben teljesen kimondja önmagát.
"Kedvességtek tudja, hogy Isten egyetlen beszéde húzódik végig minden Íráson, és sok szentnek szája által egy Ige hangzik, akinek mivel kezdetben Isten az Istennél, ott nincsenek szótagjai, hiszen ott nincs idő."
Emiatt az Egyház az isteni Írásokat mindig úgy tisztelte, ahogy az Úr testét is tiszteli. A híveknek szüntelenül nyújtja az Élet Kenyerét, melyet mind Isten Igéje, mind Krisztus Teste asztaláról vesz.
A Szentírásban az Egyház szüntelenül megtalálja táplálékát és erejét, mert nem csupán emberi szót, hanem ami valójában: Isten Igéjét kapja benne. "A szent könyvekben ugyanis a Mennyei Atya állandóan elébe jön fiainak, és beszélget velük." (KEK 101-104)
Jean-Germain Drouais: A kánaáni asszony Jézus Krisztus lábánál (1784)
Jézus!
Kétszer is kértem segítségedet,
de alig akartál meghallgatni.
Érvelnem kellett neked,
míg végre úgy történt,
ahogy szerettem volna.
Kierőszakoltam segítségedet?
Nem, azt nem lehet.
Szívem legmélyéből kiáltottam hozzád,
de úgy lett, ahogyan te akartad.
Azért tettem így,
mert egyszer azt mondtad:
„Zörgessetek,
és ajtót nyitnak nektek!”
Én zörgetek, Uram,
de legyen meg mindig a te akaratod.
Aki szeretné követni a madridi találkozó eseményeit, képek segítségével is megteheti. Az egyik fotó-megosztó honlapon több ezer kép között böngészhet! A fotókhoz kattintson IDE. Számos külföldi katolikus oldal pedig élő közvetítéseket is ad.
Imádkozzunk a találkozó résztvevőiért, hogy hazatérve a helyi egyházakat és családjaikat megerősítsék! Imádkozzunk a Szentatyáért, hogy Krisztust képviselve adjon reményt a világ fiataljainak!
Az őszi németországi pápalátogatás alkalmára, a Freiburg-i szentmisére külön miseruhák készülnek. A "kollekciót" a Freiburgban élő ferences nővérek készítik. A ruhákat májusban kezdték el varrni. A pápai miseruha mellett nyolc egyforma miseruha lesz, és a diakónusoknak is készült dalmatika. A ruhák mottója (motívuma) "tűz és láng". Roswitha Müller nővér elégedett munkájukkal, de bevallása szerint nehéz és fárasztó munkával járt a ruhák elkészítése. A ruhák a pápai mise után Freiburgban maradnak.
A nővér felidézte, hogy amikor felkérték a munkára, "alig kapott levegőt". Műhelyük készíti a gyertyákat és egyéb kellékeket is.
Hét nővér égy négy civil szakember dolgozik együtt. Roswitha nővér elmélkedve, meditálva dolgozik. Munkáját tudatosan végzi, és ezt az eredmény is mutatja. A miseruhák reményt, fényt, tisztaságot sugároznak. Aranyszálak és gyöngyök is vannak rajtuk. Munkáját az "nehezíti" meg, hogy tudja, kinek készül a ruha.
A nővérek szerint az az öröm, amely Freiburgban lesz a pápai misén, a Szentlélek jelentléte miatt lesz, melyet a televízió nem ad vissza olyan hűen. Izgatottan várják szeptember 25-ét, amikor munkájukat XVI. Benedek pápán látják majd.
"Szabadság csak a szeretetben létezik, s a szeretet mindenben megtalálja tárgyát és vele együtt szabadságát, de elsősorban ott és abban, amit adott, ami eleve az övé. Ennek szimbóluma az Atya, az atyai ház. A megígért paradicsom, ami semmiképp se mesebeli sziget, hanem örökös és kifogyhatatlan hazatalálás." (Pilinszky János)
Francesco Granacci: Mária mennybevétele (ca. 1519)
Az Anyaszentegyház ezen parancsolt ünnepe (kötelező a szentmise) közel áll szívünkhöz, hiszen Szűz Máriát kiemelt módon tiszteljük. Az egyházi év során tartott Mária-ünnepek gazdagsága (mennyiségileg is!) felhívja figyelmünket arra, hogy Mária kiválasztottsága, noha ember volt, Isten tervében különös fontossággal bír. Mária "igenje", melyet Isten angyalának mondott ki, példaértékű. Azonban még inkább példaértékű a hűsége. Kitartott Szent Fia mellett, így kitartott Isten mellett. Isten pedig megjutalmazta hűségét a mennyország örök, el nem múló dicsőségével.
Az ünnepet először a VI. században ünnepelték. A hagyomány szerint Mária teste ragyogó fényben, angyalok kíséretében emelkedett fel a mennybe. Egy másik hagyomány alapján a sírja megnyílt, melyen gyönyörű virágok voltak a teste helyett. Hét különböző gyógynövényt tartanak számon, a hét fájdalom alapján, vagy a hét szentség miatt is. A századok során az ünnep alkalmával egy csokor gyógynövényt szedtek, megáldották, és az a padláson lógott utána. Szükség idején pedig használták. A harmincas években körmenetek alakultak ki a Szűz tiszteletére.
