 |
| Keresztelő után - régen |
A keresztség szentségéről így gondolkodik:
"A keresztség az a szentség, amely az Egyházba vezet be és a teljes keresztény életre indít el. A keresztséget ezért csak abban a mértékben lehet megismerni, ahogyan az Egyházat és a kereszténységet megismeri valaki. Így a keresztséget magyarázván, először a kereszténységről és az Egyházról kellene beszélni.
A keresztség, az Újszövetségre támaszkodó keresztény tanítás szerint a hit és a megigazulás szentsége, azt az életet közvetíti, amelyben Isten ajándékozza magát az embernek: Isten bennünk lakik, megpecsétel bennünket szent Lelkével. Így válik az ember képessé az örök életre, a Vele való egységre és közösségre.
Az ember egységes, ugyanakkor sokrétű, összetett. Különböző 'elemek' szövődnek benne egységbe, s ezek kölcsönösen függenek egymástól, teljességét egyik sem éri el önmagában. Ez elvont magyarázatnak tűnik, de hogy mit értünk rajta, kimutatható az ember életében. A szeretet belső érzület, különbözik a tekintettől, a mozdulattól, a gyengédségtől. Adott körülmények között azonban a belső érzés csak akkor valósul meg igazán, ha önmagát külső, látható tettekben is kifejezi, 'megtestesül'. Egy másik példa: sok embert kapcsolhat össze az összetartozás tudata. Előfordulhat azonban, hogy ez a tudat akkor valósul meg igazán, ha együtt étkeznek. ... Az érzület akkor jut magasabb tökéletességi szintre, ha a külső, látható világban is megjelenik. Igaz ugyan, hogy a külső esetekben lehet hazugság is (Júdás csókja), ha hiányzik a bensőség, és nincs mit kifejeznie. ... A szeretet is növekedhet azáltal, ha egyik ember a szeretet külső jeleivel közeledik a másikhoz. Kérdés, hogy mit jelent ez a keresztség megértése szempontjából.
Isten minden embert szeret, mindenkit néven szólít, mint legbelső erő és legvégső cél jelen van mindenkiben, teljesen szabad szeretettel ajándékozza magát mindenkinek attól a pillanattól kezdve, amikor létre szólította. ... Az ember szabad akaratával elzárkózhat a mindig jelen levő isteni erőtől, ... szabadsága képessé teszi arra, hogy legbensőbb lényegével szembeszegüljön, 'állati szintre' süllyedjen.
Az ember számára feljaánlott isteni élet azért van jelen mindig és mindenütt, legalább Isten felől nézve (függetlenül attól, hogy az ember tud róla vagy sem), mert Isten az egyetemes emberiséget az istenemberre való tekintettel hívta létre, az egyetemes emberiséget a megfeszített és föltámadott Jézusban magáénak fogadta el.
Ha valaki nem tudja, hogy egyáltalán van keresztség, vagy nem tud keresztségben részesülni, annak lelke mélyén jelen van az isteni élet, mint fölajánlott, vagy mint szabadon befogadott valóságos ajándék, föltéve, hogy az isteni 'ajánlatra' olyan tettekkel felelt meg (még akkor is, ha nincs ennek kifejezett tudatában) amit mi hitnek, reménynek és szeretetnek nevezünk. Ezek az erények tudatosítás nélkül is benne rejtőzhetnek az önzetlen felebarátszeretetben, vagy más hasonló döntésben, s ezek által nyílik meg az ember az isteni kegyelem előtt.
A keresztség az isteni élet konkrét megjelenése, mert ez az élet mindig keresztény, más szóval 'egyházi' élet is. Mivel az isteni élet testi megjelenése az Egyház lényegéhez tartozik, ezért nincs az ember kénye-kedvére bízva, hogy milyen 'testi' formát ad az isteni életnek. Abban a formában kell akarnia, ahogyan ezt számára az Egyház közössége mutatja és tanúsítja. Ez pedig a vízkeresztség a háromszemélyű egy Istenre való hivatkozással. Ha valaki jogilag hatékony módon akar vagyona felett rendelkezni és azt szabadon választott örökösökre bízni, akkor a közösség előírásainak megfelelő formában kell végrendelkeznie, hogy szándéka hatékony legyen.
A kegyelem által Isten az emberi lét legbensőbb központjába érkezik és fölajánlja magát az emberi szabadakaratnak, hogy a reá irányuló hit, remény és szeretet éltető ereje legyen. Ebben a szemléletmódban a keresztség egy olyan valóságot fejez ki, amelyet alapjában véve nélküle is megkaphat az ember. Az Egyház azonban a szentségek oksági hatékonyságáról beszél, tehát kegyelmet közvetítő keresztségről.
A felnőtt szabad elhatározása révén járul a keresztséghez: a benne lévő kegyelem akar most a történelemben (térben és időben) és a közösségben (az Egyházban) megjelenni, így lesz tökéletesebb, így jelenik meg a keresztelendőben látható, közösségi szinten. A keresztség tehát a kegyelem 'eredménye' ugyan, de 'oka' is annak, hogy a kegyelem teljesebben megvalósuljon. ... A szentség mint jel, oka a kegyelemnek: a jelzés és az okság nem egymás mellett van, hanem a kettő egymásba épül.
A gyermekkeresztséget az Egyház évszázadokon át magától értetődőnek tartott. Ez jogos és nagyon mély értelme van. A keresztség látható, közösségi jellege nincs az egyes ember szabad elhatározására bízva. Istent szeretete arra indította, hogy az ember létének és történetének legbensőbb mozgatóereje legyen, s ez megelőz minden szabad elhatározást. Ez a szeretet már kész kérdéssel fordul az emberhez, hogy akar-e vagy nem akar erre a szeretetre válaszolni, szabad elhatározása által üdvösségére vagy ítéletére szolgáljon-e a kegyelem. A kérdés a választól függetlenül elhangzik.
A keresztségben az a magától értetődő tény nyilvánul meg, hogy az ember az Egyházhoz van rendelve. A gyermekkeresztség igazi értelmét és tökéletességét úgy nyeri majd el, hogy a felnőtté vált ember hittel, reménnyel és szeretettel elfogadja Isten megígért szeretetét.
A keresztény hívő a keresztségben történteket újból és újból megjelenítheti életében. Amit Pál apostol mondott (noha közvetlenül a papi hatalom közlésével kapcsolatban) azt mindenki értheti saját keresztségére is: "Éleszd fel magadban az Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk." (2Tim 1,6) A szeretet lángját a keresztségnek köszönhetjük, de a mi feladatunk, hogy ez a tűz tovább lobogjon bennünk. Ezért hát meg kellene időnként újítani keresztségünket - akár csöndes magányuknban is."
Karl Rahner: Hit, remény, szeretet - a lekiélet olvasókönyve, Egyházfórum, Budapest-Luzern, 1991.
 |
| Karl Rahner és Joseph Ratzinger beszélgetnek |
