Ma csodálatos szakaszt hallhattunk a szentmiséken Lukács evangéliumából. Korunk Egyházának egyik fő jelszava lett, hogy a papok, hitoktatók és lelkipásztori munkatársak idejük jelentős részét a családok (hívő és nem hívő egyaránt) meglátogatásával töltsék. Egyes papok ezt már az ügy hivatalossá tétele előtt is hangoztatták - ám eredménytelenül. Ugyanis családlátogatásaik 90%-a kudarcba fulladt. Nem lett több hívő a templomban, nem járt több gyermek hittanra. Sőt, inkább úgy tűnt: mi valamit rájuk szeretnénk erőszakolni, "jó dolog ez...", de számukra úgy tűnt: miattunk kell, hogy eljöjjenek.
Ez így nem jó.
Jézus ma kiválóan illusztrálja küldetését, és ezzel együtt a keresztény ember küldetését: tedd a dolgod. Van Mózesük, vannak prófétáik, sőt, a halottak is feltámadtak (csoda által némelyik), és így sem hisznek. Akkor ha az emberré lett Isten csodát tenne, vagy visszaküldene valakit a mennyből (Ábrahám kebeléről), ugyan miért hinne az ember? Ha házról házra járnánk (holott Jézus azt parancsolja: "ne járjatok házról-házra...") és győzködnénk az embereket, vagy példákat említenénk, miért hinnének?
A hit ajándék. Ha Mózesnek vagy a prófétáknak, vagy Jézus tetteinek nem hiszünk, ugyan hinnénk-e, ha most, ebben a pillanatban előjönne akár egy eltemetett szerettünk is? Vagy csodás módon meggyógyulna súlyos beteg ismerősünk? Ha a Szentírásnak, az Egyház tanításának, a pápa, a püspökök és a papok szavának/tanításának nem hiszünk, ugyan mire várunk?
A hit ugyanakkor tevékeny. Segítenünk kell egymáson minden körülmény közepette. Nem hagyhatjuk el egymást. Ha egymást elhagyjuk, Istent hagyjuk el. Szegényeken, bajbajutottakon, betegeken segítenünk kell. Enyhíteni kell egymás nyomorát. És erre csak az önzetlen szeretet képes, mely végül megtermi örök gyümölcsét "Ábrahám kebelén".