Ha ezen a napon jó idő van, akkor a népi tapasztalat szerint jó bor lesz idén. Viszont bármilyen idő is legyen ma, olyan lesz az egész ősz...
XII. Piusz: Ad caeli Reginam körlevél (1954) (DH 3913-3917) - részlet"...A legfontosabb dolog, amelyen Mária királyi méltósága alapszik, kétségkívül istenanyasága. Minthogy a Szentírásban a Fiúról, akit a Szűz foganni fog, ezt a kijelentést olvassuk: "A Magasságos Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége" [Lk 1,43k], és emellett Mária "az Úr anyjának" [Lk 1,43] neveztetik; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy ő is királynő, hiszen a Fiút, aki ugyanabban a pillanatban, amikor fogantatott, az emberi természetnek az Igével való személyes egysége miatt mint ember is király és az összes létezők Ura volt, ő szülte.
Tehát joggal és méltán írhatta a következőket Damaszkuszi Szent János: "Valóban minden teremtmény Úrnője lett, mivel a Teremtő Anyja volt" [De fide orthodoxa IV 14]; hasonló módon állítható az is, hogy az első, aki Mária királyi tisztségét égi szózattal hírül adta, maga Gábriel arkangyal volt.
A Boldogságos Szűz Máriát azonban nemcsak istenanyasága miatt kell királynőnek mondani, hanem azért is, mert Isten akaratából örök üdvösségünk művében kiváló szerepe volt. "Mi lehet azonban örvendetesebb és kellemesebb, mint elgondolkodni azon, hogy Krisztus nemcsak veleszületett jogon, hanem a megváltással szerzett jogon is uralkodik rajtunk? " [DH 3676]. ...
Márpedig bizonyos, hogy a megváltás művének végrehajtásában a Boldogságos Szűz Mária bizalmas szövetségben volt Krisztussal. ... "Amint" ugyanis "Krisztus azzal, hogy minket megváltott, sajátos jogcímen Urunk és Királyunk, úgy a Szent Szűz azon a maga nemében egyedülálló mód miatt, ahogy megváltásunknál közreműködött, egyrészt azzal, hogy önmaga jelenlétét rendelkezésre bocsátotta, másrészt azt értünk önként felajánlotta, és üdvösségünket egyedülálló módon kívánta, kérte, kereste" [Francisco Suárez SJ, Commentarii et disputationess in III. partem D. Thomae, XXII. 2].
Ezekből a megfontolásokból a következő következtetés vonható le: ha Mária, a lelki üdvösséggel való törődésben Jézus Krisztussal, ennek az üdvösségnek a szerzőjével, Isten akaratából szövetségben volt, éspedig valamilyen hasonló módon, ahogyan Éva Ádámmal, - a halál kezdeményezőjével - szövetkezett, úgy, hogy határozottan állíthatjuk: üdvösségünk műve egy bizonyos "összegzés" [Lyoni Iréneusz: Adversus haereses V 19.] révén ment végbe, amelyen az emberi nem, amiként egy szűz által lett a halálnak lekötelezettje, ugyanúgy egy szűz által menekült meg, ha emellett szintúgy lehet állítani, ez a legdicsőségesebb Úrnő azért lett Krisztus kiválasztott anyja, "hogy része legyen az emberi nem megváltásában" [XI. Piusz, "Auspicatus profecto" levél], és ha valóban "ő volt, aki mind a személyes, mind az öröklött bűnszennytől mentesen, mindig a legszorosabb összeköttetésben állva Fiával, akit a Golgotán, anyai jogainak és anyai szeretetének egészen elégő áldozatával együtt, mint egy új Éva, Ádám összes gyermekéért, akiket annak szánandó bukása beszennyezett, az örök Atyának felajánlott" [XII. Piusz, "Mystici corporis" enciklika] -, ebből kétségen kívül arra lehet következtetni, hogy amiként Krisztust, az új Ádámot, nemcsak azért kell Királynak mondani, mert Isten Fia, hanem azért is, mivel a mi Megváltónk, így valamilyen analógia alapján a Boldogságos Szűz nemcsak azért Királynő, mert az Isten Anyja, hanem azért is, mert új Évaként az új Ádámmal szövetkezett.
Már most teljes, sajátos és önálló jelentése szerint, egyedül Jézus Krisztus, az Isten és ember mondható Királynak; Mária azonban, noha mérsékeltebb módon és csak hasonlóságot véve tekintetbe, ugyancsak részesedik a királyi méltóságban, úgy mint Krisztus Isten anyja, és mint az isteni Megváltó szolgálatában, ellenségeivel való harcában, és mindegyik fölött aratott győzelmében való társa.
