„A nép üdve Én vagyok, mondja az
Úr. Bármi bajban kiáltanak hozzám, meghallgatom őket, s uruk leszek
mindörökké.” Az Éneklő Egyházban is és a Graduale Hungaricumban is megtalálható
ez az introitus, mely az évközi idő 25. vasárnapjára szól. Több teológiai
kérdés is fölvetődik ennek éneklése kapcsán, de most készüljünk fel arra, hogy
méltó módon énekeljük majd vasárnap.
Az ének előtt ezt a bevezetőt
találjuk: „… elénk áll ma is az Egyház, s a szentmisében arra a mennyei
bölcsességre tanít, mely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik a szentek
közösségében…”.
Érdekes, hogy ma úgynevezett
„retro” időszakot élünk. Természetesen a divatozó emberek nem mindig
meggyőződésből nyúlnak vissza a múlthoz, de valamelyest mégis magukévá teszik. Sokszor
már mi magunk is csak azokat a dolgokat vesszük meg, amik összeköthetők a
hagyománnyal. Ilyen a hagyományos kenyér, a hagyományos eljárással készült
lekvár vagy szörp, a hagyományos konyha, a hagyományos bútorok, stílusok
használata… Mintha éreznénk, hogy, bár sokat tudunk és nagyot fejlődött
világunk, de mégiscsak abban a régi, igazi világban érezzük jól magunkat.
Persze nem a régi világ nyűgje-nyavalyái között, hanem annak ízvilága, illatai
és vonalai között. Szívesen beülnek a fiatalok is egy olyan kávézóba, ahol
barokkos ingaóra jelzi az idő könyörtelen múlását, vagy kissé recsegve szól a
lemezjátszón Bach egyik zongoraversenye.
Nos, nemzedékről nemzedékre csak
úgy lehet hitet hagyományozni, ha makacsul ragaszkodunk az elődeink hitéhez. És
ez a szentmisére is áll – főleg arra áll. Hiszen nem okozhat az Egyház törést a
szentmise liturgiájában, szövegében, teológiájában, ha a folytonosság jegyében
kívánja áthagyományozni az apostoli hitet.
Ez az introitus megtanít arra
minket, hogy a számkivetés idején bátran forduljunk Istenhez, mennyei
Atyánkhoz, aki urunk kíván lenni. Isten közel van, és felkínálja barátságát.
Meghallgat minket. A szentmisében hozzá fordulunk, és neki beszélünk. Nem
egymással találkozunk, és egymásnak produkáljuk magunkat! Ezért nagyon fontos
az imairány és a liturgia nyelvezete (latin, gregorián). Isten felé fordulni
annyi, mint önmagunkból kilépni. Feladni magunkat, átadni magunkat, egész
lényünket. És erre leginkább a zsinat alatti és zsinat előtti liturgia képes.
De így hat a communio szövege is:
„Te rendelted, hogy parancsaidat híven megőrizzük! Bár igazíttatnának arra
utaim, hogy megtartsam a te igazságaidat!” (Zs. 118,4. 5)
Igen, vagyis a mi feladatunk
(Krisztusban hívőké) az, hogy a mi igazságunk az isteni igazság szerinti
legyen. Nem a saját gondolataink alapján és érdekek mentén kell megalkotnia az
Egyháznak az Igazságot, hiszen az már Krisztusban kinyilatkoztatott. Krisztus,
mint örök Igazság belépett ebbe a múlandó világba, hogy átalakítsa azt, és
bevonja az isteni dicsőség világába. Tehát nem az a halandó ember vagyok a
templomba lépve, aki rosszra hajló, hanem az, aki részese kíván lenni a mennyek
országának. Ezért képes kilépni gyarlóságából úgy, hogy leteszi Isten elé
vétkeit (szentgyónás), belép Isten oltárához (szentmise), és egyesül
Krisztussal (szentáldozás), hogy a szent térből ismét kilépve, átváltozott
ember legyen. Már ne gondoljon a múlandó javakra, hanem kezdjen el szent életet
élni. Igazából ez lenne az Egyház elsődleges küldetése a világban. Hiszen ebből
fakad a többi tett is.
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk
Téged! Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.