Ennek a Krisztus Királlyal való szövetkezésnek a következtében ugyanis eléri azt a méltóságot és fenséget, amellyel az összes teremtmények kiválóságát felülmúlja; ebből a Krisztussal való szövetségből ered az a királyt illető felhatalmazás, hogy ő oszthatja ki az isteni Megváltó országának kincseit; végül ebből a Krisztussal való szövetségből tör elő a Fiú és az Atya színe előtt megnyilvánuló anyai oltalmának soha ki nem merülő hatékonysága.
Semmi kétség tehát: a legszentebb Mária méltóságával az összes teremtmények fölé emelkedik, és ugyanígy mindenki fölött Fia után az első helyet foglalja el. ...
... Ahhoz, hogy megértsük a méltóságnak ezt a legkiválóbb fokozatát, amelyet az Istenszülő az összes teremtmények fölött elnyert, segít, ha megfontoljuk, hogy Isten szent Szülőjét már az első időpillanatban, amikor fogantatott, a kegyelmek olyan bősége töltötte el, hogy az összes Szentek kegyelmét felülmúlta. ... A Boldogságos Szűz emellett nemcsak a kiválóságnak és a tökéletességnek, Krisztus utáni legfelsőbb fokát nyerte el, hanem valamilyen részesedést is abból a hatékonyságból, amiről joggal mondják, Fia, Üdvözítőnk az emberek értelmén és akaratán uralkodik."
Bővebben az ünnep tartalmáról itt olvashat. Giovanni Pierluigi da Palestrina, a neves egyházi zeneszerző a mai ünnepre írt egy misét. Az öt részes videó minden misetételt (proprium és ordinárium) tartalmaz. Ajánljuk elmélkedésre.
Sok katolikus azt állítja, hogy Szűz Mária nem halt meg, illetve nem szenvedett. Kelet az Istenszülő elalvásáról beszél, nyugat pedig (mindamellett, hogy ismeri az elszenderülés kifejezését) egyszerűen halálról beszél.
Egy kevésbé megbízható internetes forrásban (Wikipedia) azt találjuk, hogy a Kelet tanítása szerint Mária természetes halállal halt meg, mint bármelyik emberi lény. A római Egyház tanítása pedig, hogy Mária teste is felvétetett a mennybe. XII. Piusz pápa körlevele, melyet már idéztünk blogunkon, tulajdonképpen nyitva hagyja a kérdést.
A keleti teológia előszeretettel használja a szimbolikus "elalvás, elszenderülés" kifejezést. Nem tagadják ugyanakkor a testi halált. Nyugat hagyományosan először Mária haláláról beszél, majd mennybevételéről. XII. Piusz pápa írásában is megtalálható a 'tagolás', miszerint Mária először meghalt, feltámadt, majd felment a mennybe.
A művészet alapján az a tudat él bennünk, hogy Mária nem halt meg, mielőtt a mennybe ment volna. (Pl. Carracci festménye) A bizánci ikonográfia azonban legtöbbször halottként ábrázolja Máriát. Ebből azonban nem következik egyenesen, hogy Mária nem halt meg, hanem csak "aludt", amikor felvette Isten a mennybe.
A hagyomány szerint, melynek hármas tagolását az imént írtuk, Mária nyilvánvalóan élve ment a mennybe, mert feltámadt. Ezért ternészetes az ábrázolásmód nyugaton.
XII. Piusz pápa a "Munificentissimus Deus" levelében többször utal Mária halálára. A pápa időleges halálról is beszél. Ugyanis nem tartotta fogva a sír, hanem Isten megdicsőítette testben és lélekben is. A halálból győzelmet szerzett. Szent Alfonzt idézve a pápa leírja, hogy Jézus nem akarta, hogy Mária teste sérüljön a halál után. Máriának tulajdonképpen jutalma is a menny, hiszen részt vett abban a "harcban", melyet Jézus folytatott a gonosz szellemmel. A Szűz dicsősége ilyen alapon természetes, és nem vonható kétségbe. A mai olvasmány is ezt tanúsítja, illetve megjövendöli.
XII. Piusz pápa pedig kijelenti, hogy Mária "testestül, lelkestül felvétetett a mennybe". forrás: The New Theological Movement
XVI. Benedek pápa ma délben az Úrangyala imádsága előtt szokásos beszéddel fordult a jelenlévő zarándokokhoz, valamint a világ hívő népéhez. Az evangéliumot felidézve elmondta, hogy az asszony nem félt kiáltani Jézushoz. Kiáltása pedig a zsoltárokhoz nyúl vissza, hiszen Dávid Fiának vallja meg Jézust.
A Jézusban való bizalom feltétele a hitnek. A hit segít felismerni Jézus igazi személyiségét, egyéniségét. Isten nem arctalan, hanem válaszol, és szeretete által kapcsolatba lép velünk.
Törekednünk kell arra, hogy Isten felé nyitottak legyünk. Ez mindennapi feladatunk. Isten Igéjével tápláljuk hitünket, a szentségek ünneplésével, a személyes imával - fogalmazott a Szentatya.
Végül Szűz Mária közbenjárását kérve buzdított, hogy örömmel tudjuk mindig hirdetni Krisztust, életünkkel tanúságot téve.
